AZ ÉN KUNÁGOTÁM – III.

A másság bűvöletében

Marsi Ottilia, az ángyikánk

Utoljára 95 éves korában látogattam meg (mármint özvegy Kovács Árpádnét, Óbudán, a 10. emeleti lakásában). Hosszú idő után kerestem föl, amikorra már az utolsó élő tanúja volt a kunágotai öreg házban zajló hajdani életnek. Egészen más szemszögből láthatta nagyanyánkat, az anyósát, mint mi. De ezt most nem szeretném taglalni, mert nem ismerhettem ezt a kapcsolatot.  Kezdődött azzal, hogy a „nagytörvényű” Kovácsné – s ezzel a jelzővel az egész falu megtisztelte őt – ellenszenvvel fogadta ifjú menyét. Rég tudtam, hogy Ottil nagyon rosszul érezte magát a Bethlen utca végén.

Amikor Árpi elvitte bemutatni őt, nagyanya éppen a csirkéket terelgette be az utcáról. Ottil odaköszönt neki halkan: „Csókolom.” Nos, nagyanyánk erre meg sem mukkant, a kötényét tovább lebegtetve a kiscsibéket a kotlóval együtt terelgette befelé.    – Talán nem is így kellett volna köszönnöm – tűnődött Ottil, úgy 2015 táján, ezen az 1944-ben elhibázott köszönésen. Ezek után véglegesen mély ellenszenvbe süllyedt a kapcsolatuk.    – A „Jó napot kívánok” biztosan jobb lett volna, ezzel kellett volna kezdenem – teszi még hozzá. – Biztos, Ottilkám, teszem hozzá én is, amikor ennyi évtized után ott, a betegágyában fogad.

Különben is híre mehetett a házasságuk előtt, hogy Árpinak más lányt szemelt ki a család. Egy szegedit, kissé idősebbet, kis testi hibásat, de szép hozománnyal; aki könnyen adta volna magát, pontosabban adta is, de a kapcsolatuknak Árpi hamar véget vetett. Hisz bizonyosan már akkoriban szerette Ottiliát, a szép szőke lányt. Talán nagyanyánk nem is hallotta a „csókolom”-ot. Vagy nem ez a köszönés lehetett a kedvence.

Tőlünk különbözött

Marsi Ottiliánk lánykorában a kunágotai Hangya Szövetkezet pénztárosaként dolgozott, a kasszában ült, így az egész falu kedvelte.  Árpi bátyánk is gyakran láthatta, amikor csak kedve támadt, arra ment. Egyszer anyukám engem is elvitt oda, megmutatta a jelöltet. – Nézd csak meg jól! – mondta – Ez az, akit Árpi el akar venni. – Megnéztem, s nekem tetszett, anyukának mintha nem annyira. De később aztán igen megkedvelte ő is.

Gimnazista voltam már, amikor a nagybátyám diszkréten megmutatta a rendőriskolai illemtan-jegyzetét. A füzetbe főleg a saját ízlésvilágát, erkölcsiségét rögzítette gyöngybetűivel. Mindez összecsengett a szülei nevelési elveivel. Anno elküldte Ottilnak, mint elvárásainak szép summázatát.

1947-ben házasodtak össze, Marsi Ottilia a családba került, helyi kifejezéssel szólva az ángyikánk lett. Érdekesen különbözött tőlünk, a mi családunktól. Nem múló érdeklődéssel figyeltük, ha találkoztunk. Tetszett nekünk a fehér bőre, a szőke haja, s főleg a kék szemek!  Teljes ellentéte volt a Kovácsoknak; mi feketék voltunk, mint az ördögök, a szemünk, a hajunk és a bőrünk is, és igen dinamikusan éltünk. Ottilból a nyugalom áradt, és jó illat. Nekünk ajándékokat hozott. Például gyöngyöket, színes üveggyöngyöt, egy egész marékkal!  Hármasban neki is ültünk gyöngyöt fűzni. Nyakláncot szerettünk volna, amilyen nekünk még nem volt. Bár nagyanyától mindketten kaptunk ezüstláncot, kis piros szívecske medállal. Ezt nagyon kedveltük.  Én az ilyen fűzőcskézős, kedves együttléteken hamar feloldódtam, és máris találtam egy ide illő dalocskát:

                „Ez a kislány gyöngyöt fűz,
                 És a szeme, mint a tűz,
                 Ha az enyém így égne,
                 Ihajja, barna legény szeretne!” 

A mi gyerekkorunkra nem volt jellemző a nyugalom. Részben apuka életvitele, részben anyuka szenzibilis alkata miatt. De a kocsmánk miatt sem, ami ugyan a nagy ház külön részében működött, de egy fedél alatt a lakásunkkal.

Játékaink

Kicsi korunkban kevés játékunk volt. Engem például Lidi babámmal és a mackómmal fényképeztek le, a kis fonott fotelomban. Bezzeg a mai gyerekek játék-tömkelegben nőnek föl! Meg is unják azokat hamar. Kunágotán viszont saját magunk csináltunk játékot, mindenből, ami ott megtermett a földeken: csuhéból, kukoricacsutkából, nádból, árokparti virágokból, (mindezeket már egy generációval később népművészek és mestereik tanították az óvónéniknek); babát csuhéból és négylábú állatokat (gyufaszál-lábakkal), különböző sípokat, fütyülőket, és természetesen vadvirágokból koszorúkat fontunk (mivel a kislányok nagyon szeretnek tündérekké válni). Az utcán, az árkokban Gödöríró, hol a bírót játszottunk, és hübeléztünk is az esős napok után. Ez a játék sárból készült, olyasféle módon, ahogyan a keramikusok az agyagot előkészítik a korongozáshoz. Vastag korongot formáztunk a jól kidolgozott sárból. Közepére mélyedést nyomtunk, azt az aljánál elvékonyítottuk, és beleköptünk. Majd megfordítottuk hirtelen, és nagy erővel a földhöz csaptuk. Nagyot pukkant. Minél nagyobbat, annál nagyobb volt visongás.

Bevallom, ez a fiúk játéka volt, de lány létemre ellestem tőlük, bár olykor röstelkedve köpködtem, mert a kis barátnők ott csodálkoztak körülöttem. Még Magay Dani is visszaigazolta ezt a fiús bátorságomat – aki akkor már Szeged kardvívó olimpikonja volt.  Egykori játszópajtásomról van szó, a hajdani Magay Lajos földbirtokos fiáról, (apuka gazdatiszti alkalmazásban dolgozott a birtokukon a háború előtt).  Dani mintegy fél évszázaddal később milliomos lett Kaliforniában, és amikor San Franciscóban találkoztunk, elmondta, hogy ott, a birtokon mindig a fiúkkal játszottam; futkostam, versenyeztem velük, és elég jól bírtam az iramot.

A Marsiak vendéglője

Viszont vissza kell térnem a Marsiakhoz, mivel színfoltjai voltak Kunágotának. Először is vendéglőjük volt, a nevezetes, közkedvelt Marsi Vendéglő. Ugyan csalogatta a borivókat a faluban még két kiskocsma is, de nem azon a színvonalon működtek, mint a Marsiak. Ottil néném édesapja is itt nevelkedett, ebben a közegben. Családalapítás után is a közelben laktak, és Ottilkánk itt nevelkedett. Szemben velük a későbbi nagy zeneszerzőnk családja, Szokolayék, a még kicsi, karon ülő, a világhírű zeneszerzővé lett Szokolay Sanyikával. Az édesanyja rábízta egyszer őt a tíz éves Ottilkára; vigyázzon rá, amíg elszalad a boltba. Vigyázott is nagyon, de Sanyika addig hánykolódott, rúgkapált, míg kivágta magát Ottilka karjaiból, és fejjel lefelé belezuhant a homokozóba.

Mi, elszármazott kunágotaiak, számon tartottuk egymást, és a híres-neves Szokolay Sándor zeneszerzővel Budapesten találkoztam mint a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnökével. Interjút készítettem vele. Akkor a jelentős komponistát már nemcsak itthon ismertük, de számon tartotta őt az európai kultúra világa is. A meghitt találkozás alkalmával derűsen adta elő, hogy alkotói tehetségét minden bizonnyal ennek a kunágotai fejre ejtésnek köszönheti, és hálás ezért Marsi Ottiliának. (A nagyságok valahogy mindig elhárítják a nagyságukat!)

Egy kalap alatt még akkor megterveztük a Kunágotáról elszármazottak Fehér Asztal Társaságát Budapesten.  Amiből aztán nem lett semmi, mert olyan agyonzsúfolt életet talán senki nem élt akkoriban a fővárosban, mint ő.

S a Marsiak vendéglőjében, el ne felejtsük, hogy volt egy a kék szalon is, ahová a falu értelmisége, az orvosok, tanítók, a papok és a gyógyszerészek jártak. Társasági életet éltek itt, koccintgattak, iszogattak, mert nemcsak a külön szalon, de a finomabb italok is vonzották őket.  Édesapánknak, Ónody Istvánnak, az igényes, nagy borásznak, példaképül szolgált a Marsi Vendéglő, amikor a kocsmánkat Almáskamaráson megnyitotta. Személyesen Kéthly Anna közbenjárására kapta meg a működési engedélyt, lévén apánk nagy szociáldemokrata. Miután már régóta várakozott az engedélyre, fölkereste kérésével a pártelnök asszonyt Budapesten. Egy héten belül megjött az engedély. Ez a nő igazi szociáldemokrata volt, mindenkivel törődött, és mindenre tudott figyelni. Emigrálnia is kellett hamarosan, az úgynevezett felszabadulás után.

Később is Marsiék szolgáltattak példát a mi kocsmánknak, náluk tájékozódott édesapánk, ha fejleszteni akarta az üzletet. Sajnos nem sokáig tartott ez a reményteli állapot, mert Rákosiék könyörtelenül fölszámolták a magántulajdont az egész országban.  Amikor a közeli földbirtokos fia, Ráth János elárvultan magára maradt (a kastélyukból kirakták egy melléképületbe), ő is idejárt, a Marsi Vendéglőbe, ebben a társaságban keresett vigasztalást, ahol már súlyos egyenrangúságban leledzett a kis társaság, és őt csak Jancsikámnak szólították.

Az egyenrangúság és a „szegénység”

Most egy korabeli fotó segít nekem a tájékozódásban, amit anyukám hagyott rám. A dokumentum számomra részletesen föltárja a Kunágotán is uralkodó korabeli társadalmi rétegződést, a kirekesztés, a megkülönböztetés korszakát.

A helyzetet ez a csoportkép, a helyi színjátszók „civilben” jelenítik meg. Még itt is elhatárolódnak egymástól a lányok. Édesanyánk méltósággal viseli a különállást – a frizurája is egyedüli, copfosan, csipkegalléros-mandzsettás, könnyű ruhában áll, és dupla gyöngysorral a nyakában, mosolyogva nézi a többieket. Néhányuk nevét Ottil diktálta le nekem (már akiket ismert), és a kép túloldalára jegyeztem föl a neveket. Az ülő lányok az ő jómódú rokonai,  például  a fehér fodros galléros Piros Pali bácsi és Marsi Eleonóra lánya, mellette  Páger Ottil, Marsi Kati lánya. Az álló fehér ruhás nő ismeretlen. Valamint a többiek is ismeretlenek. A lombos fa másik felénél álló csoport, kabátban, a nagygazdák lányai lehetnek.  

Mint mindenhol az országban, az Ipartestület tagjai itt is külön kasztot alkottak, csak iparosok járhattak a rendezvényeikre, biliárdozni, sakkozni, de a báljaikra sem tehette be senki más a lábát. Gyerekkori barátnőm, a szenzációs kunágotai Gyúró Éva mindezt ellenőrizte, akinek az elődei hetedíziglen itt éltek Kunágotán; az édesapja kiváló műbútorasztalos volt, a helyi ipartestület oszlopos tagja. A környékbeli földbirtokosoknak gyönyörű intarziás hintókat készített.

Barátnőm nagyapjáról is szólnom kell, Csomós Lajos iskolaigazgató úrról, aki még anyukámat is tanította.  A régi iskola bejárata előtt találkoztunk egyszer vele, ott mutatott be minket egymásnak.  Anyukám megilletődötten, nagy tisztelettel üdvözölte az idős tanítót. A tisztelet akkoriban általános volt. Mesélték, hogy abban az iskolában volt is rend és fegyelem! A nádpálcától sem riadtak vissza a tanítók, ha erősen rászolgáltak a fiúk.  A lányok körmöst kaphattak, ha nagyon nem fértek a bőrükben. A szülők pedig megköszönték, hogy móresre tanították vásott kölykeiket. Úgy látszik, a fenyítés, hatásosabb volt mindenfajta lelki fröccsnél.

S visszatérve a kasztokhoz: a parasztfiatalok szintén olyan elszigetelten szórakoztak, báloztak és nősültek, mint az iparosok.  Bezzeg a mai fiataloknak erről fogalmuk sincs!  Ők ezt szinte el sem hiszik.  

Mikor itt járt Móricz Zsigmond, aki mindenre kíváncsian gyalogolt a „szegények országában”, Kunágotára is elérkezett anno. Anyukánk még kisdiák volt az öreg iskolában, és jól emlékezett a nagy eseményre. Az író kérdezgette az ő osztályukat is: mit szoktak reggelizni, isznak-e tejet, vágnak-e disznót, kacsát vagy csirkét, hoznak-e és milyen uzsonnát hoznak az iskolába?  Őt is megkérdezte Móricz – elfelejteni nem lehet az ilyen eseményeket –, igencsak elcsodálkozhatott az író, amikor ő elsorolta nagyanya remek reggelijeit. Kunágotán jó földek vannak, és szorgalmas emberek lakják, tehát nem volt ott az a nagy szegénység, mint más alföldi falvakban.

Nagyanya jól főzött, bőven adagolt; olyan reggelivel, amivel ő indította útnak a családot, én máshol soha nem találkoztam. Sült sonka zsírjában fonnyasztott friss fejessalátával, amit éppen akkor szedett a kertben. Petrezselymes rózsakrumplit adott hozzá, foszlós kenyérrel. S a csodás teák, amiket utána ittunk! S persze a teafüveket is ő termesztette. 

 Ott bizony nem készült semmi mentesen, mint egyre több mai konyhában. Nem számoltuk a kalóriákat, és mégsem híztunk el! A Kovács család egyetlen tagjának sem volt súlyfeleslege, soha. Anyukánk hogy szeretet volna mindig kicsit teltebb lenni!

Ilyen egészségtelenül éltük világunkat abban az időben Kunágotán!