Hamismások és sütőpapírok

Ratkó Józseftől jutott el Tandori Dezsőig, a népművelés szakon a bábkészítés- és mozgatás művészete bűvölte el, később gyerekrajzokon figyelte meg a formanyelv és rajznyelv alakulását, s míg költői univerzumában semmi sem lehetetlen, képzőművészként és fotósként mindig más-más színben látja a világot. – Vass Tibort szerkesztője, munkatársa, életműve egyik legjobb ismerője, Berka Attila kérdezte.

– Két sem közt a címe az új kötetednek. Vagyis kilenc – pontosabban nyolc, ha a kötet datálását veszem – év után megint „sem”-es kötet, a korábbi három, Nem sok sem (2008), Semmi szín alant (2010), Mennyi semenni (2012) óta viszont három „nemsemes” jelent meg, A Nagy Bibin (2014), A Nagy Bibin és a műlovarnő (2016), El, Kondor, pláza (2018). Minek köszönhető a visszatérés, mi történt veled, a költészeteddel?

– Aj, de furán jó ez a sok szám. Datál, dotál, diktál; ezektől én mentes lenni igyekszem. Mentes, másként. Még szép, hogy az egyszer betűvel, az egyszer számmal írás a semmel írással egyezhet ki. A szám sem nem rokon, sem nem ismerős, ha engem lestrapál, ledatál, lediktál, hogy ügyelnem kellene a mestereimen kívül bármire ebben a folyamatban. De ha már szám, egyvalamire régtől fogva ügyelek: kábé kétévente adjak ki kötetet. De nem szeretném, ha mindig sikerülne. Sőt… Jaj, de fura ez a sok szem, pedig csak kettő-három sám.

Tandori Semminden Dezső, Erdély Semszájnakingere Miklós, Kondor világsám Béla. Jó régóta tőlük is erednek, feléjük is indulnak utamat kijelölő semeim.

Általános iskolában Tompa Mihály regéi, középiskolában Szabó Lőrinc szerelmes versei varázsoltak el, a gimnáziumban Pilinszky János állandó dohányfüstjét szagoltam volna. Életkori sajátosságok szerint nőttem bele irodalmaikba. De Tandorihoz, Erdélyhez, Kondorhoz iskolarendszeren keresztül semmilyen út nem vezet; visszafelé kezdek haladni, Pilinszky Szabó Lőrincén keresztül jutok újra Tompáig. (2021-ben Hernádkakon alapítottam meg a Vidám Páva – Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóházat.)

Főiskola? Ratkó József, a népművelés szaknak köszönhetően a vele való személyes találkozások; s Nagy László kötetei… őket Jánosi Zoltán, akkori beszédművelés tanárom adja kezembe; Tóthné Szűcs Éva a gyermekirodalom rejtekeibe vezet be.

A gimnáziumban és a főiskolán a könyvtárhelyiségeket szeretem legjobban, előbb Márti néni a kortárs művekhez, később Bajnok Lászlóné Jolcsi a könyvek mellett szerzőkhöz is odavezet, s így találkozom Jánosi Zoltánnal, Karádi Zsolttal, Dusa Lajossal, hogy ha majd ismét hazamegyek, feltétlenül olvassak többek között Serfőzőt, Fecskét, Furmant, Répássyt, Csehet, Csorbát. Ahogy itt a faluban mondják, akkortájt náluknál megyek, ha hozzájuk vagyok, tőlüknél indulok, ha magamra hagyatkozok. Ki se kell mozdulnom, kecsegtetés nélkül jönnek be ma is hozzám, tudják, mennyire bántana, ha azután sokáig elkerülnénk egymást. Elbolondítanak idejekorán.  

Semjeim igazán, alaposan 1995-ben, Kassák-díjam átvétele után kezdődnek, más világok nyílnak, akkor igen aprólékosan nézek utána Tandori, Erdély munkásságának, mint előzőleg a díjjal jutalmazottaknak, de addig se csak hébe, addig se csak a hóba –  de aztán igazán alaposan merülve a mély vízbe, a mélytóba. Ők 1974-ben lettek Kassák-díjasok, én abban az évben tanultam meg írni, olvasni, szóval kötelesség is volt, ha már a számok.  

Fölfogható visszatérésnek is a „semesség”-emlegetés, de inkább a tér-észlelés oda-visszájáról lehet szó: amikor fölérzi magát az ember tér-időileg, hogy jelenléte, ha ír, mit jelenthet, mit jelezhet saját és mások tér-idejében, kit és mit, mennyiben és hogyan tud „kibillenteni”, amikor vissza-visszanéz, akkor vissza-vissza is kell, hogy lásson.

Nézni a látás tanít, látni a nézés. Létni a tanítás, már felsőbb korosztálynak: a ’90-es évek közepén egyetemistáknak taníthatom többek között Tandorit és Erdélyt is, ez a tanulva tanítás, tanítva tanulás, mások mellett Nagy Pál, Papp Tibor, Bujdosó Alpár, Bakucz, Oravecz, Petőcz, Szkárosi, Ladik, Juhász R., Szombathy, Maurer, Galántai művein keresztül ad egy mintát, ahogy élni és alkotni érdekes, érdemes. Többek között hang-, kép- és videóverset, installációt, mélartot, performanszt. Nemcsak az, amiket ők alkottak, hanem az, akiket ők olvastak, és ahogyan olvasták őket mások, ahogyan ők tudták, ahogyan tudtukat, tudatukat, tudatosságukat adják akkor példaképül.

A „sem”-hez sem kellett visszatérnem, hiszen a „sem” régtől fogva kézzelfoghatóan ott, a 2003-as Esőnap című kötetem (Parnasszus) befejező ciklusának címe: Nem sok sem, amiből később az első „sem”-es kötetcím lett. Tandori készített hozzá ajánlást, ő korábban két kötetemről is írt elismerő kritikát (az 1996-os Rend a lelkem mindennekről az Új Holnapba, a 2000-es Hamismásról az Új Könyvpiacba).

Tízéves voltam, amikor megjelent Tandori „Még így sem”-e, huszonnégy, amikor már igencsak hozzám ért tőle A Semmi Kéz. A kettő között (is) volt mit visszanézni. (Ne feledkezzünk meg a 2008-as A semmi napja mielőttről (Tandori rajzai Pilinszky verseihez).

Egy tízéves gyerek ’78-ban nem olvas Tandorit, de egy huszonnégy éves gyerek, ha azt olvassa Tandoritól, hogy „Mielőtt bármelyik vers a kötetben maradhatott volna, igyekeztem megnézni: ha az összes többi elveszne, ez az egy mondana-e valamit rólam”, akkor bizony alaposan visszanéz. Nem hátratekintőleg. Ellenkező leg: legpontosabban felderíteni, mi történt közben vele, s mi velem. Büszke vagyok arra, hogy a 2010-es Csodakedd, rémszerda című kötetét azzal a dedikálással küldte nekem ajándékba, hogy „Iszonyú konzekvens és kitartó vagy, szilárdan ihletett.”

– Habár képzőművészként is folyamatosan dolgozol, egy ideig főleg Pataki János munkái szerepeltek a könyveidben. Aztán jött A Nagy Bibin, amiben végre már nemcsak a borítón, hanem belül is te feleltél a képekért. Miért csak 2014-ben „vontad össze” képi és szöveges jelenlétedet?

– Legbüszkébb a Pataki Jánossal és Lenkey-Tóth Péter képzőművészekkel közös könyvmunkákra vagyok, velük együtt Takács (Betűmester) József és Székelyhidi Zsolt terveire, tipográfiáira.

Ha részletes tervet készítek, mi hogy nézzen ki, akkor biztos, hogy jól keresztülhúzzák a számításomat, és bosszantásul letesznek valami újat az asztalomra. Ez azonban jólesően zavarba ejtő, és az ő útmutatásaik felé vezet. Ha csak „hányaveti” használati utasítást (kérést) írok, akkor valami sugallatra képesek megalkotni azt, amit elképzeléseim szerint, ha értenék a szakmájukhoz, én tennék hozzá: akkor „csak” azt alkotják meg, amit én társítanék melléjük. Ez azonban kevés: nem állhatok csak belőlem. Öröm folyton ráébredni arra, hogy mennyi mindenhez nem értek. Szóval nem jó mindent túlmagyarázni, túlkérni: ha már lehetek abban a szerencsés helyzetben, hogy ilyen kreatív szakemberekkel dolgozhatom együtt, akkor vétek lenne hagyni érvényesülni csak az én útmutatásaimat. Írásaimba, képeimbe, úgyse (nagyon) szólnak bele :-). Szöveggondozómként te tudsz emlékezetesen érdekeseket, s jól kérdezni, nálad többet kevesen olvastak Vasst az utóbbi időben. Néha belekötsz ugyan élő fába, de élőfának lenni jó, ha te teszed.

Két „végletes eset”: a Bevallás garnitúra (2004) könyvtervét rábízom Pataki János képzőművészre, és Takács (Betűmester) József tipográfusra, fő- és fejezetcímeinek elkészítését Lenkey-Tóth Péterre, hogy csináljanak vele valamit, mert engem a feladat meghalad, ilyen szinten én már nem értek magamhoz, s annyit kérdezek, kezdődhetne-e egy könyv középen, és ha igen, akkor onnan hogyan tovább, és örülnék, ha „Az utolsó előtti vers” valahogyan feltűnne a borítón; és mindeközben lenne konkrét visszautalása a Hamismásra is. Szóval egy nagyon kis „útbaigazító” kérésemmel olyan könyvművet készítenek, hogy azzal kellőképpen zavarba hozzák egymást, a nyomdát, a kötészetet, a könyvtárakat, az olvasót, egyszóval szerencsére mindenkit, akinek jóindulatú keze ügyébe kerülhetek.     

A Nagy Bibin és a műlovarnő tipográfiájával ugyanebbe a folyosóba lépek Székelyhidi Zsolttal: a versek mellé grafikáimat adom, hogy ugyan találjon már köztük új, szoros kapcsolatot. Talál. Pedig azt hinné az ember, hogy magának csak ő tud kitalálni mindenféle jókat. Nagy frászt. Olyan cirkuszművészeti alkotások előtti hódolatot készít, öblösen székelyhidist, hogy arra roppant büszke lehetek. (A kötetben szereplő művekből a közelmúltban a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum vásárolt grafikákat, ily módon a Vidám Páva – Tompa Mihály gyűjteményét tudtam ritka kiadványokkal bővíteni.)   

Igen, valóban nehezen eresztem össze képsorozataimat az írásaimmal, s első alkalommal valóban A Nagy Bibinben történik ez meg. Korábban borítókon szerepeltek saját munkáim (Nem sok sem, Semmi szín alant, Felhasznált irodalom, Mennyi semenni). A Parnasszusnál 50. születésnapomra megjelent Szalai Zsolt rólam írt kismonográfiájának borítóján is Vass-mű szerepel (Sem.rendszer, a nyelv színe-változása Vass Tibor költészetében, 2018).

A képzőművészek felfogásában albumként, katalógusként, az irodalmárok felől önálló kötetként értelmezhető legutóbbi műveim rejtettebb átjárásait, összeéréseit a hozzájuk kapcsolódó kiállításmegnyitókon tudják fölfedni művészettörténészek, szépírók, többek között Miskolcon, Budapesten, Nagyváradon, Berekfürdőn: irodalom és képzőművészet összefutásairól emlékezetes megnyitószövegekben beszél többek között Bán András, Kónya Ábel, Turczi István, Jánosi Zoltán, Kocsis Csaba, Kőrössi P. József; s Orosz Csaba, Stark István és feLugossy László Bibin-értelmező performanszai.

– A két Bibin-munka után, 2018-ban, az El, Kondor, plázában jelent meg az a grafikai irány, ami a Két sem köztnek is szerves részét kékezi. Igaz, itt a borító kivételével fekete-fehérben. Nem féltél ettől a fekete-fehértől?

– A 2018-as El, Kondor, plázában, és a 2020-as Két sem köztben hagytam grafikai nyomát annak, amit a világból a gyerekrajzokon keresztül értettem meg. Igen, a nyomhagyás előbb kékben, aztán fekete-fehérben történt. 

Gyerekrajzokat gyerekfejemtől kezdve, 1986-tól analizálok, alig múltam 18, amikor nagycsoportos óvodások iskolaérettségi vizsgálatán figyelhettem meg először azt, hogy az ő rajzos formanyelvük mitől formább, mint nyelvibb, s mitől nyelvibb, mint formább. Hihetetlenül beszédes, „árulkodó” mivoltukat rajzoltam át képi nyelvformáimmá, nyelvi képformáimmá, eltettem minden akkori vonásom, jegyzetem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy születik majd olyan könyvművem, amelyben arról is szólhatok, hogyan tudtam előbb megtanulni újra gyerekül rajzolni, mint írni. És lőn. Persze, születtek gyerekverseim is, és az sem titkolt szándék, hogy fognak is még, de az újra-gyerekül rajzolni, a gyerekül újra-rajzolni tapasztalatának kötet-összefogása jobban izgatott, s izgat még ma is, mint elkészíteni egy gyermekvers-kötetet. (No meg hát ki is illusztrálná, ugye.) Így hát az utóbbi két kötetben foglaltam össze, hol is állok gyerekrajzilag.

A gyermek, ha megajándékozza a felnőttet, rajzzal teszi azt. Nyíregyházi tanítási gyakorlataimon, a népművelés szak bábművészeti speciális kollégiumának szemináriumain sok ilyen ajándékot kaptam, s általuk többek között kasírozással térben megalkotni a kétdimenziós gyerekrajz-imitációs cuccaimat, hát az igencsak emlékezetes esztendő volt. Mozgatni tanulni, életre kelteni kis pálcikaemberkéimet, drabár állatkáimat, kínzós is volt, de nem keserves. A gyakorlati jegyért ugyan kevés elvet, de sok enyvet és sokféle nyelvet alkalmazhattam, hiszen iszonyat szerencsém volt, hogy általános iskolai rajztanárom (egyben osztályfőnököm) egy ma is aktívan alkotó művésztanár, egy olyan felkészült, kreatív, folyton pulzáló színes egyéniség, akinek osztályterme egy izgalmas, ingergazdag műterem, ahol akkor is tanul az ember, ha éppen nem csinál semmit, csak ül és szagol, figyel, mi lehet a különbség krétában a zsír, a sír, és az ír között. Törő Irén kedvelte, ha zsírkrétával dolgozom; hagyta, sőt feszült figyelemmel kísérte azt, hogy a többiekkel ellentétben, nem spórolva az anyaggal, fektetve, két kézzel, nagy erőbedobással hagyok nyomok vele; szerettem, ahogy fölsírt a behemót fakörzőjébe befogott kréta, amivel a táblára rajzolta az idomokat, ezen fölsírások, fölzsírosodások, fölírások közben lehetett szélcsendben megfigyelni az előttem ülő két lány tarkóján felálló szőrszálvégekre leülő krétaport (himalájai selyemfenyőm tűleveleinek legvégén volt ma éppen ilyen a hóharmat), szerettem, ahogy beírta ellenőrzömbe: osztályfőnöki ilyenolyanban részesítem.

A főiskolán is igen jó mesterem volt, Valkovits Zoltánnak köszönhetően is nagyon szerettem tanítani a rajzot, megérintett, hogy sokat értett a gyerekmunkákhoz, s tapasztalataiból igyekezett is átadni.  

Legjobb fotóim fekete-fehérek; a legutóbbi Fotóművészeti Nemzeti Szalonon, a Műcsarnokban is egy 12 darabból álló fekete-fehér sorozatom szerepelt (Ami képik, nem múlik; itt megtekinthetőek: https://fotomuveszet2.nemzeti-szalon.hu/

– És ha már az El, Kondor, pláza… A kötet bevezetője a hernádkaki El Kondor pláza alapkőletételének bejelentésével kezdődik. Hogy áll az építkezés?

A nehezén túl vagyunk, épültek alagutak, felüljárók, a pláza egyes helyiségei a veszélyhelyzet végleges megszűnte után sorra nyílnak majd. Akad ugyan még bérbeadandó terem. Elsőként jelentkezett be Tompa Mihály, és van egy Arany–Petőfi konzorcium is. Garay János pályázata éppúgy érvényes, mint Jókaié, Lévay Józsefé, Herman Ottó(n)é, sőt, Szemere Miklósé is kedvező elvírálás felé halad. A kivi_telező szerencséjére a veszélyhelyzet sosem múlik el, a kivi_nyarazó szerencséjére pedig a jelen évtized sem, ami igencsak gyümölcsöző lesz. Tevékenységük széles körű, akad, aki enni-inni kínál, más savanyúságot árul, vagy épp könyvet, bélyeget.  

Meglehet, ebben az árubőségben nemcsak arra kell figyelni, kit hogy dilettánsoz le A magyar irodalom története, hanem arra, hogy miért tartja érdemesnek egyáltalán ledilettánsoznia. Szóval a puszta tény, hogy megfigyelési szempontokként a kevésbé erőteljeseket is szóba kell hoznia, mert nélkülük a kor (és a nagyobb teljesítmény) kifürkészhetetlen, adhat némi kiindulási alapot. Megfigyelési sempontokat. A féltéglákat se hajigáljuk ki, és a furcsára törött negyedek is illeszthetőek lesznek valahova: együtt védenek az uralkodó szélirány pusztításaitól.

– Itt a címben a „Kondor” egyértelmű (?), sőt a kötetmottó is Kondor Bélától származik, de aztán keselyűszárnyak árnyékaként olvashatjuk a bevezető után Erdély Miklós Kondor Béla-visszaemlékezésének részleteit… Poszt és neo, illetve posztneo és neoposzt?

– Jónaposzt kívánok, Kondor és Erdély sokoldalúsága, az a szépen felfestett polihisztor-sárga a józan paraszti észt (na jó, eszet) előbb-utóbb rá tudja vezetni arra, hogy egy seggel egy lovat megülni érdemes, de többet jobb. Érdemes és jobb között nem a megülhető, hanem a megélhető segg-mennyiség a különbség. 

Erdély sokat, szépen és bensőségesen vall Kondorról. Ha csak azt nézzük, és nézzük azt, ami a közvetlen környezetemben történt, nyilván szívesen véletlen, vagy éppen nem, hogy az El, Kondor plázában az a részlet szerepel Erdélytől Kondorról, hogy „Egyszer volt egy óriási nagy házibuli nála, mert – főleg a felesége – gyakran rendezett ilyeneket. Mindenféle emberek meg voltak hívva, prominens személyiségek, és egyszer csak hallom a harmadik szobából, hogy a felesége ordít, Miki, Miki, ez én vagyok, hogy mentsem meg. Hát óriási verekedés volt bent, ő éppen majdnem beleesett a kályhába, a Kondor meg nyomkodta befelé. És akkor elkezdtünk egy kicsit birkózni, én ráestem a sezlonra, a Kondor is, és akkor fölnézett irtó barátságosan, tényleg nem ellenségesen, majdnem hálásan, hogy lefogtam, mert valószínűleg megölte volna éppen a feleségét. Erre nem volt meg teljesen az oka, de voltak motivációi.”

Kondorról írja még, hogy „Abszolút képzett költő, és ez volt a nagy fájdalmam, hogy hiába mutattam be neki a Pilinszkyt, akinek szintén hozta folyton a versecskéit, a János csak azt tudta mindig mondani, hogy a Kondor egy irodalmon kívüli jelenség. Tehát az a fajta őrületes kasztrendszer, ami itt kialakult, még egy ilyen hihetetlen zseniális agyú embert is könyörtelen különbségtételre kényszerített, szinte eleve.”

A könyörtelen különbségtételektől szabadíts meg, uram.

S az továbbá, ahogyan Tandori rajzban több mint érdekesen kommunikált, egészen elképesztő. Szóval legyünk sokoldalúak, azt mondják mestereim. Kvazimódó óta tudjuk, hogy jó púp holtig tanul.

– „A borító és a kötetben szereplő grafikai sorozat címe a kötet címével azonos.” Ez a mondat, ami a Kétsemben olvasható, a Kondorban szerepel először. Ugyanígy a szövegtartalmazás logikája(?) is legalább hasonlít, fekete és kék címek, normál és dőlt betűs szövegek egymásba gabalyodva, a szenvtelen olvasást megzavarandó, miközben jól(?) elkülöníthető művekről illene beszélni vagy kérdezni tehát már 2018-ban is, hogy aztán most, a Két sem közt kétségtelenné tegye a folytatólagosan elkövetett tudatosságot.

Első ránézésre a kötetben a szövegek szép kavarodásban keverednek. Vannak a tartalomjegyzékben is szereplő címek, ugyanakkor a szövegek egy részében csupa nagybetűs kezdősoroknak látszó szakaszolások szerepelnek, új oldalon, amelyek, ha folytatnak is, inkább le- és kiválasztanak. Ezzel együtt és mellette olvashatók a Minenden-szövegek és az omázsok. Ha akarom, külön ciklusokról beszélhetünk, ha (úgy) akartad volna, ezeket a ciklusokat egymástól jól megkülönbözteted, különválasztod. De te egybegabalyítottad, összepulóveresítetted őket – legvégre az is eszembe jutott, akár még tartalomjegyzék sem kellett volna, a könyv maga a mű így, ebben a formában, ahogy lett, van… Nagyokat tévedek?

– Dehogy tévedsz! Az ún. ciklustalanság a könyvművek egészét és a könyvek műegészét is hivatott hangsúlyozni, s tudod, hogy verseskötetekben (is) utálom a tartalomjegyzékeket. Nem tudom, az-e a rosszabb beidegződés, hogy vannak, vagy az, hogy utálom őket, mert hát egy önálló, kortárs verseskötetben nekem ugyan nem nagy segítségemre szolgálnak. A tartalomjegyzék tartalomjegyzéke, na annak legalább lenne valami értelme. Sok esetben viszolygok még az oldalszámoktól is tehát, de ezekkel a könyvalkotó társaim jól elbánnak, ők tudják, hogy a „ciklus” szótól is régtől fogva rosszul vagyok, a ciklus nálam felér egy „mai rohanó világunkban”-közhellyel, vagy szegény Tamási „azértvagyunkavilágon”-kezdetűjével egy iskolai ünnepségen vagy kiállításmegnyitón, kishercegek állatszelídítő-felelősségeivel párosítva, szóval agyamra mennek, de lehet, hogy csak az idegesít, hogy nem én gyártom ezeket a közhelyeket. És lehet, hogy már csak azért is a következő könyvemben velős ciklusok lesznek ciklusok hátán, s tán oldalszámok ott is, ahol nem kellenek.

– Kun Marcella hogyan reagált Minendenre, az új főnőhősre? A ...műlovarnőnél nem éreztem extra vibrálást, és Imola is stabil, megbízható partner, de most mintha lenne valami a líralevegőben… Tehát Kun Marcella nem féltékeny Minendenre?

– Hamismásból sosem elég. Kun Marcella rám a legféltékenyebb, talán éppen ennek köszönhető, hogy hímnemű hason- és hamismásaim oly palástolt életet élhetnek, hogy többeknek szinte fel sem tűnnek. Szerencsémre persze nemem és neveik alapján ők is nőknek ítéltetnek, hiába akadnak rájuk fény-érzők, letudják őket jó vagy rosszabb hölgy-énjeimmel, megfelelési én-szereimmel kezelt én-szerelmeimmel, nincs rájuk a figyelem mint olyan, kellőképpen fordítva. Az ellenkező nem a berzenkedő igennel, a settenkedő férfi-idegennel nem lesz hamisaik mása, másaik hamisa. Bezzeg, teszem azt, például Kun Marcella, Imola, Zinocska, Mettína, Minenden kendőzetlenül nőként titkosítottak a kritika számára, holott egyikük-másikuk tán sokkal inkább fők, mint nők, nem is csak a nőttőn nőtt nevük alá lehetne beszólítva, beszorítva a lényeg.

Amíg a kritika kizárólag az én női hamismásaimról beszél, amíg kizárja annak lehetőségét, hogy én magam is lehessek egy-egy észrevehetetlen kandúr férfi vagy női hamismása, addig az úgy van rendjén, hiszen a kritika jó és áldásos, kivéve, amikor nem. Panelban gondolkodásunk mulattatási és mulasztási kényszere az, hogy nem tudunk mit kezdeni egy álkarakter által létrehozott álkarakter álkarakterével. Nem ért meglepetésként, hogy a képző-, a fotó-, a küldemény-, az építő-, a táj- és iparművészek, építészek másként lettek fogékonyak az El, Kondor, pláza, a Két sem közt hálózatára, mint a mi sajnos borzasztóan hagyományos, egyszerű és gyakran együgyű, csakis a „lineáris olvasáshoz” szokott érzékszerveink. Például letapogatásaik, kiszaglásaik olyan fejlettek, hogy műtermeikben, tervező- és terepasztalaikon kiterített hamismás-térképek alaposabban, teljesebben lehetnek eligazítóak. Az El, Kondor, pláza örömet okoz az álkarakter-hálózatot mélyebben felérzőknek, de azoknak is, akik csupán az egyféle betűtípus kétféle (hagyományos és kurzív) párbeszéde kapcsán érintkeznek ott a kézzelfogható választásokkal. Azt kell mondjam, nekem már az is örömteli, ha valakinek feltűnik, hogy egynél hánnyal több ember beszél egy-egy kötetben. Ezért is tett jót a kötetnek a 2018-as Miskolci Galéria-beli kiállítás, ahol a terekben szövegek is lógtak ugyan installáció gyanánt a képek mellett/között, de a látványnak ugyanúgy sikerült zavarba hoznia az olvasót, a nézőt, mint az olvasónak, a nézőnek látványt: lengtek a belógatott képversek a térben, hányódtak hajakhoz, simultak vállakhoz, szájakba rágtak, élükkel sebeztek. A Tandoriról, Erdélyről, Kondorról is szóló szó- és képsokoldalúságot úgy tudtam összeérinteni az egymáshoz verődött alkotások, emberek közegében, hogy öröm volt nézni a kiteljesedést.

 – Meddig folytatódik a kék korszak, ha folytatódik egyáltalán? Kékül-e még az ég, vagy a Hernád? Mi zajlik a Vass-univerzumban?

Mondanom sem kell: húsz év Berekfürdő munkacímmel írom következő kötetem. Idén húsz éve, hogy Körmendi Lajos József Attila-díjas író hívására először jártam Berekfürdőn, azóta évről évre visszatérek. A Mondanom sem kell és a Húsz év Berekfürdő írására is elnyertem a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíját; válogatott és új írásaim szerepelnek majd a közös kötetben; s terv szerint képanyagát is magamra bízom.

Csoportos kiállításokon való részvételekre is készülök; az írást képalkotással, a képkészítést írással pihenem ki, magamat mások továbbtanulmányozásával. És engem is ki kell pihennie valakiknek, tehát arra is ügyelnem kell, hogy ne legyek mindig sem előtt. Élvezem, hogy Tompa Mihályt és kortársait olvashatom, két évtizede még nem gondoltam, hogy ez a „tárgykör” ennyire érdekelni fog.

A minap a miskolci Tiszai Pályaudvaron jártam, ott egy pékségben; az eladó nagy szerencsémre éppen akkor szedegette le a sütőpapírról a termékeket, de attól a számára szemét, számomra kincs papírtól mégsem akart megszabadulni, mondván, hogy neki azt házirend szerint vasárnap szabad kidobnia, ma meg csak péntek van. Addig-addig könyörögtem neki a „semesnek áll a világ”-szöveggel azért a kis papírért, hogy játsszunk együtt vasárnapot, inkább veszek még ilyen fánkot többet, meg olyan pogácsát is még, ha az kell, hogy végül megkaphassam – és ha befejezem ezt a mondatot, pihenésképpen arra a lapra kezdek rajzolni, kidobóst játszó gyerekcsapatokat, és Tompa Virágregék-illusztrációkat.

Portréfotók a szerzőről: Székelyhidi Zsolt
Illusztrációk:
Montázs Vass Tibor A Nagy Bibin és a műlovarnő című kötetének alkotásaiból
Vass Tibor El, Kondor, pláza című kötetének borítója