„Még egy körrel mélyebbre vinni gondolataim”

– Mikor emigráltál Kanadába és miért?

– Néhány évvel az úgynevezett „szocializmus” bukása előtt. Ekkor még senki sem látta előre egy terrorkorszak bukását, egy akkor már több évtizede hatalomra juttatott társadalmi rend radikális megváltoztatását. Úgy éreztem, hogy az életemben minden marad változatlanul, a hatalmon levő „status quo” meg bármeddig fenntartható. Mindeközben kísérletet tettem a továbbtanulásra, át akartam iratkoznak az MKE-re, persze akkoriban azt sem lehetett...

A marosvásárhelyi színház előadásában, azt hiszem Harag rendezésében láttam  H. Ibsen egyik drámáját, melynek végmondatai visszhangoztak még sokáig a fülemben és a tudatomban: „...bezárulnak/tak mind az öblök... nincs kiút, nincs kiút...”.

– Hogyan élted meg az emigrációt akkor és most? Hogyan alakította ez a munkásságodat?

– Az emigráció akkor meg egy ki nem bontakozó, induló élet volt számomra, egy teljesen új világ felfedezése, megismerése állott előttem mind nyelvi, mind kulturális, civilizációs értelemben. Már otthon, Erdélyben is érdekelt a francia irodalom, Marosvásárhelyen olvastam először A. Camus írását, aki azóta is egyik kedvenc írom maradt... ennek hatására kezdtem el tanulni a francia nyelvet... így Proust, Boudlair, Apollinaire írásait eredeti nyelven tudtam olvasni, ami óriási reveláció volt számomra....

– Több mint 25 éve vagy Kanadában, hogyan éled meg kelet-európai származásodat? Az erdélyi es a kanadai tanulmányaid, közvetlen környezeted hogyan befolyásolja jelenlegi művészeti törekvésedet?

– A „klasszikus” kolozsvári iskola képzése sok mindenre megtanított. Remek tanáraink voltak, ennek ellenére hiányosságokkal is szembesültünk, mint pl. hogyan fogalmazzuk meg gondolatainkat a saját művészetünk kapcsán, vagy mi a PR, vagy hogyan kell összerakni egy reprezentatív portfóliót. Ettől függetlenül az egyetemi évek alatt próbáltam a maximális ismereteket elsajátítani.

Bejártam a grafika és a festészeti szakokra is, technikák és látásmódbővítés céljából. Sosem vontam pontos határokat műfajok között, szeretem az összművészetet, számomra a műalkotás egyetemessége az egyedüli érvényes szempont és kevésbé a műalkotáshoz vezető technikák...

– Az „antropocen kor” és a „poszthumán“ fogalmai hogyan jelennek meg a munkáidban?

– Véleményem szerint az „antropocen” egy kor és nem korszak, mert egy ideje folyamatosan tart, vagyis az a realizáció, felismerés, hogy a földgolyó energiái, forrásai egyre zsugorodnak, és hogy a föld tartalékai végesek. A liberális világkapitalizmus, mint társadalmi forma megkérdőjeleződik. Fellazulnak az évszázados, évezredes vallási és társadalmi dogmák, normák, kevés hangsúly tevődik az etikai behatárolásra, a törvények megfogalmazására.

Bizonyos munkákban dokumentumfotókat használok, ezek a fotók kordokumentumok is, mint egy röntgenkép átvilágít egy kort és tüneteket. Ezeket a fotókat szabad asszociációs módszerrel egymás mellé illesztem, miáltal egy új, előre nem látott asszociációs mező születik.

Szerettem volna munkáimmal valamelyest hatni a társadalom mozgására. Ma már ez a gondolat erősen utópisztikusnak tűnik, ugyanakkor sajnálom, hogy az idő folyamán fellazult a szolidaritás generációm tagjai közt, és hogy nem tudunk egységesen megnyilvánulni olyan problémákkal szemben, mint napjainkban a háború. Mert a művészetnek egy ilyen szolidáris dimenziója is van, lehetne. Számomra a poszthumán tendencia hátborzongató projekciói egyelőre vad burjánzásnak indult folyamatnak tűnnek, remélem, hogy idejében be tudjuk határolni, meg tudjuk szelídíteni őket.

Most, amikor háború van Európa határán, nagyon nehéz optimistának maradni, és hinni a művészet alakító, emberformáló hatásában… „háborúban a múzsák hallgatnak”...

– A média fejlődése nagymértékben befolyásolta munkásságodat. Egyaránt megtalálhatóak bennük a mitológiai dimenziók, a popkultúra, de ugyanakkor az amerindiai hagyományok motívumvilága mellett az erdélyi kultúra szimbólumai is. Revelációszerűen hatnak. Melyek voltak azok a tényezők, amelyek elindítottak az alkotásnak ebbe az irányába?

– Kelet és nyugat határán van Erdély, attól függően, hogy honnan nézzük, ez egy diszkrepanciát kreál mind mentalitásban, viselkedésben, mind kulturálisan. Az ebben a régióban szocializálódott emberek sajátos karakterjegyeket örökítenek tovább... „Messze-e a messze? Csak az ökröm szarváig...” Keletről a balkáni, törökös/ottomán kultúra volt hatással, tehát a hedonisztikus, egyszerű élet, a természet közelsége mind, mind jegyei ennek a kultúrának. Nyugatról a fegyelem, szervezettség, technokrácia és pénzreválthatóság befolyását kaptuk.

A székely falu működése egyszerű és öntisztító, erős erkölcsi értékeken nyugszik, pl. a kollektivizáláskor úgy vették el az emberektől a földjüket és birtokaikat, hogy még fel sem írták, azelőtt meg elég volt a kaszáló határain köveket rakni, arról mindenki tudta, hogy kinek a földje és meddig terjed...

– A kibertér és a kiberkommunikáció fontosságát hangsúlyoztad egyik J. K. Grande-val készített interjúdban. Hogyan érted ezt?

– Már pontosan nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk abban az interjúban. Ehhez a gondolatsorhoz azt fűzném hozzá, hogy nemrég megtörtént az első kiberműalkotás-tétel licitálása, pontosabban 2021-ben történt az a licitálás, amelyen a Christie’s aukciós ház 69 millióért árverezte a Beeple nevű alkotó NFT/ Non Fungible Token, virtuális műalkotását. A műalkotás virtuálisan átutalva került a tulajdonos birtokába (blockchain) technológiával.

Ez számomra azt is jelenti, hogy új dimenzióval bővült a műkereskedelmi piac. Ezen a ponton kérdésessé válik, vagyis feltehetjük a kérdést, hogy a matéria, az anyagiság milyen és mekkora szerepet, jelentőséget kap a jövő művészetében.

Gyakran eszembe jutnak McLuhan médiafilozófus gondolatai, és elgondolkozok azon, hogy mit gondolna ő a média mai állapotáról. Arról például, hogy egy „láthatatlan kéz“ betilthatja az amerikai elnök Twitter fiókját, vagy a média egyre hangsúlyosabb propagandisztikus szerepéről, amely annyira nyilvánvalóvá vált napjainkban az ukrán háború vagy a covid pandémia körüli tendenciózus interpretációkkal.

A figyelem és a koncentrációsképesség, a memória rövidülése mind-mind mellékhatásai a kibertérnek. A szabad kibermédiához fűzött határtalan illuzórikus optimizmus a gondolat szabadságáról az ellentétébe is átcsap, vagyis ennek hatására megerősödik az öncenzúra, a mások véleményétől való hangsúlyos félelem, és annak a tudata, felismerése, hogy az etikai alapok a kibertérre vonatkozóan nem lettek kellőképpen meghatározva, és lerakva.

Úgy jártunk, mint a Goethe varázsinasa, vagyis megtanítottak bizonyos dolgok működtetésére, de arra nem, hogyan szabályozzuk ezeket az eszközöket, mikor azok eszeveszett módon és kaotikusan kezdenek működni.

– Egyre markánsabban jelenik meg a szöveg fontossága a munkáidban. Mit jelent ez számodra?

– A betű, a szöveg egy új dimenziót nyit meg az alkotásban, vagyis az értelmezhetőséget, mint jelet sűríti. Például az egyik írott szöveg a Békés tüntetés / Peaceful demonstration / Magánforradalom  című munkámban,  melyet McLuhan emlékére készítettem, a következő: „Peaceful demonstration / Mass media and social interaction / Subliminal message through segmented thinking / Manipulation through social media...” a mondatot be kell fejezni( az üzenetet, a szöveget a háttér egészíti ki, mintegy meditatív módon egy finoman árnyalt szürke felület.

Vagy van egy másik szöveg, melyet eredetileg magyarul írtam meg Bécsben, a 80-as évek végén, a műkritika részben abszurd jellegéről, mivoltáról: „A tisztulás álmai az álom tisztulásai. / A megtisztulás néma embere a gyászos szelídség sorscsomói. / A mozzanatok sérülékenyek / Kikel belőlem az újkori emlékezet, kihull belőlem az emóció képe, része az alkalmazkodás szenzitív örömének. / Kihull az animáció a szavak közül, széthull jelképpé az immanens lét / Öröme boldogsága.”

„Kényszerfeledni a hiper tárgyilagosságot / Kihull belőlem a relaxációs rímképzés a betűk a szavak közül az új szecessziós divat / Odaadni szövegem 100 Bábel-nyelvű egyénnek szubjektumnak / Mi célból mindenki Bábelebb megfejtését interpretacióját adja / A tisztulás álmainak az álom tisztulásainak / Gőz gyík gőz gyík...”

– Szövegeidet nyilván teljes mértékben megváltoztatják a vizuális anyag értelmezési lehetőségei. Csak így értelmezhetőek vagy önmagukban is elégséges mondanivalójuk van?

– A betűk, a szöveg, úgy gondolom, hogy egy más konnotációs mezőt, dimenziót nyitnak meg, mint a színek vagy a formák a kép felületen. Igyekszem szubjektív, poétikus szöveget írni, de néha használok utalásképpen pár frázist is.

A szöveget különböző hátterekbe ágyazom be általában, de időnként lecsupaszított formában is használom, egysíkú háttérben. Ezáltal valamilyen módon eljutok a művészet határára.

– Egyedi és különleges technikával készülnek munkáid. Részleteznéd a forma és tartalom közti összefüggést?

– A rajz, a fotó és a szabad gesztus mind-mind összetevői a műalkotásnak, egyfajta „összművészetnek”. Általában igyekszem munka közben a „flow”-t fenntartani, vagyis egyszerűen és direkt módon használni az anyagokat.

A meditáció is fontos számomra alkotás közben, de van, amikor lélegzetszerű gyorsasággal készül el egy-egy munka... és van, amikor bizonyos idő elteltével újból átalakítom egy-egy művemet. Egyszóval nincs előre meghatározott szabály, nincs úgynevezett munkamódszerem, ugyanakkor szimultán küszködöm az anyag és a szellem formálásával az alkotás folyamatában, és az alkotás során, által úgy érzem, belépek egy egyetemes dimenzióba.

Még mindig tervezem a nagyméretű munkáim létrehozását... remélem, mielőbb sor kerül rá.

– Hogyan képzeled el a nagyméretű munkáidat? Milyen technikával készülnének? Milyen témákat dolgoznának fel?

– Már készítettem korábban is néhány nagyméretű munkát, festményt többnyire absztrakt stílusban, remélem lesz lehetőségem folytatni.

Persze a készülődésben mindig van misztikum is, összegezni szeretném az eddig elért eredményeket, felvetéseket. Nehéz a témáról, témákról beszélni, mivel gyakran munka közben alakulnak és átalakulnak, tehát ez egy olyan misztikus folyamat, mely során valami új jön, jöhet létre. A képzőművészet egy metanyelv is, a konkrét ábrázoláson túl valami szubsztancialitás, szubsztanciáció, objektiválódás, az alkotási folyamat eredménye.

– Témaválasztásban mi áll a legközelebb hozzád és miért?

– Idővel a témák, dimenziók, felvetések differenciálódtak. Mára körülbelül három nagy témakört tudnék körülhatárolni: a társadalmi-szociális, a figuratív dimenzió és az absztrakt formanyelv. Idővel a figuratívitás képletessé vált, vagyis már nem követem a tanult arányosságot, az emberi figurák, alakzatok képletekké váltak, melyek a kifejezendő üzenet „torzulásait” hordozzák.

Vagy másként fogalmazva ikonisztikussá, szimbólumokká lényegülnek...

– Az Antropocen-sorozat meghatározó munkásságodban. Melyek voltak azok a tényezők, amelyek befolyásoltak, motiváltak,hogy létrehozd ezt a sorozatot?

– Az 1800- as években megkezdődött a több ezer éves erdők ipari kitermelése, melyet a „clear cut”, vagyis minden fa kivágása utáni szelekció nélküli technológia követett.

A globalizáció negatív hatásaként a földgolyó energiaforrásai egyre inkább el kezdtek zsugorodni, és ez a folyamat felgyorsulóban van napjainkban is. Az ipari forradalom mérhetetlen hatását érezzük most is, amely maga után vonta az ökoszisztéma, az organikusan összefüggő, az egymástól függő rendszerek megbontását. Erre az úgy tűnik megfordíthatatlan folyamatra reflektálok az „Antropocen01” című, fényképekből összerakott munkámmal.

Az  „újra / újonnan”, „újra felfedezett” kontinenseken az 1500-as évek kezdetével megkezdődött az őslakosság kiirtása, amellyel együtt az ezt körülvevő mikro/makró bioszféra megbontása is... Tulajdonképpen én látom, hogy teljesen ellentétes, antagonisztikus civilizációk és kultúrák csaptak össze: a szedentáris, koloniális technokrata „kultúra” ütközött meg az animisztikus, mozgó, az állatokat és évszakokat követő kultúrával... A szedentarista, kolonizáló életmód, monokultúra hosszú távon meddővé teszi a földet...

A krisztusi szenvedés dogmája megütközött az egyfajta hedonisztikus élet-ünnep itt és most kultúrájával.

Egy másik gondolatkör vagy mondjuk úgy, folyamat, melyet próbáltam körülírni, ábrázolni az „Inkulturáció/Akkulturációs folyamat” című alkotásommal nem más, mint egy mélylélektani folyamat ábrázolása, melynek során átvesszük környezetünk kultúráját, vagy más szóval átitatódunk környezetükkel. Itt főleg a kulturális dimenzióra gondolok, arra, hogy elhagyunk a kultúránkból, melyben fiatalon szocializálódtunk és hatással van ránk az új miliő. Ezáltal elemezzük, dekonstruáljuk, elemeire bontjuk a minket körülvevő jelenségeket, majd az elemeket egyenként ismét összerakjuk, mely most már radikálisan új értelmet nyer.

Munkáimban fontos elem a gesztus/irracionális dimenzió is és a szöveg/írás/betűk... mely véleményem szerint egy új, nem vizuális asszociációs mezőt nyit meg, konnotál...

Az európai „iskola” a görög–római alapokra helyezi a művészeti oktatást... én azzal szakítottam. Itt élve az észak-amerikai kontinensen, szeretnék felmutatni valamit a törzsi világból, mitológiából, mely mind világnézet, mind kozmogónia szempontjából sok mindenben ellentétes életszemléletet tükröz. Jól reflektál erre a „Mátyás ház szobrai” című munkám.

– Nagyon termékeny művész vagy. Rengeteg egyéni és közös kiállításon vettél részt eddig. A jövőben milyen terveid vannak?

– Szeretném még egy körrel mélyebbre vinni gondolataim, vagyis most már folyamatosan nagy méretbe átvinni az eddig elért és megvalósított képi es filozófiai eredményeket...

Remélem lesz rá lehetőség és majd közönség elé vinni, kiállítani.

– Köszönöm a beszélgetést, sok sikert kívánok a jövőben is.