Néha szűk, néha lóg, és néha foszlik - Ingoványos testábrázolás
Biró Mónika-Anita
Néha szűk, néha lóg, és néha foszlik
A testet bemutatni kívánó alkotóknak olykor le kell mondaniuk az idealizálás és az eufemizmusok kényelmes biztonságáról ahhoz, hogy valóban érdemlegesen, hitelesen foglalkozhassanak a témával. A testről szóló bármely diskurzus elkerülhetetlenül érinti az elborzasztó, tabuként kezelt témákat is, s éppen ez a viszonyulási mód adja meg Fehér Csenge kötetének élét: megmutatja a konszenzuálisan elhallgatott, tabusított testeket is. Azonban nem akarja megmagyarázni vagy fogalmi keretek közé szorítani a testet, hanem inkább megírja, megkomponálja, megfesti, történetekkel illusztrálja annak valóságát, rútságát, környezetbe vetettségét, sokkoló mulandóságát.
Már a kötetcím és a borítón megjelenő Arcimboldo-féle Víz-portré együttese olyan asszociációs játékot hoz mozgásba az olvasóban, ami az izgalmas, felkavaró testreprezentációk ígéretét is magában hordozza. Fehér Csenge kötetének borítója jól kigondolt, figyelemfelkeltően sejtető, mégsem tolakodó jelölője, mondhatni bőre a szövegtestnek.
A testbe zártság, illetve a környezetéről le nem választható test tapasztalata huszonegy, többségében rövid elbeszélésben tárul fel a kibomlás, megbomlás, elbomlás variációi mentén. A testek olykor a szubjektum szerves részei, de leginkább tárgyiasulnak, maguk alá rendelik a szubjektumot, vagy éppen teljesen leválnak róla. Ebben a kontextusban már nem érvényes az emberi test körülírására alkalmas, idealizáló kifejezésmód és fogalomtár, s ahogy a beszédmód is átrendeződik, úgy a kötetben bemutatott testek sem kifejezetten emberiek, sokszor levedlik emberiességüket, s nem pusztán elállatiasodnak, de már el sem különíthetők környezetüktől. Túllépik önnön határaikat, s elválaszthatatlan egységben léteznek az animális és vegetábilis entitásokkal, sőt magukra is öltik külső vagy belső jellemzőiket, szokásaikat: „[A] nagyi szája véres, ne menjetek közel hozzá, mert harap! Múltkor is az erdőben kóválygott meztelenül, a fák kérgét harapdálta, meg megcsócsálta az állatok lábát, hát igen, mondja anya sírósan, az állatokat mindig is nagyon szerette.” (Egy délutáni kocsikázásról). A szereplők végül nyomasztó magatehetetlenségükben, testi kiszolgáltatottságukban és létezésük végességében ábrázolódnak: átalakulnak, kibomlanak, elernyednek, elsorvadnak, vagy akár ki is hajtanak: „Zúgó lombú, csengő-bongó levelű erdő kerekedett szegény Szlukovényi Leanderből. Gyökerei között férgek tanyáznak, odvait árnyak lakják, varjak tollászkodnak ágain. Nézd közelebbről: a moha alatt pettyes csontok fehérlenek, a fák gyümölcsét ha szakítanád, viaszos héj helyett ember bőrre tapintasz.” (Burjánzás).
Az első tíz novella (Vénákból halászháló című ciklus) a viszolyogtató elmúlást, a rothadó vagy sorvadó testet, a kibomlást, a testbe zártság és test általi meghatározottság megkerülhetetlenségét tárja fel. A második tömb, ahogyan azt a beszédes Szűzhártyából ablak cím is jelöli, inkább a női testet és annak funkcionalitását helyezi fókuszba: a szűzies ártatlanság megtörése erőszakkal és kényszerrel, az ivadéknemzésnek tekintett szülés és a puszta ösztönök szintjére redukált szexualitás. A harmadik fejezet egyetlen hosszabb novellája (Csonteső) az előző szövegek elemeit összegyúrva allegorikus történetben tárja fel a test és környezete egységét; az emberek, hibrid lények és istenek egymásmellettiségének mitikus világát; a testek mulandóságának, formálhatóságának realitását. Szinte mindegyik novella értelmezhető a mágikus realizmus műfaja felől, azonban legtisztábban e ciklus szövegeiben érhetők tetten ennek sajátosságai.
Fehér Csenge novellái elsősorban allegorikusak. A szövegek állandó, kétértelműségen és mögöttes jelentéseken alapuló játékot tartanak fent, így inkább átvitt értelemben, sok esetben szimbolikusan értendők. A testek körülírása (főleg az első novellablokkban) nyomasztóan groteszk és szürreális képeken keresztül valósul meg. Ilyen a Burjánzás Leanderének testéből kihajtó növényzet, a Piknik vagy az Úgy csinálok alakjainak undort keltő, taszító, illetve öregedő, szétmálló teste, az Egy délutáni kocsikázásról állatias nagymamája, de kifejezetten viszolyogtató A lyukban megtalált holttest féregrágta gyomrába ültetett virágok képe is. A kompromittáló leírásokat és eseményeket szenvtelen, ugyanakkor nagyon gördülékeny elbeszélésmód kíséri, ami ellensúlyozza a testek illúzióromboló, erőteljes képeit. Az asszociatív, központozásra gyakran fittyet hányó gondolatvezetés a sok halmozással együtt úgy hat, mintha az elbeszélő egyetlen szuszra akarna mindent felmondani, és ez erősen megterheli a szöveget: „Majdnem minden nap arra keltünk, hogy ordítanak, majdnem minden éjjel arra aludtunk el, hogy ordítanak, a létük egyetlen remegő ordítássá vált, anyámból aztán egyszer csak kifogyott a szusz, akkor fonnyadni kezdett, akkor szürkülni kezdett szépen lassan, majd összement, és egyik reggel arra keltünk, hogy egy magányos, hervadt csutka hever a tornácon, na az volt az anyánk.” (Részlet egy családtörténetből). A sok körülírás és felsorolás, a repetitív elbeszélésmód viszont nem terheli, hanem csak jobban árnyalja a jelentéseket. Ugyanakkor hullámzó dallamosságot kölcsönöz a szövegnek, melynek könnyedsége a tartalommal ellentétesen hat, s az ebből fakadó feszültség többnyire végig is kíséri a kötet minden szövegét. Ehhez adódnak hozzá a gyakori kétértelműségek, melyek a jelentésrétegek mélyítése mellett olykor egy kis feketehumort is kölcsönöznek a szövegeknek: „[Ö]sszecsomósodtak a bőre alatt az izmok és az inak és az erek, és hiába próbáltuk, nem tudtuk kioldani őt, nem tudtuk megoldani őt.” (Részlet egy családtörténetből).
A látszólag össze nem illő történeteket és leírásokat a számos visszatérő motívum és szimbólum fűzi igazán össze. Gyakran megjelennek az eleven test „alkotóelemei” és a testnedvek: a vér, a hús, a csont, a nyál, a zsír és az anyaméh; a növény- és állatvilág, a természet képei, melyek párhuzamba kerülnek vagy össze is mosódnak a testtel: iszap, kígyó, különböző madarak, fák, nád, hínár, a láp és alakváltó vagy hibrid lények, melyek a test elhatárolhatatlanságának jelölői is egyben. Erős szimbolikájú színek, a fehér vagy tejfehér, illetve a vörös. Visszatérő elem továbbá a gyermekszülés, a nemzés aktusa és a szüzen fogantatás, a szexuális abúzus és a vérzés, valamint a testek jegelése vagy fagyasztása, mint a lebomlás megfékezése, a rothadó hús tartósítása.
A második fejezet női testre fókuszáló, hangsúlyos utalásokkal teli szövegei nem a megszokott, szájbarágós módon közelítik meg a nemi erőszak, a feminin princípiumok és tárgyiasításuk kérdéseit. Az elszemélytelenítés itt a testi determináltsággal és a testnek való kiszolgáltatottsággal együtt kap hangsúlyt. Különböző szöveghagyományokat idéznek meg a novellák, népmesei, mitológiai és bibliai elemeket, archetípusokat vagy az adott hagyományra jellemző elbeszélésmódokat is felelevenítenek. Így egyfajta mitikus felhangot is adnak a (női) test amúgy groteszk és szürreális feltárásának: a vadász űzte, majd elejtette csodaszép lány meséje (A néma madár), a szülés és az újszülött képei (Amit beléd raktak), az aranyban nevelt lány kiutasítása (A selyem és a hernyó), a fiú bosszúja az anyán isteni sugallatra ejtett háromszori szégyenért (A Latrok könyvéből). Gyakran visszatér a száraz, aszott és a kövér, zsíros női test egymás mellé állítása (osztályozás), illetve a női test erőszakos kisajátítása (funkcionalitás). A hagyományosan szépségeszményként megjelenő női test az általában megkerült rútság és a mulandóság esztétikáján keresztül megrontható húsdarabbá, életet létrehozó gépezetté degradálódik.
A kibomló test testreprezentációinak erős képisége, a cselekményeket is háttérbe szorító, színes és szürreális leírások a különböző képzőművészek munkásságával is remekül rímelnek: míg a legtöbb testkép jól asszociál Giuseppe Arcimboldo allegorikus portréira, addig a nőiség összetett képei Frida Kahlo ábrázolásmódját is megidézik.
Nem egyszerű feladat ennyiféle módon leírni a testet úgy, hogy közben ne váljanak önismétlővé, hangsúlytalanná és kiüresedetté a szövegek. Fehér Csenge azonban sikeresen ugorja meg ezt: kötetének nem-túlmagyarázó koncepciója és a kreatív megközelítés miatt a novellák a testhez való viszonyulásunk természetére irányítják a figyelmet, elemi mélységet tárnak fel, ahol sokkoló, ám felszabadító módon a test számunkra kényelmetlen, taszító mivoltával is szembesülhetünk.
Fehér Csenge: A kibomló test. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.
Karácsony Szilvia
Ingoványos testábrázolás
Fehér Csenge első novelláskötete, A kibomló test igen erős bemutatkozás. Korábban már számos nívós irodalmi folyóiratban – mint az Élet és Irodalom, a Bárka és a Pannon Tükör –publikált, leginkább novellákat. Ezek markáns szerzői hangja a kötet írásaira is jellemzőek. A kibomló test nem „hagyományos” novelláskötet, amelyből könnyedén elolvasható és befogadható egymás után több rövidke történet is, ugyanis az olvasó gyakran kénytelen hatásszünetet tartani, értelmezni, „megemészteni” az olvasottakat. Olykor még egy-egy történeten belül is szükséges a visszatekintés, annyira gyors, abszurd és szövevényes a cselekményvezetés és a metaforikus háló. A kötet képi és történeti világa egységes, ijesztő, bizarr, olykor egészen visszataszító. A megelevenedő mesék hangvétele szinte horrorisztikus, szokványosnak egyetlen történet sem mondható. Az emberi test hanyatlása, pusztulása és átfordulása valami másba természetes jelenség, viszont éppen ez a magától értetődőség az, ami miatt a könyv olvastatja magát.
A kibomló test két nagyobb ciklust tartalmaz Vénákból halászháló és Szűzhártyából ablak címmel, ezeken belül tíz-tíz novellát, illetve a legvégén egy, a többinél jóval hosszabb, különálló egységnek tekinthető írást olvashatunk Csonteső címmel. Az első ciklus jóval allegorikusabb, abszurdabb történeteket tartalmaz, mint a második, melyben már egyfajta megfontoltság érezhető, óvatosabb megfogalmazásokkal, ugyanakkor nem mindennapi metaforák is találhatók benne.
A Csonteső a mocsári élet megpróbáltatásainak misztikus elbeszélése, az evilági és túlvilági létezés egybemosása a környezet minden sikamlósságával, szagos és zsigeri jellemzőjével. A testet, mely magába zár, és amely minden ember sajátja, nem legszebb virulásában, hanem fájdalmában és hanyatlásában ábrázolja, kiszolgáltatottságában. Az elbeszélések tematikailag mind a test köré épülnek, jellemzően valamely vízi életformával egybeolvadva. A testkép újraértelmezésének alapja a kibomlás-megbomlás-elbomlás hármas egysége, a vízi élővilág közelsége miatt a tisztátlan, szennyes, sáros valóság. Ezeket az olykor gyomorforgató képeket szakrális történések és varázslatos alakok feltűnése teszi abszurdabbá, a valóságtól még elrugaszkodottabbá, miközben a leginkább valóságos entitással, az emberi testtel dolgozik a kötet. Olyan misztikus szereplőkkel találkozhatunk, mint például a Csonteső varjúvá változó nagymamája, a hínárhajú lány vagy a fűzfa-istenség. „A partra iramodtam, lélegzett még az isten. Megérintettem a bőrét, forró volt, éreztem alatta az erek lüktető hajszálgyökérzetét. Hín leviharzott utánam a partra, és félrelökött. Ököllel esett neki a lánynak. […] Azt hittük, megöltük az istent.”
A borítóra Giuseppe Arcimboldo Víz című festményének tükrözött változata került, mely egy vízi állatokból kialakított női arcot ábrázol. A festő alkotásainak jellegzetessége, hogy az első pillantásra rögtön felismerhető személyek gyümölcsökből, virágokból, állatokból tevődnek össze. A levehető külső borítón a halak, rákok, polipok és teknősök szeme fényes anyagból készült, így apró pöttyökként megcsillan rajtuk a fény, azt a hatást keltve, mintha folyamatos figyelemmel kísérnének.
A testkép aktuális és modern téma, újraértelmezése és párhuzamba állítása egy másik élőkultúrával viszont újszerű. Ugyanakkor a halandóság, az emberi test és a vele való kényszerű együttélés, rejtett porcikáinak megismerése, minden változásának a vízi élővilággal való kendőzetlen összemosása, alkalomadtán egybeolvadása bizonyára szűk olvasóréteget vonz. A téma nehézsége, a kötet abszurd látásmódja és sötét hangvétele miatt nem mondható szórakoztató olvasmánynak: befelé forduló, a motívumokat folyton újraértelmezni képes olvasói attitűdöt feltételez. Az sem hátrány, ha az olvasó kedveli a riasztó, hátborzongató történeteket és fordulatokat, hiszen ez a kötet nem a megszokott értelemben ábrázolja az ember természetközelségét. Egy azonban biztos: A kibomló testben olyan különös módon ismerhetjük meg a testet, ahogy azelőtt még sosem.
Fehér Csenge: A kibomló test. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.
