Útkereszteződés alárendelt úttal

Nagy várakozással vettem kézbe Szabó T. Anna Szabadulógyakorlat című kötetét. Ha egy lírikus prózát ír, mindig érdekel, milyen módon jut kifejezésre az, hogy műveiben javarészt költői képekben gondolkodik.

A Szabadulógyakorlatban is erőteljes a lírai töltet, a novellákban tetten érhető a Szabó T. Anna verseiből megszokott személyesség és tárgyiasság sajátos együttműködése, történeteiben az egyéni létérzékelés és a nyílt tényszerűség közös jelenléte különleges hangulatot hoz létre.

Noha a szövegek sorrendjét tekintve nem egyértelmű a szerkesztői koncepció, a történeteket jól lehet téma szerint rendezni. A kötet negyvenöt novellát tartalmaz, megkönnyítené a befogadást, ha (például a verseskötetekben megszokott) ciklusokba tagolva olvashatnánk a műveket. Szabó T. Anna erőssége az atmoszférateremtés, a kontemplatív leírásmód a legtöbb szövegben megjelenik, ezenfelül olyan novellákat is találunk, melyeket elejétől a végéig ez a szemlélődő hangnem jellemez. A történeteket, ahol nem történik semmi – „Nem történt semmi, és ez is egy történet.” (Pokrócok az ég alatt) – az érzéki benyomásokra különös hangsúlyt fektető lírikus perspektívájából ismerjük meg (Nagymama kertje). A Holló monológjában lassan merülünk el a csendben, minden aktivitás leáll, ki sem billenünk a mozdulatlanságból. „Csend van most bennem…” felütéssel indít a szöveg, majd a leírás közepén megerősíti: „Csend van bennem végre…”. A meditatív ismétlésekkel lassulunk a történet végére, a mesélő szelíd szimbólumokon keresztül érinti a létezés és elmúlás dilemmáit. A kötet címadó novellájának, a Szabadulógyakorlatnak lényege a befelé fordulásban, a csend megteremtésében foglalható össze, nem véletlen a lelkigyakorlat kifejezéssel való képzettársítás. Az éteri humorral átszőtt elbeszélés („…a vízen járás óta vigyázok a testemre”) a létezést feledő állapotból eljut a létezést tudatosító állapotba, miközben József Attilát is megidézi („…kiültem a kövekre, és csak néztem, hogy folyik a Duna…”). Szabó T. Anna más novellákban is intertextuális játékba hozza a magyar irodalom ikonikus alakjait.

A kötet erősségét azok a szövegek adják, amelyek a régmúltból mutatnak be női sorsokat. Megkockáztatom, hogy Szabó T. Annához ez a letűnt korszak áll a legközelebb, lenyűgöző archaikus nyelven jeleníti meg a 19–20. századi világot. A Három női történetben három elbeszélő három különböző nyelven jeleníti meg a nők kiszolgáltatott helyzetét. A leírások közül az Anna ábrázolja legfelkavaróbban a védtelenséget, amelyet a tárgyilagos stílus még súlyosabbá tesz; de egy háborús trauma leírását szükségtelen is metaforákkal ékesíteni, a (szinte) dokumentarista előadásmód alkalmas arra, hogy ilyen volumenű tragédiáról beszéljünk. Szendrey (Júlia) legnagyobb tragédiája nem az, hogy a „nemzet özvegye” címét meglehetősen gyorsan cserélték le a „nemzet árulójá”-ra, sokkal inkább az, hogy mindig a férfiakhoz való viszonyrendszerben értelmezik a személyét. A harmadik elbeszélés Arany János Ágnes asszonyáról szól, akinek bűnössége soha nem volt egyértelmű. Ágnes asszony dalban elbeszélt tragédiája több ponton kiegészítésre szorul, és a hiányzó részeket mindig pótolták is, csakhogy aszerint, ahogy éppen az aktuális világképnek megfelelt. Mi az oka annak, hogy az Ágnes ártatlanságára vonatkozó írások olyan kevés számmal látnak napvilágot? Érzéketlen, részvét nélküli miliőt tár elénk a szöveg, melyben a férfiaknak való alárendelés nemcsak elfogadott, hanem egyenesen elvárt magatartás.

Az egyén és közösség, szabadság vagy konvenciók kérdéseinek mindig fontos szerepe volt a női sorsokkal kapcsolatos irodalomban, és ezekben a prózaszövegekben megvan a lehetőség arra, hogy a női irodalom fogalmát megszabadítsák a negatív konnotációktól. A Három női történet, Az ajándék, a Visszafogott, az Isten kéje, a Drága vér, a Tetemre hívás, az Ekrazit magán hordozza a női irodalom tipikus jegyeit, azaz nő írta, nőkről szóló, nők élményei körül forgó szövegek, azonban nem kizárólag a női kisebbség deprivált helyzetéből fakadó problémák szempontjából lényegesek, hanem mert olyan társadalmi konfliktusokra is rámutatnak, amelyek a nők megítélésével, a róluk alkotott képpel és a velük támasztott (ellentmondásos) elvárásokkal kapcsolatosak. A házastársi és anyai szerepkörön túl bővültek a lehetőségek, a nők tanulhatnak, dolgozhatnak, részt vehetnek a közéletben, de elismerésük közel sem azonos a férfiakéval. Még nagyobb problémát jelentenek azok a közkeletű nézetek, amelyeket évszázadok óta tudomásul veszünk. Lehet ez könnyednek tűnő, miszerint a nő elsődleges feladata az anyaság és az otthon harmóniájának biztosítása, de létezik súlyosabb állásfoglalás, ami szerint a nők ellen elkövetett erőszak a párkapcsolat természetes része. A női elnyomás megjelenik a kívülálló szerepkörben is, az Ekrazit című novellából kiderül, hogy a transzneműség nehézségei nem tekinthetők kizárólag a 21. század ügyének.

A múltban játszódó történetek mellett a jelenbe is nyit Szabó T. Anna, a legtöbb novella napjaink problémáira reflektál. A női oldalon túl a férfiak nézőpontjából is betekintést nyerünk a házasság bonyodalmaiba és a társ nélküliség nehézségeibe egyaránt. Bravúrosan jelenik meg a többféle férfitípus vívódása a történetekben (Utód, Egyetlen, Kisbéka, Selyemhaj, Egy őszi délutánon), ráadásul mindegyikben van egy leheletfinom fordulat, a jelenkorban játszódó novellákból ezeket tartom a legszebbnek.

Korunk női sorsaihoz viszont nem tudtam közel kerülni. A szerző szembenéz a nők helyzetével, kitűnő ismertetést ad korszakunkról, az aktuális nehézségekről, amelyekkel lányok és asszonyok küzdenek (vagy nem küzdenek, csak küszködnek), de a karakterek ábrázolása – ami olyan hiteles volt a férfiak hangján megszólaló történetekben – sokszor sematikus. A Tűzmadár számító elbeszélőjének sehova sem vezető fecsegése, a Nudi főszereplője, akinek öntudatra ébredését a vérvörös körömlakk szimbolizálja, a prostituáltnak öltöző lány a Kopasz dombból, a Projekt feldúlt szereplője minden tekintetben jelentéktelen. Alig tudtam meg valamit a konfliktusaik hátteréről, így sorsuk alakulása sem csigázott fel. A Nyúl alakú vérfolt gyermekre vágyó főszereplője, a Bulerías énekesnője, a Tűz vagy a Vágy és várakozás felesége már izgalmasabb, azonban az események banális fordulatai, kiszámítható vége tét nélkülivé teszi a történetet.

Az elképzelés, hogy egy helyre gyűjtve kapjunk képet a nőket érintő kérdésekről, nem elvetendő, a gond az, hogy ezeknek a társadalom és a kor szelleme determinálta novelláknak túl direkt az üzenetük, és annyit láttatnak, amennyit akárki más is lát, (Esterházy szavaival) minden „színes, kicsit szélesvásznú és megnyugtat és fölemel”.

A jelenre reflektáló novellák nagy része tárcarovatokban jelent meg, ebbe a formailag lazább műfajba talán az is belefér, hogy néhol zavaró közhelyek bukkannak fel: „Az asszony a férjére gondolt, hogy merre járhat, hogy kivel kavarhat külföldön, a konferencián, megint, és ott locsogott a fejében a csendes és langyos lemondás is, mert tudta, hogy hiába kapná rajta akár a saját kertjükben, mint tavaly, a szerszámoskamrában, azzal a kóbor, félőrült lánnyal, aki véletlenül keveredett a grillpartijukra, a férfi most is csak azt mondaná, joga van hozzá, ha nem tetszik, el lehet válni, és ő nem akart, de nem a ház és a kert és a pénz miatt, még a gyerekek miatt sem, hanem azért, mert szerette ezt a nagy, szőke, szeplős gyereket, akinek a világ cukorkabolt, és ő a tulajdonos, a felelőssége pedig csak annyi, nem több, hogy az eladólányokat jól megfizesse.” (Bőr, erdő, vér)

A könyvben számos eredeti elgondolás valósul meg, a zenei motívumok, ezzel összefüggő intertextuális vonatkozások különleges hangulatot adnak a vágyakat, szenvedélyeket középpontba állító novelláknak. A női sorsok változatos bemutatása látványos, de negyvenöt novella túl sok egy kötetben, hangsúlyosabb lenne a Szabadulógyakorlat, ha a kevésbé jelentős élethelyzetek leírása kimaradt volna.

Szabó T. Anna: Szabadulógyakorlat. Magvető, Budapest, 2020.