A sötétség mélyén

Szergej Lebegyev, a kortárs orosz irodalom egyik reménysége harmadik kötetében – szembeszállva a kollektív felejtéssel – számot vet a sztálini múlt örökségével, sötét képet festve a Szovjetunió felbomlását követő évekről, sőt áttételesen a jelenről is. Ennélfogva nem meglepő, hogy az Augusztus gyermekei először Németországban jelent meg, s csak ezt követően Moszkvában, érzékeny témája miatt ugyanis nem kapkodtak érte az orosz kiadók.

A regény elbeszélője – az államszocialista rendszer bukásával egy időben – különleges ajándékban részesül: Tánya nagymamája, aki egykor a pártkiadó szerkesztője volt, rendelkezésére bocsátja visszaemlékezéseit. A történet kiindulópontjául szolgáló kézirat – pontosabban kéziratok, hiszen a narrátor-szereplő a nagymama Szimonov-kötetnek álcázott naplójára is rátalál – mindenekelőtt a család titkának, azaz a rejtélyes Mihail nagypapa kilétének feltárásával kecsegtet. Augusztus, a rendszerváltás gyermeke azonban kénytelen újraértékelni előzetes elvárásait, e szövegek ugyanis nem az igazság kimondása, hanem annak leplezése mentén szerveződnek: „Az én eredeti – téves – feltételezésem abban állt, hogy a nagymama leírta a múlt egész terét, ami hozzáférhető volt számára, elvégezte az egész munkát, az én feladatom csupán annyi, hogy elsajátítsam az új tudást. Voltaképpen az történt, hogy a saját célomat, az igazság teljes felderítését vártam el tőle; ő pedig nem volt erre képes, vagy, ami még valószínűbb, ilyen célja egyáltalán nem is volt. Így aztán kiderült, hogy nem a visszaemlékezések tartalma a legfontosabb, hanem az, ahogy olvasom: a sorok között, elmélyedve a szövegben, amely a dokumentum csalóka hitelességével kecsegtetett; hallatlanul érdekes, végtelenül izgalmas, igazi történelmi detektívregény volt ez, nem pedig egy család életének részletei a huszadik század elejéről.” A kéziratok összetett problematikájának fókuszba állítása több szempontból is indokolt: az elbeszélőt ezek a fiktív szövegek késztetik arra, hogy „keresővé” váljon, vagyis alászálljon a szovjet múlt legsötétebb mélységeibe (sőt, úgy tűnik, sorsának alakulását mintha teljességében is meghatároznák); továbbá – elrugaszkodva a cselekmény szintjétől – a szövegalkotásra, illetve -olvasásra közelítő perspektíva a regény befogadásához is fogódzókat kínál. Nyilvánvaló például, hogy a „történelmi detektívregény” műfaji terminus nem kizárólag az imaginárius kéziratok, hanem a regény vonatkozásában is értelmezhető.

A nagyanyai örökség révén nyomozóvá avanzsáló narrátor – miközben illegális üzletek lebonyolítását segítő közvetítőként járja az egykori Szovjetuniót – rátalál valódi hivatására: mások megrendelésére eltűnt hozzátartozók, Mihail nagypapák sorsának felderítésére vállalkozik. Első expedíciója, a kazahsztáni Betpak-Dala sivatagi poklában, némi szerencsével és a titokzatos erős ember, Marsz életmentő beavatkozásával ugyan sikerrel zárul, de az 1995-ös parlamenti választások előtt rá kell döbbennie, hogy további kutatásai nem várt akadályba ütköznek. A korábban nyitottnak és (legalábbis a kenőpénz hatására) közlékenynek mutatkozó emberek – félve a kommunisták visszatérésétől, illetve az ebből következő retorzióktól – újfent hallgatásba burkolóznak: „Immár egész másként fogadtak, beszélgetés közben bezárkóztak, elutasítottak, kidobtak, becsapták az orrom előtt az ajtót, rendőrséggel fenyegettek egy olyan kérdésért, hogy ki lakott korábban ebben a lakásban. Az emberek összezárták a soraikat, bezárták a reteszeket, újra megtanulták a hallgatást […].” A sztálini múlt tehát – ahogy azt Szvetlana Alekszijevics is megfogalmazza a kötet ajánlójában –, a „rendszerváltás” eufóriája ide vagy oda, tovább él az emberek zsigereiben: „Úgy néz ki, a peresztrojka halott, eltemettük, de Sztálin tovább él. Mennyire romantikusok voltunk a kilencvenes években, készpénznek vettük a szabadságot. De az, aki egész életét rabként töltötte, nem válhat szabaddá egyik napról a másikra, miután kilépett a láger kapuján.”

A regény a Kutyakirály allegorikus történetével ér tetőpontjára, mely kiemelve a szövegkörnyezetéből önálló elbeszélésként is megállná a helyét. A narrátor-szereplő útja – a „rend embere”, Marsz és állandó alakulata kísérőjeként – ezúttal Karéliába, egy felszámolt, ugyanakkor a Kutyakirály nevezetű egykori lágerőr önhatalmú irányításával tovább működő munkatáborhoz vezet. A kolónia vezetője összegyűjti a közeli falvak, települések „emberhulladékát” (iszákosokat, csavargókat, félkegyelműeket stb.), és farkasokkal keresztezett, kizárólag az ún. „szökevényvadászattal” féken tartható farkaskutyáival építi ki iszonyatos, bizonyos szempontból a Gulag-táboroknál is embertelenebb világát. Az elbeszélő azzal, hogy részt vesz a telep szintén önhatalmú felszámolásában, kilép korábbi pozíciójából, érintetté, bűnrészessé válik; amellett, hogy a sötétség mélyére vezető karéliai út, ha közvetve is, de emberéletek kiontásával jár, kénytelen realizálni, hogy a Kutyakirály uralmának megdöntése a fogvatartottak számára paradox módon talajvesztéssel, sőt totális bizonytalansággal jár: „A tűz elcsitult, a barakkok porig égtek, csak málnapirosan izzó parázshalmok maradtak utánuk; a Kutyakirály foglyai végre kezdtek szerteszéledni, sorra eltűntek az éjszakában. Mondtuk nekik, hogy reggel bekísérjük őket a faluba, de oda a csavargók – nyilván emlékezve, hogyan adták ki őket a helybeliek a Kutyakirálynak – nem akartak visszatérni; mi elpusztítottuk a házukat, s helyette semmit sem tudtunk kínálni nekik. Úgy rémlett, sokan közülük valamiképpen hálásak voltak a Kutyakirálynak, aki megteremtette létezésük megszokott formáját – és gyűlöltek bennünket, akik kivetettük őket újra a veszedelmes, bizonytalan élet viszonyai közé. Eszembe jutottak az öregek, amint mennek a kommunistákra szavazni, eszembe jutottak csoszogó lépteik, botjaik, mankóik, eszembe jutott a gyűlöletem irántuk; most bizonyára másképp éreznék.”

A múlt visszatérésének, továbbélésének problémája, mellyel az Augusztus gyermekei névtelen hőse újra és újra szembesül, a regény – az elbeszélő és barátnője, Anna sajátos kapcsolatára fókuszáló – befejezésében minden eddiginél kézzelfoghatóbb formát ölt, a narrátor bizonyos értelemben jogos bűnhődése ugyanis a régi-új állambiztonság szorításában testesül meg, természetesen Anna bevonásával. Az olvasó ezen a ponton érti meg, miért választja Lebegyev regénye mottójául Arszenyij Tarkovszkij Az első együttlétek című versének emblematikus zárósorait: „A sors már őrültként loholt utánunk, / S kezében borotvát szorongatott.” Az Augusztus gyermekei nemcsak témáját, húsbavágó következtetéseit tekintve, hanem stiláris értelemben sem könnyű olvasmány: az elbeszélő jellemzően egy-egy részletre exponáló leírásait ritkán szakítja meg párbeszéd; rideg és távolságtartó, egyúttal metaforikus és költői nyelve lankadatlan figyelmet igényel a befogadótól. Kellő kitartással azonban a regény terepe járhatóvá válik, s az olvasó maga is aktív részesévé válhat a nyomolvasásnak.

Szergej Lebegyev: Augusztus gyermekei. Fordította Soproni András. Helikon Kiadó, Budapest, 2021.