Idegen csillagok alatt

„Tudom, hogy egyszer majd olyan érdekes lesz Magyarországon az emigrációs irodalom, mint a németeké volt a második világháború után. Akkor mi leszünk az egzotikum; hogy hogyan viselkedtünk mi, volt katonatisztek, árja páriák, grófok és parasztok a menekült táborokban, a hajófenéken és aztán az idegen csillagok alatt. „

S íme, eljött az idő és sokkal korábban, mint azt az arisztokrata Domahidy András, Ausztráliában élő magyar író a legmerészebb álmaiban elképzelte, és 1986-ben az Új Tükör hetilapnak adott interjúban el is mondta. Ő akkor nemcsak megérkezett Magyarországra negyvenkét év után, hanem egyben beérkezett a magyar irodalomba is. Az Ünnepi Könyvhétre jött, a „Vénasszonyok nyara” kisregényét, valójában irodalmi szociográfiáját dedikálta, miközben ünnepelte Budapesten a hirtelen támadt rajongóinak tábora.

A fiatal jogász, az amerikai fogságot is megjárt Domahidy, 1949-ben kényszerült emigrációba; pontosan száz évvel később, mint anyai dédapja, a koltói gróf Teleki Sándor, Petőfi barátja, a negyvennyolcas szabadságharc honvéd ezredese. A különös párhuzam fölvillantja azt a történelmi tényt, mely szerint 1949-ben is olyan kiváló emberek hagyták el az országot, mint a világosi fegyverletétel után. (Az interjúnak ezt  pár mondatát ki akarta velem vetetni a pártmegbízott főszerkesztő helyettes, de saját szakállamra mégis benne hagytam, és a lap megjelenés után már nem lehetett mit tenni.)

­– Mi adott önnek bátorságot és tollat a kezébe, hogy a glóbusz másik oldalán, Dél-Ausztrália fővárosában, Pethben magyarul kezdjen írni? – kérdezem.

– Mi, akik véletlenül együtt hajóztunk be Ausztráliába, a hajón találkoztunk, később is összejöttünk fehér asztal mellett: Radvánszky János, a felvidéki Radványból, a nógrádi Simonyiak közül Simonyi Dénes, a zempléni Majláthék és Purglyék… A találkozás merő véletlen volt.

– Már amennyire véletlen lehetett abban az időben, 1948-ban, 1949-ben, amikor a magyar arisztokraták és még sokan másik is menekültek az országból.

– Igen, igen; s ennek a társaságnak Perthben jelölték ki a letelepedési helyét. Aláírattak velünk egy kötelezvényt, hogy két évig csak fizikai munkát végezhetünk. Persze, mi az emigrációs sajtóból figyelemmel kísértük az otthoni eseményeket, és a hazai kiadványok is – ha nagy késéssel, de – eljutottak hozzánk. Megtudtuk, milyen hamis képet festenek a letűnt osztályokról odahaza. Egyszer azt mondta Radvánszky János; mi most még tudjuk, és csak mi tudjuk igazán, miért is hagytuk ott a hazát, a tájat, a kedves arcokat, még elevenen él bennünk minden, de mi lesz tíz-húsz év múlva? Hogyan is cicomázza föl a tényeket az emlékezés, a hazavágyó nosztalgia? S főleg, miféle torz képet őriznek meg rólunk az otthoniak?   Kihívás lett számomra ez a pár mondat. Ekkor, 1952-ben írni kezdtem. Írtam minden áldott nap munka után, akármilyen fáradtan. Itthon soha nem fogtam volna tollat, mert annál alázatosabb vagyok, és nyomasztottak a nagy árnyak is: Krúdy Gyula, Márai Sándor, a franciák és az angolok. Írtam tehát ostyasütő munkásként, hivatalnokként, könyvtárosként; írtam tíz éven át az első regényemet abban a biztos hitben, hogy majd száz év múlva fölfedezik. Ez volt az Árnyak és asszonyok (1979. Perth), az első írásom, ami megelőzte a Vénasszonyok nyarát, de a beérkezést ez a második hozta meg.

– Önről tehát már korábban is hallhattunk, de vajon mi lett a többiekkel, akikkel együtt érkezett?

– A két évig tartó fizikai munka után egyetemre ment, akinek nem volt meg a végzettsége. Később egy időben kilencen is tanítottunk különböző helyi egyetemeken; egyszerű előadói vagy professzori minőségben. Már Bécsben hallottuk, hogy a magyar földbirtokosok közül sokan kitűnően megállták a helyüket Nyugaton. Persze többen fűbe haraptak, és akadtak olyanok is, akik meghasonlottak, és a bolondok házában kötöttek ki. Vagy megmaradtak keserű embernek, és nem tudtak a fizikai munkából kikecmeregni. Akiknek azonban diploma volt a zsebükben, vagy értették a nagygazdálkodást, előbb-utóbb föltornázták magukat. Volt nekünk is hat-nyolc kegyetlen évünk, de Majláth Józsi például miniszteri tanácsosként ment nyugdíjba, többen egyetemi tanárként, vezető könyvtárosként. Mensáros Andor miniszter lett, az első újkori bevándorló miniszter Ausztrália történetében. (Mensáros László, kitűnő színészünk unokaöccse.)

– Kik települnek mostanában haza ebből a körből?

– Véglegesen senki nem jön. Ott az ember háza, kertje, otthona, gyerekei, unokái. Nem lehet mindent föladni!

– De a gondolat fölmerült?

– Fölmerült, de elvetettük. Nem tudom, hogyan is volt Mikes Kelemennél, de minálunk úgy alakult, hogy hozzánk édesedett Rodostó.

– Önnek az írás is menedék lehetett.

– Feltétlenül! Én kiírhattam magamból a szenvedéseket. Még hálás is lehetek a sorsnak, hogy el kellett mennem itthonról, az életem érdekesebb lett így. Ha gazdálkodnék a nyolcszáz holdon – mert, tegyük fel, nem változik a helyzet –, persze olvasnék is téli estéken, s a kandalló mellett, tűnődnék valamin… Lehet boldog élet ez is, de kihívás nélküli. Rendhagyó, hogy író lettem. Mentségemre szolgál, hogy mindig rengeteget olvastam: már tizenhét évesen Proustot, majd Maupassant-t és az angolokat, Aldous Huxley A végzet bábjátéka című regénye talán végzetes hatással volt rám. A regénybeli íróról azt mondja valaki az egyik fejezetben: mindent úgy néz, úgy fogad és úgy él át, hogy egyszer majd felhasználja a következő regényében. Talán tudat alatt így néztem én is a világot? Amikor pedig most írok valamiről, hozzá olvasom szinte a teljes szakirodalmat. Az idei könyvheti regényemben – Páva a tányéron – az egész tengeralattjáró-szakirodalmat elolvastam, pedig csak igen röviden érintem a témát. Viszont ettől lesz hiteles.

–  Az írás mesterség is. Talán éppen ezért lett annyira eredeti Domahidy, mert magára hagyottan kellett megteremtenie saját stílusát.

– Azt hiszem, nagyon igaza van magának, nagyon magamra voltam utalva. De az is fontos, hogy soha, egy percig sem hittem abban, hogy engem valaha is kiadnak. Azt viszont hittem, hogy a kommunizmus a végtelenségig tart, s majd egy filosz a Széchenyi Könyvtárban a kéziratomat fölfedezi, adalékul az utókor számára. Én nagyon nehezen írok, és sokszor átírok mindent. Nálam három dolog fontos: az írás hitele, a pontosság, és az, hogy amit leírok, szépen hangozzék. Az írás a fülnek is kellemes legyen, ne csak az agynak.

– Tehát hangosan ír?

– Igen. Sokszor bizony hangosan írok, mert úgy jobban érzem azt, hogy a főnévnek vagy az igének máshol kell lennie. Ezért is írok hihetetlenül lassan. Persze részben azért is, mert hihetetlenül lusta vagyok. Remélem, nem érzi az olvasó, hogy rágom a ceruzát.

– Magyarul kezdett regényt írni 1952-ben, pedig akkoriban csak otthon a családban beszélhetett magyarul. És nem is foglalkozott soha stúdiumszerűen nyelvészettel és stilisztikával?

– Nem. Viszont a református egyházamban prédikálok kéthetente és a Károlyi-biblia napi olvasmányom.

– Mások is prédikálnak, és naponta bibliát olvasnak, mégsem hoznak létre eredeti irodalmi stílust. Önnek tehát kell, hogy legyen valamiféle titka.

– Csak az, hogy én Arany János földjén születtem, Bihar és Szatmár az én pátriám. Minden nyaramat és minden karácsonyomat ezen a vidéken töltöttem. Ott az emberek szépen beszélnek. Ma is, ha hazamegyek, egy nap múlva átveszem azt a hanglejtést. Emlékszem, keresztapámnál Lázáriban, ha valamit nem tudtunk pontosan; például azt, hogy „fel” vagy „felfelé”, a helyes kifejezésért szalasztott a könyvespolchoz: „Hozd csak ide Arany Jánost, majd ő megmondja!”

– Ki volt a keresztapja?

– Lázári Nagy Béla, édesanyám ifjabb testvére, akinek a birtokát én örököltem volna, ha nem csatolják Romániához Szatmár megyének ezt a részét. Persze, úgyis elvették volna tőlünk, ha magyar terület marad, mint ahogyan Szamosangyalost is elvették, amit Miklós öcsém örökölt.

– Úgy tudom, írásainak szigorú kritikusa az öccse, aki l956 óta Svájcban él. Ő korábban kezdte, húszéves kora óta ír. Bár mi itthon alig ismerjük, mert idegen nyelveken jelennek meg írásai. Végül is ő hivatásos író?

– Nem. Ő hivatásos borkémikus. Valamiből meg is kell élnie. Külföldön az írást mellékesen műveli az ember, amíg igazán be nem fut. Természetesen ő elolvasta az írásaimat is, és arra biztatott, hogy pályázzam meg a római Lehel irodalmi díjat. 1969-ben megpályáztam, és a legnagyobb meglepetésemre megnyertem. A díjjal együtt jár a mű kiadása, s ezért jelenhetett meg először Rómában a Vénasszonyok nyara magyarul. Ezt olvasta Cs. Szabó László Londonban, és eljuttatta a Magvető Kiadóhoz Budapestre.

–  Mit jelent Önnek itthon megjelenni?

– A legnagyobb örömet. Az embernek ez a hazája, s az igazi siker, ha itthon van sikere. Kinn az írók egymásnak írnak, pontosabban a saját korosztályuknak, mert a fiatalok már a befogadó ország nyelvén olvasnak.

***

Nemrég elkezdtem keresni egyik kedvenc írómat, Domahidyt és a legnagyobb örömömre megtaláltam. Ma is Perthben él, Ausztráliában, csak már fölötte is elmúlt az idő, éppen 92 éves. Itthoni rokonai vezettek el hozzá. Szellemileg friss, és a következő kiegészítéseket fűzte ehhez a korábbi íráshoz. Az ominózus regényt lefordították angol nyelvre is, és kiadták Perthben, ahol szintén nagy sikert aratott. Domahidy úr többször is járt Szamosangyaloson azóta, hajdani földbirtokainak színterein, és a falu lakói mindig óriási örömmel fogadták. Egykori kastélyuk ma alkohol-elvonóként üzemel. Tíz évig volt a Szabad Európa Rádió ausztráliai tudósítója, munkája honoráriumából hozatta rendbe, illetve építette újjá a családi kriptát.

Dédapja, Teleki Sándor, annakidején, egy nap Koltóról bement ebédelni Nagybányára. Ott egy nyurga fiatal férfi odalépett hozzá, Petőfi volt, és megkérdezte:

„– Ön egy igazi gróf?

– Igen – felelte Teleki – miért?

– Mert én még sosem láttam egy élő grófot.

– És halottat már látott?” – tromfolt a gróf.

Így kezdődött a barátságuk, és mint köztudott, meghívta őt Teleki, Szendrei Júliával együtt, hogy töltsék Koltón a nászútjukat. Ott a park somfája alatt írta a költő a Szeptember végén című versét. A koltóiak a fát igen nagy tiszteletben tartották, és amikor kipusztult, másikat ültettek a helyére. Teleki Sándor a szabadságharc után női ruhába öltözve menekült kocsisával együtt. Bár valaki fölismerte az egyik kocsmában, de sikerült elmenekülnie. Török segítséggel ki jutott Franciaországba, és Párizsban barátai lettek a korabeli írók, festők, szobrászok. Legjobb barátja Dumas lett, aki dedikálta neki első kiadású összegyűjtött műveit, és lányunk őrzi Franciaországban. Rézkarc portréja, „Legjobb barátomnak. Dumas” aláírással viszont nálunk lóg a falon, a Telekitől származó, törököktől kapott menekülő útlevéllel együtt.

Kérdésemre, hogy mi számára a legfontosabb, amit ma elvár a kortól válaszul ezt írta: A magyar nyelv tisztaságának megőrzése. A nyelv tömörsége, tisztasága. Amit el lehet mondani jól és szépen 50 oldalon, azt fölösleges kétszázon megírni. 

  Megjelent: Új Tükör, 1986.