Deák Csillag – Kölüs Lajos: Kijátssza végső aduját
Deák Csillag és Kölös Lajos kettős kritikája 2018-ban jelent meg az Irodalmi Jelen oldalán, most a hónap alkotóját, Vass Tibort bemutató összeállítás részeként közöljük.
Deák Csillag: Műrovar
Vass Tibor előző könyvéről megjelent írásomban (ambroozia.hu, 2015/2) szóltam már arról, hogy Bibin – bársonylégy, a kétszárnyú rovarok (Diptera) egyik leggyakoribb nemzetségének szőrös testű, sötét színezetű legye – már kora tavasszal nagy tömegben jelenik meg lombos erdeinkben és főleg kertjeinkben. Az idén azt hittem, megússzuk az inváziót, de íme, tombol a nyár, és Bibin újból megszállta a kerteket, erdőket. Látjuk őt fehér papíron, kirakatban, könyvbemutatón, és bár nem bír ki egy helyben egy pillanatot se, mégis nagyon elbírja a nyomdafestéket. És mit ad Isten meg a költő, Bibin nemcsak repül, száll, hanem most már lovon száguld, magas lóról is szól hozzánk, nyomdafestékké válik. Már nemcsak rovar, és nemcsak kétszárnyú, hanem műlovar, sőt műrovar, művé válik, és még nő is, néha. Nő és nő, azaz növekszik, behálóz, magával ragad, köröz körülöttünk és velünk, belénk csíp, felszisszenünk, talán kis vért is szív, az jót tesz nekünk, szabályozza felkorbácsolt vérnyomásunkat.
Ennyi legyet nem lehet egy csapásra lecsapni, kapkodhatjuk a fejünket. Lapozunk, lapulunk, és közben légy-otton vagyunk, ehhez nekünk is legyekké kell válnunk, nyelvet zümmögnünk, már viszket a lapockánk, jujj, hány szárnyunk nő vajon? Nem monoton zümmögést hallunk, hanem zenét, itt semmi se mono, talán inkább monomán, néha keményen szól, csavar, nem dadog, de halljuk, hogy da-da-da-da. Sófelvásárlás, kikiáltás, sót vegyenek, ki kiált? Csak nem sóhivatalban vagyunk, dada, az élet sója és sava-borsa.
Vass Tibor A Nagy Bibin és a műlovarnő című új kötete tele van sóval, helyesebben szóval. Szóval tartja az olvasót, fogyjon el a szava, fogyjon el a lélegzete, kivált akkor, ha egyhuzamban, egy huzatban olvassa végig a könyvet. A dada dadázik, sőt olyan hévvel tárja elénk az agytekervényeiben szunnyadó szavakat, mondatokat, hogy a műlovarnő lova is meg-meginog. A kötet tele van Vass Tibor elektrográfiáival, színes vonalakkal, körökkel, ez utóbbiak a geometria világába is viszik az olvasót. A színes elektrográfiák halvány tükörképei, részletei áttűnnek, átmosódnak a szöveges oldalra, nem tudni, hogy a szöveg volt-e előbb vagy a kép. Palimpszeszt?
A műlovarnő olyan, mint egy kígyó, vedlik is, átvedlik. Nem tudni örülésszerűen, / a kék silt lesz-e rajta vagy a sárga, / vagy fölveszi a nemzet színeit váltva, (…) ez a nőszerűség is megérteti magát mindenkivel. Nagy Bibin folyton a svédeket emlegeti, svédszerűen, olyan svédacélosan, és főleg vassosan, kéken, hajlékonyan. Beugrik elméjébe a Migrons szó is, a közel és távol összefut az ember szájában, ha szemével elkacsingat valahova, és királyi többesben állapítja meg: legelébb az átvedlőnősegg mutatódik felénk. Tiszta sor, rutin ez, mi más lenne, napi rutin, vigyázzatok rutinfejű lányok. Felemlegetődik emilibront, sarlottbront, mindkettő csúnya, és lehet, emiatt a Partizán őrs két részre szakad. Az írói rutin is sorra kerül, de nem fürdik be, ahogy a műlovarnőnek sem akaródzik fürdeni.
Épül a sátor, kell a tér a műlovarnőnek. És Nagy Bibin gondolatai messze visznek: már vasárnap elkezd az ország csúszni lefelé a lejtőn. Hány fokos az a lejtő? Nulla fokos? Egy foka sincs, sőt egy foga sincs, akkor már nem is lejtő, inkább a vízszintesnek valamelyik elkóborolt változata. Ha nincs lejtő, akkor nem lesz cirkusz, szőlő, nem lesz kenyér, lágy. Meg is zavarodik a víz, a nyelv is: akedd, szeble aszer. Kell ez a kisiklás, kisiklatni jó, mintha Biatorbágyon lennénk, és Matuska Szilveszter robbantana. Eláll a szó, a lélegzet: szünsószün. Ez már Késcirkusz, Nagy Bibin fokozza és fokozza, csőrló, csűrló. Semmiért egészen, mondja a daruló. (…) Ember, kezdj, és kezdve kezdjél, mert ha késel, mások elosztják egymás közt a szajrét. Az erőművész a műlovarnő lesz. Így vedlik át, hogy át sem vedlik, megmutatkozik az erő a műlovarnőben. Magában a műben is van némi mű, olyan konceptes, barátilag, veszélyforrás lesz a győzelem.
Bibin gráfiázni indul, ezt szokta meg, megszokta, hogy elektricizál. Rázós. Se vége, se hossza az útnak, akár a verssoroknak, kanyarodnak erre, kanyarodnak arra. Időnként felbukkan egy-egy fekvőrendőr, hogy ácsi, lassabban, nem kell úgy rohanni. A fehér egyensúlya úgy áll be, / mint mérlegen a valóság. Egyszerre fehér, egyszerre valóság. Átrendezi a szivárvány színeit. Ezt még Sztálin és hű tanítványa, Rákosi se merte. Nagy Bibin egy korszakot idéz fel, amikor éjszaka volt délibáb, a dél meg libább. Olyan bátor, hogy… egy liftben rendezi be a jégeget.
Bibinnek semmi sem elég, és annak az ellenkezője sem, monogámnak sem mondható, mindnyájunkat akar, az érthetetlen szavakhoz is értőket keres, ránk szól, légy értő! De légy mégsem lehetsz. Olvasol, figyelsz minden betűre, mert néha egyetlen betűn múlik az értés, a levés, illetve a légyés.
Kölüs Lajos: Az égig érő daru és az emberi szükséglet
Nagy Bibin folytatja utazását, néha nem tudom eldönteni, hová is halad, előre vagy hátra, vagy sehova. Helyben marad, helyben hagyja magát. A manézs irányába veszi útját, bent is van, kint is van. Amit lát, az csupa cirkusz, amit nem lát, az is, mert nem látja. Nem keresi nyelvét, már megtalálta, de nyelvöltögetése hol nagyon összeszedett, hol meg szétesik. Nem úgy kell érteni ezt a szétesést, hogy megszűnik a nyelv, megszűnik a gondolkodás. Nagy Bibin jelenléte teszi súlyossá mások jelenlétét, nem is próbálja Nagy Bibin álcázni magát, szövetségest keres és talál, ilyenkor az értelem háttérbe vonul, nem létezőnek nyilvánítja magát, a nyelv előtti állapotot idézi meg, a fogalmi gondolkodás kezdetét, a kántálást, a vajákos asszonyok énekét, a sámán, a halottlátó rögtönzéseit.
A műlovarnő festményeken is megjelenik, elkeskenyedik, szélesedik, színe harsány és foltos, bármikor elfolyhat, el is folyik, fantasztikus utazás. Kép és szöveg hipertextté válik. A vizuális jelek nyelvet öltenek. Miközben nyíródik a nyelv, elemeire esik szét; Nagy Bibin olyan játékos, aki számára nincs lehetetlen, kijátssza végső aduját is. Önmagát meg a műlovarnőt. Az utóbbit feláldozza, útjára engedi, de folyton visszaráncigálja, még akkor is, amikor már végleg elengedte a kezét. Akkor döbben rá Nagy Bibin, sikere a műlovarnőtől függ. Önmorzsolás és önfelszámolás is Nagy Bibin műlovarnő iránti szerelme, vonzódása. A lélek-szárítón füstöl a lelke és nyelve. Ez már talán a halhatatlanság kezdete.
Vass Tibor az ismert költők ismert sorait elrontja, ronggyá csavarja, kicsavarja belőle az utolsó cseppet. Ott áll Nagy Bibin szomjasan, a szó-sivatagban, szóhoz sem jut, hogy került oda. Kietlenség és határozatlanság. A Nagy Bibin hullámzó mű, maradandó részletekkel, maradandó felfogással és következetességgel. Felajzottan feszes, célra tartott, igaz, a király lesben áll, kiles, átles, beles. Beles saját gyomrába, fejébe, és közvetíti, mit lát, és mit érez. Ez egyfajta belső utazás, lekopogja, szótagolva, szótaghiányosan. Itt nincs béke, ez a szó csak vágyképként van jelen Nagy Bibinkében és társaiban. A Bibinke és az ébbtest, ébblélek zanzája hernádkakja nyelven / Hafér menne kazutcá, csa / holne tyák nem. Tekrej / rejtlej másrarí, légta, jégtá: / épeik. Sziről szan tukraj / tőkfelej. Emei vükből, / s ől a hás. Cip kelpedig ébb / hetné za ingeratákat, ébb / lejsve szinddel za párban.
Önalkonyíró, önkanyarító, aszfaltot, mint önmagát felfestő, a búza láttán kenyérszaporító, a halas kofák réme, mert amit elad ma, újra eladja holnap. Elődje Kőműves Kelemen és magas Déva vára. Leomlik egyik nap, felépül másik nap. A perspektíva szűkül, még a daru kabinjában is, nem látni mást, csak szaros fenekű varjakat. Ilyenkor kell a lényvisszaverő mellény. Akár a mesében, Lényvissza és Verővisz a játékos, kinyomott szemmel is az életbe vetett hitük töretlen. Erősek, hiszen: Van úgy, hogy átrak egy hegyet. Nagy Bibint néha zavarja a nagy szabadság, mivel látja, tapasztalja, hogy minden úgy van a képein, ahogy akarja. Ez a felismerés nem hőköl vissza a műben, szalad, tör, zúz. Zúz a mája, és valami visszafelé sült el. Nagy Bibin még legalább félszáz évet ad magának, remélni tudni kell (…). A hullám jóban, rosszban teljesít. Nagy Bibin is teljesít, a hullámtermészetről nem megfeledkezve. Interferencia, amikor két hullám egybeesik, megszűnnek létezni. Vass Tibor is olykor megszünteti magát, hiába kettőzi, háromszorozza önmagát. Sorsfestés ez, Szabórezgő Lőrinc hithű fordításában.
Vass Tibornál eltűnnek a szavak, eltűnésük feltűnést sem kelt. Nagy Bibin újra és újra visszatér, el sem köszön, ahogy mondja: hiszen útjaik sosem válnak el. Még akkor sem, amikor Nagy Bibin már bibliofil, bőrkötéses, többkötetes, egész polcot megtöltő versfolyam lesz, és megvalósítja azt, amit az orosz tudósoknak nem sikerült, Brezsnyevnek sem, a szibériai folyók visszafordítását Közép-Ázsia felé. Nagy Bibin rabja helyzetének, lovasszobor lesz, a szobor szórendje helytelen, önmaga talapzatát keresi. Hű, ezek állati jó sorok. A történelem igényli önmagát. Nagy Bibin válik történelemmé, saját magát kóstolja, kóstolgatja, a tápláléklánc elején és a végén.
Hová is tegyük az új-régi Nagy Bibint? Lócára, lóca vagy nyereg alá. Idea-lejtmenetek, masírozások, töprengések, hogy a nyelvnek is vannak korlátai, hiába feszül fel a szivárvány, a hóhér hibájából nincs, aki átvigye a szerelmet a túlsó partra. Sőt, nincs is túlsó part, Nagy Bibin mindig az innenső parton áll, a műlovarnő meg a másikon, és Nagy Bibin azt állítja: A végén sose tudni, romlatlannak ki marad. Vass Tibor romlatlan őszinteséggel bolyong saját erdejében. Mintha ő is vallaná Nemes Nagy Ágnessel (Ekhnáton az égben): egy másik erdő jár a fák közt. Másodszor.
Vass Tibor: A Nagy Bibin és a műlovarnő (Spanyolnátha Könyvek, 2016)
