Portré

A verseket Bánkövi Dorottya Hivatás című fotójával illusztráltuk. 

A felszín alatt 

Víz szökik a szemembe, ahogy alámerülök. Egy pillanatig csak lebegek, súlytalanul.
Aztán hirtelen felfele úsznék, de már nem tudok. A víz elöntötte a szobát. Ide-oda sodródom benne, mint egy medúza. Alattam a virágok beterítik az akvárium üveg alját. Oldalról áthatolhatatlan, fehér falak zárulnak körém. Egy törésvonal fut végig rajta. Reccs.
A fehér festék lepereg. Alóla virágok ömlenek a szobába és festmények, ezernyi.
A háttér most újra fehér. És én lent úszkálok a virágokkal.

Portré

Egy nőt nézel a képen. Szeme üres, ceruza-színű. Ruhát, kalapot festesz neki. Látod rajta a kimaradt, fehér foltokat. Az ügyetlen vonásokat. A kalapján, a nyakán, a száján rúzs pirosát. Hunyorító szemmel vizslatod. 
Be akarod tömködni, ott is egy luk, meg ott is egy. Tömöd, gyűröd bele a vattacsomókat és egyre csak ömlenek ki belőle. Mintha kilökné az idegen anyagot. Mint egy megfertőzött gondolatot.

A vattától fuldokolsz, te vagy a nő a képbe zárva.  A szádból egyre peregnek a vattacsomók. Kilökik őket az idegen szavak. Oldalra fordítod portré-fejed. És a világ eltűnik. 

Megszűnnek a nem kívánt pillanatok. A fehér vásznak maradnak. És alkotók alkotják sorban
Silány portréikat.

Test

Egy sima felületű márványtömb,
nem tudod meghatározni a formáját.
Talán vállak, mellkas, amik egy felsőtestet alkotnak.
A belseje némán kiált, hívogat.
Szét akarod törni, csábít, hogy meglásd belülről.
Hámlik róla a bőr,
Megfogod a két vállat, feltöröd, a kezed lecsúszik róla, 
Megvonaglik.
Víz bugyog ki belőle,
Forr, feltör, mint a gejzír,
Ömlik belőle megállíthatatlanul.
A kettétört kulcscsontod tudja csak a történeted.

 
Örök útitárs

A szívedben a sok korom között ott ül a Hiba,
kinyitja az ablakot és lustán cigarettázik.
Valami fénylik a hamu domb közepén,
egy kristály, a fény megcsillan rajta.
Beszorul a szívbillentyűk közé
és az az egy apró kő
megmérgezi az egész idegrendszered. 

Ketyegő

Forognak az alkatrészek a fadobozban.
A szerkezet ketyeg.
Elhinted a magot a földbe
És kinő a virág.
A magvető szerte-szét szórja a magokat
És amely értékes földbe esett,
Kinő.
Én értékes földbe estem,
De mi az a virág, amivé növök.
Ibolya, tulipán?
A föld alatt van a fejem és fulladozom,
földet köpök.
A krizantémjaim égő vörösek a virágágyban.
Föld alatt lélegzem.
Lassan növök, aránytalanul.
A magvető felsegít, kezet nyújt,
Mi lesz azokkal, akik értékes földbe estek,
de nem nőnek ki?
Fogom a szüleim, nagyszüleim kezét és fölállok.
A szerkezet ketyeg,
Forognak az alkatrészek a fadobozban,
A mag lehet, hogy verssé nő,
De a virág lehet, hogy elhervad egyszer,
Úgy megy minden, ahogy lennie kell.