Kafka gyászol

A fülszövegre hivatkozva nevezhetjük éppen regénykísérletnek is, ám a hagyatékban – a szerző számítógépén – fennmaradt, töredékes kézirat nem igényli a feltétlen definiálást, és nem is szorul rá efféle skatulyára. A tragikus hirtelenséggel, mindössze ötvenéves korában elhunyt kiváló irodalomtörténész és szépíró, Borbély Szilárd hol esszéisztikus, hol lírai hangvételű fragmentumait tartja a kezében az olvasó, melyek Franz Kafka s valamiképpen az ő irodalmi hagyománya körül összpontosulnak.

Ami egyedülállóvá teszi ezeket a textusokat az az absztrakt poétikai szint és a konkrét referenciális aspektus találkozásának magasfeszültsége és összjátéka: a különös történet elbeszélője nyílt lapokkal játszik, hiszen rögvest az első oldalon közli az olvasóval az ábrázolt világ témáját és kereteit, ugyanakkor mesteri módon építi be ebbe a narratívába az imaginárius, a tényszerűtől történő elmozdulás lehetőségeit is, ami a térszemléletre és az identitás tetten érhetőségére egyaránt vonatkoztatható. Mesteri, ahogyan a kialakuló világban az elbeszélői szólam megteremti saját állításainak, kijelentéseinek ellenpontjait. „Ez a regény Kelet-Európában játszódik. Utazókról és utazásokról szól. Franz Kafka utazásáról, aki nem azonos Franz Kafkával. És az egy helyben maradásról, amely nélkül értelmét vesztené az utazás. Valamint a sétákról, amelyeknek az útvonala mindig visszatér önmagába. És a terekről, amelyek tanácstalanul figyelik mindezt. Követik és kísérik azt, aki sétál. Az embert, aki sétál, és aki nem jut el sehová. Csak a térnek ad szerkezetet mozgásával, és a tereket kapcsolja össze. A tereket, amelyek Kelet-Európában minden zsúfoltság ellenére éppoly magányosak, mint az ember, aki sétájával metszi őket.”

Borbély elbeszélője az ismétlődő fogalmi elemekkel, a szinte mantraszerű és erős líraiságot hordozó mondatlogikai szerkesztéssel éri el, hogy egyfelől misztikus mesének, másfelől elkerülhetetlen sorsbeteljesülésnek érezzük azt, ami a könyvben színre lépő figurákkal történik. Azonban műviségnek, mesterkéltségnek még a nyomát sem érezzük: rendkívül érzékletesek a külső elbeszélő nézőpontváltásai, olykor én-elbeszélői szerepbe kerülése. Egyszerre látjuk magunk előtt Kafka édesapját, Hermannt, vagy fordított nézőpontból Hermann fiát, Franzot (más néven Anselmet), vagy akár Franz ikertestvérét, aki, noha csupán a történet elején jelenik meg, a háttérben mintha mindvégig ott lenne, így akár a narrátorral is azonosíthatjuk. Borbély végtelenül közel engedi magához az olvasót a személyes, intim beszédszólam megteremtésével. Mondatról mondatra felmutatja személyes érintettségét, ugyanakkor reflektál az írás folyamatára is, ami a művészi útkeresés dilemmájának metaforája is. „És hogy elviselje lelkének fájdalmát, a képzeletébe menekült, hogy újraírja azt a múltat, amely nem volt sohasem az otthona, ahogy a szüleié sem, akiket elveszített. Akikért pedig egy idő után, egyre erősebben érezte, el kell mondania ezt a történetet. (…) Amikor ez a könyv kezdődik, még nem tudtam, hogy életem egymáshoz nem illő szakaszok sorozata lesz.”

Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk a Borbély-szülők tragikus elvesztésével kapcsolatban, mindenképp látnunk kell, hogy megszólításuk véletlenül sem esetleges, és ez a kézirat a traumatikus gyilkosság feldolgozásának része. A Kafka-hagyatékhoz tartozó, olykor szöveghűen idézett naplókból, levelekből, illetőleg a Borbély révén továbbírt, fiktív gondolatfutamokból egy kísérteties atmoszférájú Kelet-Európa elevenedik meg. A zsidó-keresztény kultúrkör anomáliáinak, ellentmondásainak vizsgálata és feszültsége éppúgy visszautal a magyar szerző Nincstelenek című regényére, ahogy a borbélyi életmű többi nagyszabású lírai állomására is. Mintha egy tükörteremben járnánk, úgy szembesítik önmagával a szerzőt ezek a néhol töredékes, máshol a befejezettség benyomását keltő novellaszövegek. Akár nagymonológként, akár a Hermann–Franz mint fő perspektívák mentén itt-ott hézagos, kommunikációs zavarokkal, szakadásokkal, repedésekkel szabdalt dialógusként olvassuk az egymásra következő harminchét fejezetet, a kibomló gondolatfolyamok egy rendkívül intenzív szövegkontextusba illeszkednek. A kelet-európai léttapasztalat jeleneteit villantják fel, illetve átjárót nyitnak az elképzelt, monarchiabeli Prága nyelvi és térbeli értelemben is sokrétű cseh, német és – horribile dictu: gettószerű – zsidó kultúrája, illetve az elbeszélő itt és most-ja közt.

Lenyűgöző, ahogyan Borbély elbeszélője rá tud hangolódni a kutatómunka során megismert és alkalmanként beidézett Kafka-levelek vagy naplórészletek szólamára, és hézagmentesen illeszkedve akár továbbgondolja, folytatja azt. „Minden alak, akivel írás közben találkoztam mint írásaim szereplőjével, tévelygett abban a semmiben, amelyből megpróbáltam őket kivezetni. Kudarcot vallottam, mert senkinek sem tudtam kiutat mutatni, legkevésbé magamnak, aki addig kísértem őket, hogy utat nyissak a labirintusban, ahol szegény figuráimra ráleltem, hogy magam is eltévedtem velük együtt. Nem tudtam nekik sem hasznukra lenni, miközben magamat is elveszítettem, elmostam a visszavezető utat, annyit toporogtam a hóban, hogy a magam mögött hagyott nyomok végül nem segítettek nekem sem.”

Aki egy kicsit is elmerül a Kafka-filológiában, annak ismerősek lehetnek ezek az alkotásmódszertanra vonatkozó, tépelődő sorok. Ugyanakkor a könyv hangulata mégsem egyöntetűen tragikus – ahogyan az újabb Kafka-kutatások mind jobban árnyalják a prágai szerzőről alkotott képet, úgy ehhez Borbély is hozzátesz a maga módján. Egyfelől nagyon fontos volt a humor a balesetbiztosítónál első pillantásra szürke kis életet élő hivatalnok, Kafka életében. Több anekdota számol be arról, hogy a hórihorgas Franz keveset beszélt, egy-egy társalgási szituációban inkább visszahúzódóan viselkedett, hogy aztán adott pillanatban velős gondolatait megossza valakivel. Olykor tehát kiváló társalgó volt, és az élet örömeit sem vetette meg. Másrészt nyilvánvalóan frusztrált volt az állandó íráskényszer miatt, amit nyugodt körülmények között csak az éjszaka leple alatt tudott folytatni, illetőleg nagyon hamar kiábrándult egy-egy írásából, önmaga örök kritikusaként. Ezzel a kritikus szemmel figyelte a zsidó kultúrát is, melyről csupán részleges ismeretei voltak, ugyanakkor érezte, a Prágában koncentrálódó etnikai-vallási erőterek komoly metafizikai szereppel bírnak. A katolikus neveltetésű Borbély életművében folyamatosan, olykor sejtetésszerűen, olykor rendkívül élénken kereste apai ágról feltételezett zsidó gyökereit. S hányattatott sorsú karakterein keresztül érzékeltette e keresés nyomában azt az identitásválságot is, melynek homlokterében minden bizonnyal a főművének tekinthető Halotti pompa, végérvényben pedig Jézus Krisztus szenvedéstörténete és halála áll.

A konkrétumokkal – ez esetben a prágai író körül kirajzolódó történetfoszlányokkal – együtt a borbélyi életmű örök kérdései is átszüremlenek a Kafka fia lapjain. Mindenekelőtt az apa, Hermann figuráján keresztül: akár az antik, akár a zsidó–keresztény kulturális hagyomány felől tekintjük, az apa–fiú konfliktus valóban élet-halál harc szimbolikus és pszichológiailag fajsúlyos dilemmája. Borbély előbb, némiképp sztereotip módon, e konfliktust egydimenziós formában vezeti föl: a zsarnok kereskedő apa, aki fiával szemben különös konzervativizmust képvisel, őt folyamatos rettegésben és elnyomásban tartja, folyton veszekszik vagy konfliktust generál vele, ezáltal beteljesíti a hallgatólagos családi törvényt, miszerint az apának ahhoz, hogy saját érdekeit érvényesíthesse, szükségszerűen el kell nyomnia fia ötleteit és vágyait, vagyis totális kontrollt kell gyakorolnia élete felett. Ám ezt a kétségkívül egydimenziós megközelítést folyamatosan finomítja a könyv: előbb olyan fiktív levelek közlésével, amelyeket az apa ír a fiú számára, később kettejük kapcsolatában a kiengesztelődést – legalábbis az olvasó számára érzékelhető módon – maga a fiú szólama hozza el. Valamelyest sorsszerű, hogy épp e fejezet (A hivatalnok) a kéziratban befejezetlenül megszakad. „»Tudom, hogy apám ilyenkor már az ablak előtt van, figyeli a teret, a Grosser Ring nyugati sarkát, ahonnan várhatja előbukkanásomat«, írja este a naplójába, »aggodalom és türelmetlenség van benne ilyenkor, ahogy velem kapcsolatban mindig«, mondja Milenának [Franz Kafka – közbevetés tőlem, T. M.], amikor együtt sétálnak másnap. »Akkor tehát szereti magát«, veti oda Milena. (…) Igen, kétségkívül, már ahogy ő tud szeretni. Azt biztosan tudom azonban, hogy figyel, és ez a figyelem engem…” Épp ez a fajta kiengesztelődés teszi még súlyosabbá a történet tragikus végét, miszerint az apa – természetellenes módon – túléli a fiát, így hát neki kell elmondania a kaddist érte. A szülők természetellenes halála a magyar szerző önéletrajzi vonatkozásában éppúgy érvényes.

Nehéz összegezni e kéziratot, melynek kísérteties ereje, sajátos intenzitása van: Borbély Szilárd elbeszélője úgy beszél a 20. századi történelem általános és egyéni sorstragédiáiról, úgy hozza Kafka titokzatos személyét – rendkívül alapos kutatómunka eredményeként – közelebb az olvasóhoz, hogy mindennek hátterében egyszerre diszkréten és könyörtelenül láthatóvá válik a felfoghatatlan saját tragédia is. A kötetben felmutatott veszteségtapasztalatok hatása egymást erősíti. A stilárisan is megmunkált, diszkrét nyelven szóló fejezetek önállóan és egy nagyobb, bár kétségkívül hézagos kafkai főtétel részeként, fejezetről fejezetre mindig valamelyest más irányba kibomló, elkalandozó, ám a főtémához rendre visszatérő, kifinomult zenei szólamokként járulnak hozzá e közös gyász megfogalmazásához. E hiányon keresztül felmutatják a kelet-európai identitás alapjait. Olvasóként döbbenettel ismerhetünk rá szorongásunkra, így hordozva azt tovább.

Borbély Szilárd: Kafka fia. Jelenkor, Budapest, 2021.