Székely túlélőregény - novellákban

Azt, hogy milyenek a székelyek, csak egy valódi székely tudná megmondani. Gaali Zoltán, aki 1938-ban a székely ősvárakról írt könyvet, így örökíti meg őket: „Egy hősies néptöredék, mely bámulatosképpen tartotta fenn magát a költözködő népek vészes hullámzásai között, mely sajátszerű hadiszervezetével és demokratikus intézményeivel a középkori Európának legelőbb megtelepült és klasszikus népeként tűnik elő.” Száraz Miklós György szintén átfogó kötetet publikált a témában (Székelyek: Történelemről és hagyományról, 2018). Ha hihetünk a szóbeszédnek, a jó székely minden szorult helyzetből könnyedén kivágja magát, megfoghatatlan, csavaros eszű és rafinált. Nagy Koppány Zsolt A vendégmunkás (és a) dalai című kötete is megerősíti ezt a feltételezést, a fáma alapos ismerete világosan kitűnik a műből, az autentikus hangulatot pedig Csillag István illusztrációi teszik garantáltan egésszé. A szerző novellában is erős, és azon ritka írók közé tartozik, akik szinte minden kötetükben képesek új hangon megszólalni. A változatos, gyakorlottságról tanúskodó eszköztárral készült és értékes tapasztalatokkal átszőtt szövegek többnyire alátámasztják azt, amit eddig is tudtunk a székely kultúráról és mentalitásról („A székely irgalmatlan, mert ilyenné faragta az élet. / A székely esze csavarosan jár, mert muszáj.”), de új elemekkel is gazdagítják ismereteinket. A novellák nyelvezete néha hamiskásan archaikus, néha lényegre törően szikár, az időnként visszaköszönő kaján hangulat pedig humoros szituációkban domborodik ki. A szerző közvetlenül mutatja be a mai székelyeket, ezzel mintegy formabontó aspektusból ábrázolva a megszokott, általában kötött, kívülállóként – és még úgy is óvatoskodóan – tálalt témát.

Átfogó képet kaphatunk a kisebbségi sorsról, arról, hogy mennyire képes megőrizni egy világba vetett székely az identitását, önérzetét, és hogyan tud érvényesülni az összetartás. Megtudjuk, mi motiválja abban, hogy bármilyen zord, zimankós körülmény közepette is makacsul ragaszkodjon gyökereihez és világfelfogásához.
A szerző mélyen együttérez szereplőjével, és a szórakozás mellett a székely kultúrából is tisztességes adagot kapunk, mindemellett a meghökkenés sem marad el. A városi létformát próbálgató székelynek nem szegik kedvét a kínos, kényelmetlen helyzetek, így egyszerre éljük át a pikareszk regények bolyongó hangulatát és a nem hagyományos néprajzi leírásokat.
Ha egy udvarhelyi székely embernek mehetnéke támad, meg sem áll Budapestig:

„A határon vót egy kicsi baj, mer az udvarhelyi románul nem tud. Egyébként se tud, de románul erőssen nem tud. (De nem azé, me buta, hanem me büszke.) S há ahogy a határon átértek, alig egy szempillantás alatt meg es vótak érkezve a Népligetbe. Leszállott az udvarhelyi, s széjjelnézett. Egy kicsit mintha el es múlt vóna a fene nagy mehetnékje. De aztán csak újult erővel réaduvatt. Mehogy ment vóna vissza. De má nem vót visszaút. S nem vót eléút se.”

Nem kell megijedni, a furcsa dialektus nem minden írásban van jelen. A hangulatot megalapozó Elöljáró beszédö után az Érzékeny útirajz című novella nyitja „hivatalosan” a kötetet. Az előítéletek, hogy ki magyar és ki román, és hogy milyen veszélyes is egy buszban sztereotípiák mentén diskurálni, már itt, a könyv elején tisztázásra kerül. A Népliget felé zötykölődő busz szűk terében tágas, ám reménytelen világ nyílik meg, de egy kis pálinka legömbölyít minden ellentétet. Drámai összegzések és következtetések születnek az elemózsiás szatyrok kifosztása közben, így a szociális elkeseredettség és a székely könnyedség mesterien egyesül – és érvényesül – a szövegben.

„Szégyellem magam. De nem, kiabál bennem a sznob, én nem tartozom közéjük! Mégiscsak, bizonyára én vagyok az egyedüli a buszon, aki angolt tanít Pesten. Körbenézek, s hát tényleg én vagyok. Minden rokonszenvem az övék, egyből:
Elnézem kezeiket, nagy, székely, munkás kezeiket. Hej, bizony ezek a kezek, mi mindent elvégeznek, mondom magamban. Mindent, amit a finom magyar kéz el nem végez.”

Hasonló hangulatot hoz A Kedves, amely egy értelmiségi vendégmunkás férfi és egy szintén értelmiségi vendégmunkás nő szerelmét dolgozza fel, kapcsolatukat pedig a mindent szépre festő szerelem mellett a közös kételyek és ábrándok is összetartják. Az életszerű történetbe ágyazott származási utalások mellett újra és újra szembesülünk a ténnyel, hogy az átlagember a vendégmunkás kifejezés kapcsán általában nem az értelmiségiekre asszociál, így könnyen az előítéletek csapdájában találhatja magát.

„A Kedvesnek magától értetődő a szerelem, és magától értetődő a szerelmeskedés. Sikít, ha jó, és aranyosan duzzog, ha – ritkán, persze – nem. Nem játssza meg a dívát, a negyvenes nőt. Ismerem, látom hát magam a szeme tükrében. És boldog, erős férfi lett belőlem mellette, az ágyban, a földön, az égben.”

A Vendégmunkás-léthelyzetkékben hősünk angoltanári állást kap, ami a beteljesülés helyett inkább csak kálváriájának alapjait fekteti le, ugyanis a helyszín egy javítóintézet, a főszereplő hányattatásai pedig eszkalálódnak. A kilátástalanság borongós képeit és a megpróbáltatások konok hangulatát a könnyed stílus enyhíti, illetve tereli a szatíra irányába, miközben a főszereplőt változatlanul a béketűrés és a mindenféle élethelyzethez való alkalmazkodás jellemzi. A kötet talán legerősebb darabja Az angoltanár evangéliuma, ami, ha úgy tetszik, a korábbi írások összefoglalása, melyben az addigi feeling megmarad. A székelyföldi ács fia egy baleset következtében angolul kezd el beszélni, ugyanakkor új hivatására is ráébred: angol nyelvet kell tanítania. Útja során lesz egy hű társa („s kedves leheték az ő szívének, mert véllem ingyen tsinálá”), a szedett-vedett tanítványok pedig lassan köré gyűlnek. A vibráló, sodró és lendületes történetvezetés gerincén biblikus áthallásokkal díszített szöveg bontakozik ki, a szerző pedig továbbra sem csűri feleslegesen a szavakat, csak a lényegre szorítkozik, nem „bámészkodik”, nem ábrándozik, tömörségre törekszik. Külön érdeme, hogy nem ragad bele abba, hogy görbe tükröt tartson a városlakó ember elé, így a konklúzió sem vész el:

„És én akkor tanítványaim kérdő szemének kereszttüzében pirosra válék, miként a rák a főzés során, és süllyedni kezdék, majd megsemmisülék, szállván alá poklokra, s ott ültömben mind a mai napig azon elmélkedem, mi a fészkes fenéért nem lettem inkább tetőgerendák gondtalan és boldog kifaragója.”

A hat novella összefügg, de külön is megállják helyüket, és autentikusak, mintha személyes élmények ihlették volna. A kötetet záró Székelyföld allegorikus, népies elemek ötvözetével dolgozik:

„Székelyföldön ízesebb a szó, odafut minden nosztalgiázni vágyó anyabaszó. Székelyföldön, ha sokan vagy, harsan a himnusz, harsan a nóta. Nem is tudod, sírtál-e jót a múltkori óta. Székelyföldön keményebb az agyag, s koponyádban keményebb az agyad. Egy székely százzal is, egy székely leány ezerrel is. Székelyföld már nem lesz,
ami volt, de nem is az, aminek hittük.”

Minimalista, szókimondó, dallamos szövegtestű írás Nagy Koppány Zsolté, mely szatirikus hangvételben oszlatja el a székelyekkel kapcsolatos általánosításokat, közhelyeket, tévhiteket és hamis képeket, illetve megerősíti azt, ami igaz belőlük. A székely nép egyedülálló Európában, melynek nemcsak végtelen szabadságigénye, jellegzetes tántoríthatatlansága van, de saját földje, büszkesége, zászlaja, himnusza, szent hegye és életigenlése is. Ez egy olyan kötet, mely egyetlen székely kultúra iránt rajongó polcáról sem hiányozhat.

Nagy Koppány Zsolt: A vendégmunkás (és a) dalai. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.