Belegondolva

Az alábbi írások Lackfi János kreatívírás-kurzusán készült műhelymunkák: a hallgatók – és maga Lackfi János – Vass Tibor egy prózaversére reflektáltak, amely az összeállítás végén olvasható.


Posta Marianna
Meghatározhatatlan idejű belefeledkezés

Vass Tibor Konkrétan a belegondolkodás című írásához

Ha szemben ül velem egy író – mert nem köntörfalazok, van olyan, hogy egy író ül szemben az emberrel, és előfordul, hogy az az ember én vagyok. Pont ott ülök, ahol egy író is ücsörög. Voltaképp nehéz eldönteni, hogy ki ül kivel szemben, az író velem, vagy én, az átlagember, az íróval. Ha történetesen akkor ül egy író szemközt velem, az átlagemberrel, amikor éppen átlagon felül belefeledkezem egy könyvbe, megvan rá az esély, hogy az az író foglalt helyet az átellenes oldalon, akinek a könyvébe belefeledkeztem. Szóval bele vagyok feledkezve ennek az írónak a könyvébe, aki ott üldögél velem szemben a buszon, amikor egy pillanatra felnézek annak az írónak a könyvéből, és észreveszem, hogy jé, itt ül velem szemben az az író, aki évekig dolgozott ezen a könyvön, amit a kezemben tartok, és eddig olvastam. Most pedig meghatározhatatlan ideig nézem ezt az írót, aki engem néz. Pontosabban azt nézi, mit olvasok. Egészen addig nézi azt, mit olvasok, amíg rá nem jön, hogy az ő könyvét olvasom. Onnantól már azt nézi, ki olvassa a könyvét, de valószínűbb, hogy arról van szó, érdekli, érdekel-e engem ez a könyv. Ez tulajdonképpen egy ad hoc író-olvasó találkozó a távolságin. Távol álljon tőlem bármiféle számítás, de ahogy ez az író belém feledkezik, arra gondolok, hogyan nézhet rám egy író. Illetve pont ez az író. Mit lát belém, gondol rólam, hogyan nézhetek ki ennek az írónak a perspektívájából, egyáltalán írói perspektívából tekint-e rám, vagy csak úgy civilben nézdegél. Aztán eszembe jut, hogy lehet-e olyan egy írónál, hogy civilben. Írónak számít-e, aki éppen nem ír, illetve olvasónak számít-e, aki valaha olvasott, de már nem olvas. Az is megfordul a fejemben, hogy ez az író azt gondolja rólam, lévén, hogy a könyvét olvasom, én egy olyan átlagember vagyok, aki az ő olvasója. Az író már mást néz. Az író, aki történetesen férfi, egy csíkos pólós nőt bámul, aki egy könyvet tesz el a táskájába, mielőtt leszáll. Amikor szemben ül velem egy író, aki történetesen férfi, de én tudom, hogy író, akkor nem arra gondolok, hogy ez egy író férfi, még csak nem is arra, hogy ez egy férfi író, pusztán az író szó ugrik be. De ha egy női író üldögél szemben velem, akkor nem azon gondolkodom, hogy ez egy író, aki történetesen nő. A nőről, aki ír, szemben üldögélés közben egy nő jut eszembe, pusztán egy nő. Ha kiderül, hogy ez egy olyan nő, akinek az olvasója vagyok, akkor jó eséllyel egy idő után erről a nőről is eszembe jut, hogy író. Mindez annak a függvénye, hol ül velem szemben. Egy író-olvasó találkozón hamarabb gondolom a nőről, aki ír, hogy író, egy buszon viszont nem gondolok erre. A buszon most arra gondolok, hogy a férfi író, akinek az olvasója vagyok, már nem is velem néz farkasszemet, hanem a nővel, aki szintén ír. Kíváncsi lennék, hogy ez a férfi, aki író, a vele szemben ülő nőben az írót venné észre előbb, vagy a női író, író nő, írónő nősége, esetleg írónősége foglalkoztatná-e.

*

Horváth Ildikó
Héjsza-transz a zavaron – avagy önnön píszíségünk gabalyában

Vass Tibor Konkrétan a belegondolás című írásához


Mit gondoltok, mi jön szembe velem a minap a szokásos kedd esti táncháztalálkozón? Valami posztmodern csujogatás-féle:

Diszfórikus ez a mém!
Nem bináris vagyok én!

Csak tátogok, és kapkodom a fejem. Eltévedtem volna? Előfordul az ilyesmi. De nem. A tökös-kanos magyar néptáncot kissé szalszásan járja néhány pár. Melegek? Transzneműek? Fluidok? Szoktatom magam, bár nem túlzok, ha azt mondom, kissé bizarr a látvány. Ha jól hallom, épp kalotaszegi muzsikára lejtenek. Ez a kicsi szegelet megér háromezeret! Vajon melyik szegeletet preferálják? – merül fel bennem kajánul, de el is szégyellem magam rögtön. Szexista lennék?! Konkrétan talán a tangó vagy a rumba jobban állna nekik. Persze jogukban áll, tulajdonképpen mért ne próbálhatnák ki magukat benne. Na persze a hagyomány meg a magyar néptánc heteronormatív struktúrái... Illenék belegondolni. De ha jobban megnézem őket, egészen bájosak. Mondjuk, a gyímesi héjsza vagy a széki verbunk nem a bájáról híres. Na de hogy is van az, hogy szokás szerint a férfi vezet a táncban? A nő meg csak pördül-fordul, lebegteti a szoknyáját. Idomul és alkalmazkodik? Szóval itt is csak a dominancia, nemde?! És az egalitáriusság?! Persze ez eddig fel sem merült bennem, örültem, ha végre valaki felkért, s nem árultam petrezselymet napestig, oszt rendesen megforgatott, hogy csak úgy pezsegtek bennem a női energiák.
Húzzák a zenészek, ropog a szárazfamuzsika. Nézem a táncoktatót, szép szál legény, csak úgy genderedik a haja, de a haja. Derekasan csapásol, épp valami kalotaszegi legényes figurát mutat. Kiszemeltjeim sutáznak egy sort, de aztán feladják, ez valahogy nem megy nekik ma. Kiszállnak a körből. Az áldóját, egyenesen felém tartanak! Nagyot hörpintek a sörömből, izgalmamban félrecsúszik a korty. Ciszneműségem tudatában zavartan köhögök. Nehogy már azt higgyék, a vírus dolgozik bennem! Romaútra ment! – magyarázom mosolyogva. (Lehet, hogy túlzásba vittem?!) Szerencsére ezen jót derülnek. A harmadik sörünket isszuk, mire végre felengedünk. Megunták már a szokásos közeget, meséli az egyik fazon, gondolták, kipróbálják ezt is, hátha bejön. De valahogy nem nekik való. Előfordul az ilyesmi. Talán nem a kalotaszegivel kellene kezdenetek, bátorodom föl. Ott vannak a földhözragadtabb moldvai körtáncok, azok igazi transzélményt nyújtanak. Ezen megint röhögünk egy sort.
Hajnaltájt a botosánkára már együtt dobogtatunk, pendül a koboz, szól a furulya, lábunk szinte magától járja. Óbégatunk, csujogatunk, összekapaszkodva örvénylünk a táncban. S hangosan danoljuk:

Szeretőm es voltál kerítőm es voltál
Verjen meg az Isten ha igaz nem voltál!

*

Lackfi János
Gyakorlat

Vass Tibornak

Ha szembejön velem egy kánő, mondjuk én speciel nem járok olyan helyeken, pláne nem kelek olyan helyeken, meg nem is járok-kelek, de amúgy ki mondja meg, melyik hely olyan, akkor kellene legyen róla egy lista, az olyan kánő-járta helyekről, azt speciel megnézném, na nem azért, hogy tudjam, meg nem is, hogy ne tudjam, hanem csak úgy megnézésileg megnézném magamnak az ilyen kánő-lelőhely-listát, hogy ugye, milyen is az. Nem mintha kíváncsi lennék a mindenféle kánőkre, persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem egy csepp kíváncsiság sem a kánők irányában (már ha meg tudjuk, mondani, melyik az ő irányuk), de ez inkább csak afféle egészséges kíváncsiság, már ha az efféle kíváncsiság egészséges, de hát az egészségről gyakorlatilag mindenkinek mások a fogalmai. Mondhatni bennem csakis illedelmes kíváncsiság van a kánők tekintetében, mármint nem keresem a tekintetüket, a tekintetes kánők tekintetét én aztán nem keresem, nem próbálom elkapni, még elkapnék valamit. Inkább úgy mondanám, szemérmes kíváncsiság van bennem a kánőket illetően, nem illetném egy ujjal sem a kánőket, bár nem jelenthetem ki száz százalékos biztonsággal, hogy sosem illettem még ujjammal kánőt, mondjuk bemutatkozáskor, kézfogáskor, elvégre nem minden kánő homlokára van ráírva nagy betűkkel, hogy KÁNŐ, speciel ez lehet a legritkább dolog, egy ilyen homlokfelirat, a deréktájt kilógó tetkókra ellenben szokták mondani, hogy ribancrendszám. Nem azért nem illetem ujjal őket, mintha undorodnék, bár egy kicsit undorodom is, ez amolyan izgalmasféle undor.
Speciel mikor vezetni tanultam, az oktatómmal csigalépésben gurultunk a körúton, és ő lépten-nyomon felvilágosított, hogy na, ott is egy ká, meg az is ká, odanézz, nem néztem oda, mert idegesített a szemérmetlen jólértesültsége, csak úgy félszemmel néztem oda lépten-nyomon, nem mintha érdekelt volna konkrétan a kánő, legalábbis így már, ahogy az oktatóm tálalta, gyakorlatilag semmiképp.
Azóta megtanultam vezetni, de nem attól, hogy a körúton lépten-nyomon lépésben stíröltük a kánőket a szemérmetlenül jólértesült oktatómmal, gyakorlatilag. Mikor megyek az autómmal az úton, ritkán megyek úgy az autómmal, hogy ne az úton mennék, nem úton menni az autómmal nagyon nem tanácsos, hát az út mentén is állnak, sőt, lépten-nyomon fel-alá lépdelnek kánőnek kinéző küllemű nőnemű egyedek, és integetnek, konkrétan nem integetek vissza, de elméletben sem, nézni is csak a visszapillantóban, illendőségileg.
Egyik vagánykodó ismerősöm megállt egy lánynál a cseppforma fekete Mazdájával, konkrétan nem értettem egyet a megállással, de kiszálltam én is, mert beijedősnek látszani nem pálya, és a srác a tarifákról faggatta, a lány meg berangsorolt minket, négy pasit, rámutatott egy másik fiúra, hogy leghelyesebb, rám meg, hogy második leghelyesebb, még ha speciel a megállással nem is értettem egyet, elhatárolódtam tőle, gyakorlatilag. Mármost konkrét jelentősége második helyezésemnek egy megbízható esztétikai érzékkel nem feltétlenül bíró, de mégiscsak szakembernek tekinthető kánő tekintetében, egy kánőt illetően, aki rám mutatott, de ujjával nem illetett, azt kell, hogy mondjam, gyakorlatilag elenyésző. Már amennyiben nem hogy lenézném, de persze nem is helyeslem, el is határolódom meg nem is, ettől a dobogós helyezésemtől, gyakorlatilag.

Megjelent: Lackfi János: Egy a ráadás (Helikon, Budapest, 2016).

*

Vass Tibor
Konkrétan a belegondolás

Ha szembejön velem egy cigány, nem túlzok, ha azt mondom, szoktak velem cigányok szembejönni, nem az jut eszembe, hogy én magyar vagyok,
hanem az, hogy ő cigány, a szembejövéskor. Így járok ma is, keltemben szembejön velem egy cigány, szokott velem ez a cigány, ha járok-kelek,
szembejönni velem, jártamban nem az jut eszembe, hogy én magyar vagyok, hanem az, hogy ő cigányként jár-kel velem szemben épp. Szokás szerint történik mindez, nem túlzok, ha azt
mondom, mindennap előfordul ilyesmi, mindennapi szokásom az, ha egy cigány szembejön velem, hogy nem a magyarságom, hanem a
cigánysága jut eszembe. Egy cigánylány jön velem szembe, egy olyan cigány, aki lány, szembejövésekor mindennapi szokás szerint nem a cigányságon gondolkodom, a cigányságon általában, hanem
a szembejövő lány cigányságán konkrétan. Talán túlzásba viszem, mondom magamnak, talán túlzásba viszem, hogy a szembejövő cigány lánysága felől nem annyira vagyok
meggyőződve, mint lánysága, vagy asszonysága cigányságáról, cigányasszony is lehetett időközben ebből a cigánylányból, mikor tanítottam,
olyan lány volt, akinek a külseje arra engedett következtetni, hogy ő cigány. Érdekelne, nem túlzok, érdekelne,
ha szembemegyek ezzel a cigány nővel, neki a magyarságom konkrétan, vagy általában a magyarság jut rólam eszébe, vagy az, hogy én nem vagyok cigány, egy
nem cigány jön vele szemben, egy nem cigány férfi, fiúból lett házas, aki már nem legény, amit nem a külső jegyeiből, hanem konkrét hallomásokból tud. Ha jön velem szemben egy néger, nem túlzok,
ha azt mondom, előfordul ilyesmi, jön velem szemben egy néger, akkor nem az jut róla eszembe, hogy az egy férfi, hanem az, hogy az egy néger férfi, a négerségén
gondolkodom szokás szerint túlzottan konkrétan és nem a négerségen túlzás nélkül általában. Talán túlzásba viszem, mondom magamnak, talán túlzásba viszem, hogy ebből
nem feltétlenül az következik, hogy én a látványommal mindennapi szokás szerint egy magyarférfit, történetesen egy magyarházast
juttatok az ő négereszébe, szembejövéskor. Mibe gondolkodik bele vajon először egyik-másik, ha szembemennek egymással,
történetesen szembemenés adódik egy konkrét helyzetben, szembemenéskor konkrétan a négerférfi gondolkodik bele a cigány nő cigányságába
általában, a cigány nő lányságába, vagy a cigány nő asszonyságába, vagy a cigány lány cigánylányságába, vagy a cigány asszony cigányasszonyságába,
vagy általában a cigány nő gondolkodik bele konkrétan a négerférfi négerségébe, vagy a négerségbe általában, függetlenül a szembejövő néger
négerlegénységétől vagy négernősségétől, s hogy milyen sorrendben, milyen belegondolkodás után illenék belegondolkodni abba, hogy mi jut
eszébe először egy négerlegénynek, ha én egy cigányasszonnyal együtt mutatkozom szembejövéskor akkor,
amikor ő mutatkozik együtt egy magyarlánnyal, vagy például akkor, ha én egy cigánylány társaságában megyek
szembe egy olyan négernőssel, akinek cigányasszony van az oldalán. Jártamban magyarésszel, hogy bárki, bármikor, bárkivel, a szembejövés,
hogy általában, konkrétan, a belegondolkodás a mibe, talán nem túlzok, ha mondom.

Megjelent az ESŐ Irodalmi Lapban, kötetben: Vass Tibor: Fürge újak könyve (Miskolc, Szépmíves Könyvek, 2000).