Sinfalva

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, egy bizonyos Sinfalván élt egy óriás, akit Marvinnak hívtak. Hiába próbált cimborálni vagy lyányoknak udvarolni, csak nem sikeredett neki. Ezt részben a rusnya képének köszönhette, amiről persze nem tehetett, másfelől viszont a kötekedő természetének, amiről pedig tehetett.

Egy szép napon mégis beköszöntött hozzá a szerencse: éppen a kocsmában múlatta az időt, amikor egy lyány, akit Arankának híttak, odaült az asztalához, és beszédbe elegyedett vele. Aranka nagyon szép volt: a haja sárga, mint az arany, az ajkai vörösek, akár a cseresznye. Miután kiadósan ettek-ittak, kifizették a vacsorát, aztán elmentek egy fogadóba, hogy együtt töltsék az éjszakát. Csókot is váltottak, olyanok voltak, mint egy turbékoló galambpár. Mikor aztán már későre járt, mindketten aludni tértek.

Még jócskán tartott az éjszaka, amikor Marvin felriadt, mert igencsak kalapált a feje a sok bortól, amit az este benyakalt. Ahogy végigsimított a lyányon, észrevette, hogy szegény nem lélegzik, mert bizony meg van halva. Próbálta összeszedni a gondolatját, és arra jutott, amíg ők édesdeden aludtak, valaki belopódzott a szobába, oszt kioltotta szegénynek az életét. Még idáig sem jutott a nagy töprenkedésben, amikor meghallotta, hogy zsandárok érkeznek a fogadóhoz, mert valaki nyilván odahítta őket. Egy tapodtat sem mozdult, a szobában várta be őket. Amint bekopogtak, nagy dérrel-dúrral kivágta az ajtót, de úgy, hogy az szilánkokra hullott, a három zsandár meg csak röpült lefelé a garádicson. Igen ám, de nemcsak ez a három jött! Amint a többi is odaért, elkezdtek puffogtatni Marvinra, erre ő általvetette magát a korláton, és úgy ugrott le a földszintre, hogy az ott álló zsandár az összes fogát kiköpte.

A fogadó előtt várakozott a zsandárok kocsija, Marvin felugrott rá, és illa berek, nádak, erek, elhajtott. Amint a falu határába ért, a kocsit egyenesen a tó felé irányította (mert, hogy egyik szavamat másikba ne öltsem, volt ott egy tó), és úgy, ahogy volt, lovastul a vízbe kormányozta. A kocsi elsüllyedt a tó fenekére, Marvin pedig a víz alatt tovább úszott, amíg egy kanálisba nem ért, aztán azon keresztül bejutott egy háznak a pincéjébe. Nem akárkinek a háza volt ez, hanem Lucáé, akit a zsandárok azzal bíztak volt meg, hogy tartsa a szemét Marvinon, és ne hagyja, hogy az a rossz természete mindég bajba sodorja. Luca éppen aludt, mikor meghallotta a motoszkálást, kicsi híja volt, hogy le nem durrantotta Marvint. Amaz előadta neki, hogy mi járatban van. Luca csitította, adott neki mindenféle pirulákat, hátha attól nyugodtabb kedve lesz, de Marvin csak emberkedett, hogy így meg úgy, ő bosszút áll, akkor is, ha egy regimentet kell agyoncsapnia.

Miután bizonyságot szerzett róla, hogy a zsandárok elvesztették a nyomát, az éjszaka leple alatt visszaosont a kocsmába. Az ajtóban állt az ajtónálló, ő meg köszönt neki illendőképpen. Amaz kötekedni kezdett, hogy amíg világ a világ, ő márpedig be nem engedi. Bár ne tette volna! Marvin elkapta a fejét, oszt úgy összeroppantotta, mint egy diót. A kocsmában lehuppant egy székre, és számolatlanul öntötte magába a borokat.

Kis idő múlva mögé toppan három jó nagy marha ember, azzal, hogy vége a nótának, most onnét ki kell menni. Ki is mentek a kocsma mögé, ahol Marvin a puszta öklével átküldte őket a másvilágra, de előbb az egyiktől megtudakolta, hogy ki okozta a lyány vesztét. Az persze elmondta neki, amit tudott (hogyne mondta volna!), de így is az életével fizetett. Marvin lekapta róla a fájintos gúnyáját, és magára öltötte. Azzal felkereste a boldogtalant, akinek a nevét megtudta, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, azt is jól elagyabugyálta, erre az is beárulta a következőt. És így tovább.

Ahogy így haladt előre a tudakozódásban, eljutott egy templomba, ahol leült a gyóntatófülkébe, és annak rendje-módja szerint meggyónta a bűneit, amelyeket aznap elkövetett. Igen ám, de a pap is tudott ezt-azt, így elmondta, hogy egy bizonyos Kevin (ez egy létező név!) és az ő lelki atyja, Róka püspök áll a dolgok mögött. A pap a regula szerint, nagy tisztelettel beszélt a püspökről, de a lyányról csúnyán, így Marvin előkapta a flintáját, és csak úgy, a rácson keresztül pokolra küldte a gonosz lelkét.

Ezután fogta magát, és elindult a Kevin házához. Olyan sötét volt, hogy a ködmönét is ráakaszthatta volna. A kertben lopakodva találkozott egy ordas farkassal. Az csak morgott rá veszettül, hiába is csitítgatta, így le kellett csapnia, nehogy felébressze a háziakat. Miközben ezzel foglalatoskodott, nem vette észre, hogy a Kevin a háta mögé osont, majd egy nagy ugrással elébe toppant. A hegyes körmeit belevájta Marvin szemébe, hogy szegény csak vakon csépelt a kezével, aztán felkapott egy pörölyt, és úgy vágta fejbe Marvint, hogy az elterült, mint egy pucubéka.

Amikor feleszmélt, egy pincében találta magát. A falat mindenféle lyányok fejei díszítették, akár a vadásztrófeák. A pince átellenes sarkában a pőre Luca kuporgott, és nagy sírás-rívás közepette előadta, hogy a Kevin bizony lyányokat eszik, és hát az ő kezét is megette. Na, látta Marvin, hogy ennek a fele se tréfa: fogta a pinceablak rácsát, és egy hirtelen mozdulattal kitépte a falból. Ahogy így menekültek elfelé a háztól, megérkeztek a zsandárok. Marvin igencsak rákészült, hogy megütközik velük, de Luca egy sziklával hókon vágta, nehogy mindketten bajba kerüljenek. Igen ám, de a zsandárok nem azért jöttek, hogy Lucát kimentsék, hanem a püspök azzal küldte oda őket, hogy védjék meg az ő Kevinjét. A legfőbb zsandár fogta a flintáját, és se szó, se beszéd, szíven lőtte Lucát. Erre Marvin föléledt, és a zsandárokat szép sorban agyoncsapta, néha egyiket a másikkal. Mielőtt kilehelte a lelkét, a zsandárok vezetője előadta a Róka püspök nevét, majd meghótt, de előbb a gúnyáját Marvinra hagyományozta.

Marvin tehát elindult a püspökhöz, de közben azon tűnődött, hogy valóság-e ez, vagy pediglen álom. Hogy megbizonyosodjon a dolog felől, bement a faluba, annak is abba a részébe, ahol a cifra lyányok laktak. Egyszer csak megpillantotta Arankát, aki egy kocsin vágtatott feléje, elütötte, és bele is lőtt párszor Marvinba. Hogyan lehet ez? Hát úgy, hogy az nem is az Aranka volt, hanem annak az ikertestvére, aki azt hitte, Marvin látta el az Aranka baját, ezért már régóta kergette. Amikor Marvin fölébredt, egy székhez kötve találta magát, amit körülvettek az ilyen-olyan lyányok, mégpedig állig fegyverben. Aranka testvére meg csak ütötte őt, hogy vallja meg, amit tett. Marvin addig-addig prézsmitált nekik, mígnem elérte, hogy higgyenek neki. Mikor végre úgy döntöttek, szabadon engedik, csak felállt, megrázta magát, és a vastag kötelek szépen lehullottak róla. Korábban ugyanis már kibogozta magát, csak nem akaródzott neki lyányokkal verekednie.

Marvin és Aranka testvére együtt elindultak a Kevin házához, de útközbe’ beugrottak a piacra, hogy vegyenek mindenfélét: fűrészt, kesztyűt, köteleket. A Kevin házánál Marvin csapdákat állított a kertben, majd fogott egy olajos tömlőt, jól meggyújtotta, oszt bedobta a házba. A Kevin abban a minutában kiugrott az ablakon, kikerülte a csapdákat, és Marvinra támadt. Igen ám, de Marvinnál volt egy jó erős béklyó, amit még a lyányoktól kapott, s aminek az egyik felét magára, a másik felét meg a Kevinre zárta. Közelről már nem sok haszna volt a Kevin gyorsaságának és csendességének, annál több Marvin förtelmes erejének. A Kevint egy ütéssel elaltatta, majd egy fához kötözte. Ott szépen, lassan levágta kezét-lábát, de úgy, hogy a kötelekkel mindjárt meg is gyógyította, hogy ne haljon meg rögtön. Aztán odahítta az ordas farkast, hogy fejezze be, amit ő elkezdett. Egy szó nem sok, a Kevin annyit sem szólt, csak mosolygott, aztán már nem is tudott volna szólni, mert meghótt.

Marvin fogta a Kevin levágott fejét, és az Aranka testvérével elment a Róka püspök kastélyához. Oda bejutni nem volt egyszerű, mert martalócok ácsorogtak a kapu előtt, de még a várfalon is. Nem baj, Marvin egyesével levágta őket a kisbaltájával, majd végre feljutott a toronyba, ahol a püspök lakott. Amint az meglátta a Kevin fejét, rögtön tudta, hogy ütött az utolsó órája. Nem is tusakodott, csak mesélt a Kevin angyali hangjáról, meg a fényről, amit akkor láttak, mikor együtt ették a lyányokat. Marvin eleget hallott, a marka közé kapta a püspök fejét, és kifacsarta, mint egy dinnyét. A többi martalócok közben riadót fújtak, és felszaladtak a toronyszobába. Addig lövöldöztek Marvinra, amíg el nem fogták, aztán odahítták a falu orvosát, hogy kúrálja ki.

Marvint bezárták egy tömlöcbe, oszt minden éjjel jól elagyabugyálták. Fenyegették, hogy még az édesanyja baját is ellátják, ha nem vallja meg, hogy ő pusztította el mind a lyányokat. Egyszer lepökte vérrel az elé rakott papírt, másszor a főbíró kezét törte össze, amikor az noszogatni merte őt. Tűrte-tűrte egy ideig, aztán csak győzött a jó szíve, és alákanyarintotta a bűnlajstromot. A siralomházban, az utolsó vacsora elköltése után meglátogatta Aranka testvére, akivel szerelemben eltöltötte azt a pár órácskát, ami még megadatott neki. Másnap hajnalban a martalócok elvitték a bitó alá. Nem kért a paptól utolsó kenetet, csak belenevetett gyilkosai képébe, és visszaadta lelkét a teremtőjének.