A 93. Ünnepi Könyvhét alkalmából az Irodalmi Jelen bemutatja friss megjelenésű köteteit, valamint a művek szerzőit. Ezúttal Daday Loránd Malomszeg című könyvét ajánljuk az olvasó figyelmébe.

 

Daday Loránd (Álnevei: Székely Mózes, Derzsi Mihály, Kovács Bálint) (1893–1954)

A második világháború után Dés városának polgármesterévé választották, 1946-tól a dési líceumban tanárként működött haláláig.

Az Utunknak kezdettől fogva munkatársa, itt Kovács Bálint név alatt jelentek meg novellái, karcolatai. Novelláinak fő értéke az író érzéke a drámai feszültségű helyzetek megteremtése iránt.

Írói pályája kiteljesedésének bizonyítéka hirtelen halála miatt félbemaradt regénye (A lápon át) is, amelyben – erős önéletrajzi vonatkozásokkal – egy mélyről érkezett értelmiségi útját készült megrajzolni századunk első felében.

*

Malomszeg

Az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában az olvasó Daday Loránd eddig kötetben soha meg nem jelent novelláinak gyűjteményét kapja kézhez. Az írások érzékletes korrajzok – móriczi mélységgel, székely humorral, drámai sorsokkal és pergő dialógusokkal. A kötet több írást is közöl a szerzőről és munkásságról.

---

Várkonyi Nándor összefoglalója Daday Lorándról Az újabb magyar irodalom 1880–1940 című kötetben

(Szukits Kiadás, Budapest, 1942.)

 

*

Dr. Enyedi Sándor: Elhallgatott írók. Daday Loránd méltatása

Az 1950–51-es tanévben a dési Magyar Líceum hetedik osztályos tanulója voltam. Akkor találkoztam először Daday Loránddal. Az önálló iskola több párhuzamos osztállyal működött, Ő a magyar szakos tanárok egyike volt, más osztályokban tanított, nálunk csak olykor-olykor tűnt fel, amikor egy-egy hiányzó tanárt helyettesíteni kellett. Ilyenkor rendszerint pedagógiai célzatú, számunkra is érthető novellákat olvasott fel, rendszerint olyanokat, amelyek a pozitív emberi magatartás tárházából villantottak fel emlékezetre méltó történeteket. Tájékozottabb társaim ilyenkor mondogatták, hogy látszik: ő maga is író. A következő évben más városban jártam iskolába. Csak megkésve értesültem róla, hogy pár év múlva, alig 61 évesen meghalt (1893–1954). A mindössze két emberöltőnyi élet drámai fordulatairól csak később szereztem tudomást, akkor, amikor fokozottan kezdett érdekelni szülővárosom hányatott története és azok a kiemelkedő személyiségek, akik a történelem felgyorsult széljárásainak áldozatai vagy kárvallottjai voltak.

Daday Loránd a Monarchia békés éveiben született, de ifjú éveiben Trianon drámai következményeivel kellett szembesülnie. S akkor talán még nem is sejtette, hogy hátralevő rövidre szabott sorsában hány kataklizmát kell még átélnie. A trauma két, figyelmet keltett regényében manifesztálódott: a Székely Mózes néven Budapesten kiadott Zátony (1931), majd a Csütörtök című regényei meghozták számára az „elismerést”: a királyi Románia féléves börtönbüntetéssel sújtotta. Hiába akadtak Dadayt megértő román pártfogói, köztük olyan neves személyiségek, mint a volt egykori miniszterelnök, vagy a Romániai Emberi Jogok Ligájának volt elnöke és mások, kiállásuk legfeljebb a büntetés mértékét befolyásolhatta, a példastatuálást nem.

A bécsi döntést követő időben tanfelügyelői pozíciójában iskolák és tanerők sorsáról intézkedik, s amikor a felgyorsult, sodródó ország irányítóitól az emberi humánumot megcsúfoló utasításokat kap, „bennszülöttként” ismerve a vidék vegyes nemzetiségi összetételét – ezek végrehajtását megtagadja, megbízhatatlanná válik a hatalom szemében. Ő, az egykori romániai „börtöntöltelék” kiáll a románok jogos sérelmének orvoslása érdekében. Én magam is 1990 után a levéltárakban számos általa aláírt ilyen jellegű beadványával találkoztam. Magyarként és érintettként nagyot nőtt a szememben Daday Loránd, aki az intoleráns hatalommal szemben a gerincességet képviselte. Amikor négy év múltán ez a rendszer is összeomlott, az átmeneti időszakban, 1944 őszén így lehetett magyarok és románok bizalmából Dés város első polgármestere. Valaki végnapjaiban nekem ajándékozta Daday Loránd addig féltve őrzött első polgármesteri dokumentumát, amelyet másolatban mellékelek e méltatáshoz.

Érdemes újra elolvasni ezt a Désen, 1944. november 15-én kelt, Daday Loránd által kibocsájtott hirdetményt. Ha mindaz, ami „az itt élő népek békés együttélésének” jegyében tartósan polgárjogot nyert volna, és élő gyakorlatként az utódokra marad, a döntő többségében magyar lakosságú Désen bizonyára nem került volna szórványba a magyarság, nem szüntetik meg hatalmi döntéssel az önálló iskolát, az anyanyelvi intézményeket, nem került volna sor a kétnyelvűség felszámolására, az állami polgári jogok megcsúfolására.

Az egymást követő, ellentétes célzatú rendszerek napi gyakorlatával szemben állt az egyenes gerincű Daday Loránd, akit az egyetemes emberi humánum vezérelt egész életében. Bizonyára ez lehet az oka annak, hogy 1990 után sem kaphatott lakóháza emléktáblát, noha azok, akik ismerték, hogy ki volt Daday Loránd – legalább egy emléktáblával akartak adózni emlékének.

1970-ben, majdnem ötvenévi agyonhallgatás után, a politikai enyhülés nagyon rövidre szabott szakaszában a Kriterion Kiadó végre megjelentetett egy kötetnyi válogatást Daday Loránd műveiből, a „soha le nem törleszthető adósság” jegyében.

„Van az emberben valami legyőzhetetlen, mikor azon van, hogy ember legyen” – írta ebben a kötetben.

Igazat végképpen akkor adhatunk Daday Lorándnak, ha önbecsülésünk érdekében is tisztelgünk annak emléke előtt, aki egyenesen és nem botorkálva ment előre a damaszkuszi úton.

Budapest, 2009. január 20.

(A szerző a Magyar Tudományos Akadémia Színházi Bizottságának tagja.)

---

Részlet a Malomszeg című kötetből

Találkozás

– Mi baj, Trombitás? – toppan Sörtés zihálva a fodrászüzlet előtt ácsorgó pajtások közé. – Defekt?

Ő tudja – mutat Trombitás a traktor alá.

– Mikor mi befordultunk a sarkon – egészíti ki vállba húzott nyakkal Hörcsög –, már alatta bujkált.

Sörtés nagyot fúj. Kinőtt, rövid ujjú ingébe törli orrát, aztán megcsóválja feje fölött a növénygyűjtőjét, suhint vele, és a foltos zacskó, akár egy sulyok: zsupp! nagyot puffan a járdán.

– Ez ám a mázli, fiúk! Ezt nem szalasztjuk el.

– Meghibbantál? – bámul rá Hörcsög. – Rostokolni akarsz gyűjtés helyett? Mi lesz a rizómával?

– Bánja a fene. Nem tömheted meg a zsákot estig burjánnal?

– Igen, ha a Bungur nem volna olyan messze.

Sörtés válasz helyett letérdel. Szakértelemmel a gép alá kukucskál, de ott csak két kemény bakancsot, két szürke vászonba bújt lábszárat lát.

– Mit segítsünk, elvtárs? – penderül a másik oldalra.

– Ti? – bújik ki a gép alól egy napszítta, borostás arc. – Sze’ most jövök a traktorállomásról. Menjetek dolgotokra!

– Mutassa meg nekünk a gépét, elvtárs – szökdécsel előtte verébként Sörtés.

Olajos keze végigfut tüskés állán.

– Ha nem kell várni – dünnyög a toronyóra felé –, megborotválkozom.

Becsapja a szerszámládát, zsebre vágja a kulcsot, leveri nadrágjáról a port, aztán a fiúk lapos pillantásaitól kísérve belép a borbélyműhely ajtaján.

– Itt a Salak bandája is – fordít hátat Hörcsög a traktornak. – Gyerünk a Bungurba!

– Azt már nem! – fut ráncba Sörtés homloka. – Ha ő a szakálla miatt nem magyaráz, mi megvizitáljuk a gépét a saját szakállunkra. Gyertek!

– Megesz Csókáné a vállalt rizómáért – habog Hörcsög, de senki sem hallgat rá.

Traktor! Traktor! – repül zacskó zacskó után a falhoz. Eleven traktor! Sustorog, izeg-mozog a tizenöt nyakigláb. Nemcsak tenyerük, talpuk is viszket, de egy pillantás a borbélyműhelyre lehűti bennük a lázat. Vigyázz, kópé, kijöhet! Tétováznak. Aztán lesz, ami lesz, mint hangyák a hátára pottyant szarvasbogarat, megrohanják a gépet. Nézd! Fogjad! Ide nézzetek! Maszatos praclik járnak az alkatrészeken.

– Hát ott mi van?

– Zsák – ugrik le a pótkocsiról Trombitás. – Egy csomó üres zsák. Úgy látszik, kukoricát hozott a hizlaldába a kollektívából.

– Tragacs – biggyed Salak ajka. – Hogy szánt ez gumiabronccsal?

– Lódulj – löki hátra Trombitás. – Nem látod, hogy legújabb típus Sztálinvárosból? Négyhengeres Diesel, te ökör! Hogy szánt? Fogaskerékkel! Egyszerre öt barázdát. Gumiabroncs? Ezzel fuvaroz. A jövő hónapban arat, azután csépel. Te hólyag! Te az ország szeme fényét becsmérled? Mér’ lógtál el a ringispílhez, mikor Cingár kivitte az osztályt a traktorállomáshoz?

– Volt is rá szükség – hadarint Salak mancsa. – Mivel lettél ott okosabb? Cingár eleget magyarázta fizikaórán, hogyan segíti a munkásosztály a dolgozó parasztokat a traktorok gyártásával. Azt hiszed, a ringispílen nem tudják, hány traktorunk lesz az ötéves terv végén?

– De nekünk ott – vág közbe Sörtés – a mérnök azt is megmagyarázta, hogyan kell kezelni, hogyan kell vele a holtidőt elkerülni.

– Na és ti tudjátok? – vigyorog Salak.

– Megpróbálhatjuk – kacsint Sörtés Trombitásra, és hopp, már az ülésről dirigál. – Kapcsoljátok le a pótkocsit, és taszítsatok! Én kormányzok.

Trombitás kihúzza a vontatószeget, és a terhétől megfosztott traktornak veti vállát.

– Gyertek, mutassuk meg!

Hajrá! – ugrik hát tüstént a lökhárítóhoz. A többi lökdös, taszigál, majd belekap, és piócaként a sárhányókhoz, lépcsőkhöz, kerekekhez tapad.

– Hó-ó-ó-rukk!

– Gyorsan! Gyorsabban! – kiáltja Sörtés. Nem bír magával, hadonászó csontos könyöke a dudához ér, és az felharsan.

– Tututu!

Ujjé! – tör ki Sörtésből az elragadtatás. És ahogy ott ül, kipirult arccal, sofőröktől ellesett távolba szegzett tekintettel, begyesen, és összekarmolt kezét ide-oda csúsztatva jobbra-balra forgatja a kormánykereket, érzi: szárnyai nőttek. Ujjé! Traktorista leszek! Nem veszi észre, hogy a gép hirtelen megáll, nem hallja az illanó tornacipők gyors csattogását, nem látja, hogy a banda szétrebbent, mint mikor karvaly csap verebekre. Gyorsan! Tovább! Anélkül, hogy hátranézne, újra a dudához nyúl, de a hang: tu-tu, hirtelen befagy.

– Megfogtalak, jómadár! – ragadja nyakon egy inas, nagy marok, és a következő pillanatban ülés helyett hupp! a csóré aszfalton találja magát. Brrr! Később, ha olykor eszébe jutott az ügy, még hónapok múlva is lúdbőrözött a háta, hát még akkor délután, a borbélyokkal szemben, a traktor mellett?! Nem, gondolni sem jó rá.

Szájra tapasztott kézzel, összekucorodva, mintha toronyra nézne, bámul föl Sörtés a tagbaszakadt munkás félig leborotvált, félig még szappanhabos képére. – Mint egy bohóc, gondolja – csakhogy ez nem tréfál! Széttép? Bekap? Vagy elpattint a körme alatt, mint egy bolhát? Dobogó szívvel várja: mi lesz, és közben a torz helyzet erőlteti benne a kacagást. Tiszta cirkusz – kuncog magában –, csak az a baj, hogy én vagyok a főszereplő benne.

– Hogy mertél hozzányúlni? – dörög Sörtés fölött. – Taszigáljátok a gépet csak úgy ukmukfukk? Hol vannak a többiek?

Kis arca földszínű. A sarok felé sandít. Ott lapul a banda szétverten, ijedt szemekkel, tehetetlenül. Egyedül vagyok – pislant tanácstalanul a földre.

– Hallgatsz, úrfi?! Tőletek az ember meg se borotválkozhat?! Most munkáskézbe kerültél! Menten lerántom az irhádat!

– Úrfi? – dobbant nagyot Sörtés pionír-szívében a dac. – Hát vak vagy? Nem látod a nyakravalómat? Na, megállj!

– Ha én úrfi vagyok magának – reszket torkában a hang –, akkor maga nem munkás!

– Hát mi, te tökmag? – ütődik meg a nagydarab ember, és futó pillantást vet a borbélyműhely felé. – Honnan szeded?

– Onnan – veti hátra szöszke fejét –, hogy én láttam igazi munkásokat.

– Hol, te? – képed el a felemás arc.

Hallgat, kék szeme messze, a múltba réved.

– Mikor kicsi voltam – lepi el az emlék. – Még nem jártam iskolába. Egy reggel az egész utca teli volt orosz katonákkal. Messziről dörögtek az ágyúk. Én a lyukas fazakunkkal doboltam örömömben. Egyszer csak a házunk előtt megállt egy nagy tank. És az egyik katona... az egyik katona... éppen olyan szakállas, mint maga...

– Csak nem azt akarod mondani, hogy én nem vagyok munkás?

– Nem. Az a katona feltett a tankra.

– Úgy?! Szóval ezért volt igazi munkás? – mosolyog a traktorista a hihetetlenül kék szem nedvesen csillogó tavába. Aztán fordít egyet a beszéden.

– Hova indultatok a tarisznyákkal?

– A Bungurba.

– Mit kerestek ott?

– Rizómát. Páfránygyökeret.

– Hát a’ mire való?

– Gyógynövény. Gyűjtjük az államnak.

– Tehát dolgoztok – sandít ravaszkásan a gyerekre. – És munka közben traktorosdit játszotok? Na, mindegy. Tudod mit? Vigyázz a gépre, amíg megborotválnak. Hallod? Hívd ide a többit is, aztán még beszélünk.

Kézzel-lábbal integet Sörtés a sarok felé. Táncol, cipóarcáról örömzuhatag, de a banda úgy találja, hogy a helyzet még mindig súlyos.

– Vérmedve! – kapdossák a fal mellől a zacskókat. – Gyerünk innen!

– Ne szamárkodjátok – áll sarkára Sörtés. – Nem láttatok? Helyreütöttem a dolgot. Kibékült.

– Mit mondtál neki?

– Szemébe vágtam, hogy nem igazi munkás, mire ő ránk bízta: vigyázzunk a gépre, míg megborotválják.

Egymásra bámulnak.

– Vajon nem furfang? – esik gondolkozóba Hörcsög. – Rakásra gyűjt, hogy keze ügyében legyünk, hogy aztán majd ő borotváljon meg minket.

Nem! Lebben a fodrászok függönyajtaja, és a traktorista nyújtott lépéssel egyenest a géphez megy.

– Fiúk – pillant a toronyórára –, mi lesz a rizómával?

– Hallod, te lüke? – puffan nagyot Sörtés hátán Hörcsög duméja. – Nem mondtam, hogy induljunk a Bungurba?! Mire kiérünk, a páfrányt elhegedülte szentdávid.

– Nem baj – békíti őket a traktorista. – Akartok segítni?

– Hogyne – zeng a kórus.

– Akkor – pattint olajos ujja akkorát, mint egy pisztoly –, gyerünk!

Farol a traktor, de hátul, a pótkocsi mögött a mindenféle kék és lila heggel tarkított csóré lábacskák is feszülnek.

– Helyre legények vagytok – bólint elégedetten a vezető, mikor a két alkotmány egymáshoz döccen. –  Na! Arra visz az utam, elviszlek benneteket a Bungurig. Üljetek fel!

Dübörögve vágtat a vasszörny, a város úgy úszik a forró napsütésben, mintha aranyszínű borban fürödne.

A banda az üres zsákokra telepedett.

– Igazságtalan voltál hozzá – veti oda Trombitás Sörtésnek.

– Tudom – biccen a szöszke fej a traktorista felé. – Igazi munkás, és ezt meg is mondom neki, mikor a Bungurnál letesz.