Veszélyes hely a Börzsöny

(rémmese)

Arra gondoltam, hogy az ember már csak a természetben bízhat. A híreket, az információkat már senkinek sem lehet elhinni, minden lehet, és mindennek az ellenkezője is. Meg a kettő egyszerre. Még a múlt is megváltozhat, a jelen és a jövő is. Közhely, hogy minden másképpen van. De vajon a természet mentes még tőlünk? A civilizációnktól? Mert ahogy mi, emberek a természet része vagyunk, úgy mi is hatunk a természetre. Egy kísérletet, gondoltam, megér. Arról nem beszélve, hogy... 
De majd meglátjátok úgyis!

Furcsa volt, hogy szaladnak az emberek lefelé. Izzadtan, csatakosan rohantak le a hegyről, és ha megszólítottuk őket, csak ennyit tudtak kinyögni: – Szarvasok! Szarvasok!
Hát persze, hogy szarvasok, gondoltuk, de azért miért kell berezelni? Hiszen mi is azért jöttünk ide, szarvasbőgést hallgatni, szarvasokat nézni. Megragadtam az egyik kipirult arcú lány karját, mert hiába próbáltam elébük állni, valami konkrétabb információt kivasalni belőlük, nem álltak meg, csak ijedt képpel száguldottak tovább. 
Ennek a lánynak is olyan rémült volt a képe, s mikor elkaptam, eszelős tekintettel bámult rám, majd kitépte a karját a markomból, és se szó, se beszéd, elfutott. Ugrándozva szaladt, akár egy bakkecske, és aprókat sikoltott közben. 
Aztán egyszerre csak kiürült a hegy, nem jöttek többen. Csönd lett, olyan szeptember végi, nyugalmas csönd.
Némán néztünk egymásra, aztán elnevettük magunkat.
Neked is az jutott az eszedbe, kérdeztem a barátomat.
Aha, bólintott.
Felfelé jövet, Kismaroson integetett a stoppos lány. Színes indiai ruhákat viselt, dob volt nála, és azt mondta, hogy Szokolyán lakik, csak odáig vigyük, az Ady Endre utcába. Közben felhívott a feleségem a kihangosítón, és azon nevettünk, hogy alig veszünk fel egy csajt, máris lebukunk, mert a lány hangosan beszélt és dobolt menet közben.
Az egész csak vicc volt, poén, és így azt sem vettük komolyan, amiket a lány mondott nekünk. Amúgy is bolondnak nézett ki, a dobolásával, és majdnem mindjárt kiszállt az autóból. Talán csak tíz perc volt az egész, de ezalatt olyan őrültségeket énekelt, hogy a szarvasok békés állatok, de ha nem jutnak vízhez, akkor vérszívó szörnyeteg válik belőlük. Bárkire rátámadnak, még a közeli Szlovákiából áttévedő medvékre is, és kiszívják a vérüket az utolsó cseppig. A bőrüket lehántják, akár a citrom karéját, van is neki egy, ha akarjuk, szívesen megmutatja. 
Mennünk kell, mondtuk, még alkonyat előtt szeretnénk sátrat verni, hogy hajnalban hallgathassuk a szarvasok bőgését.
Ahogy gondoljátok, felelte ő, de aztán nehogy megbánjuk. Veszélyes hely a Börzsöny.
Persze, bólogattunk, vérszívó szarvasok vannak benne, meg farkasemberek és alacsonyan repülő zombi katicabogarak.
Csak gúnyolódjatok, morogta, majd meglátjuk, ki nevet a végén. És eltűnt a kapuja mögött. 
Tényleg igyekeznünk kell, mondta Jancsi, a nap mindjárt elbújik a Pap-hegy mögött.
Királyréten parkoltunk le, és elindultunk a Szénpatak völgyében felfelé. A másik oldalt is szeretem, a Vasfazék-patak völgyét, és a kettő között a körtesort, de ezúttal nem arra mentünk. Még a hajdani SZOT-üdülő oldalán caplattunk, amikor szembetalálkoztunk a lefelé menekülőkkel. Mert tényleg olyan volt, mintha menekültek volna. 
És utána történt, hogy egymásra néztünk, és nevettünk. 
Bolond volt az a lány, mondtam a barátomnak.
– És a sok rémült kiránduló? Ők is őrültek? – kérdezte.
Megvontam a vállamat.
Vérivó szarvas az olyan, mint a vérnyúl a Gyalog galoppban. Vagy hogy a magyarok a Szíriuszról jöttek, vélekedtem. 
Elértünk az elhagyott kőbányához. Ott vertünk sátrat, nem messze attól a kis tótól, ahol tavasszal ezerszám úszkálnak az ebihalak, az út meg tele van párosodó békákkal.
Míg lobogott a tűz, arról beszélgettünk, hogy jó ötlet volt az asszonyokat otthon hagyni, mert egyre hidegebb van, és ők fázósabbak minálunk.
Arról nem beszélve, vigyorgott a barátom, hogy egész este ezt a hülyeséget hallgathattuk volna a vérivó szarvasokról.
Rémüldöztek volna, az tuti, erősítettem meg.
Ittunk még egy sört lefekvés előtt, aztán behúzódtunk a sátorba. 

Álmomban túléltem a haláltábort. Már vége volt, kiszabadultunk többen is, mikor elkezdődött az álom, enni kaptunk, fehér főkötős és mosolygós lányoktól. Csodálkoztam, hogy oldalas van krumplival, emlékeztem, hogy azt tanultam hajdan, nem szabad ilyenkor nehéz dolgokat enni. Ilyen hosszú éhezés után. De azért mindnyájan örültünk, és a vonatra vártunk, ami majd hazavisz. Hogy melyik haláltábor volt? Az, amelyet rövidített néven Gulágnak ismerünk, vagy a leghírhedtebb, a náci? Azt hiszem, az utóbbi lehetett, pedig azt nemigen lehetett túlélni. Mégis az volt, mert a nevét is kimondta valaki, én pedig még jobban csodálkoztam. Oświęcim, ezt skandálta az illető, sokszor egymás után, akár egy papagáj.
Hogy lehet, kérdeztem álmomban. Hogy lehet az, mikor én tanítottam ezt az iskolában. Tanítottam Auschwitzról. Tehát az már a régmúlt.
Talán rosszul tanítottál. Talán nem tudtad az igazat. 
Vagy az idő nem lineárisan telik, feleltem.
Bolond ez, mutatott rám, abbahagyva a skandálást az ember egy másik társunkhoz szólva, aki Bruce Willisre hasonlított. Megbuggyant az agya odabent. És sajnálkozva néztek.
Csajkámat szorongatva gyorsan odébb siettem, hátha értőbb társakra találok. És akkor láttam meg őt. Fehér ruhában volt, akár azok a lányok, akik az ennivalót osztogatták. Dob volt nála, és énekelt, de az arca nem hasonlított a stoppos lányéra. 
És akkor rohantak be a fekete ruhások. Játék volt, spielen, röhögtek, mars, vissza a barakkba! Azt hittétek, vége van? Nagy tévedés! És lökdösni kezdtek minket a gépfegyver tusával. 
Kicsempézett terembe kerültünk. A fehér ruhás lányok megint itt voltak, de nem csak ők. Hatalmas, hátradönthető székekben nők vajúdtak, fejükön fodrászbúrákkal. És egy hang, talán a doboló lány hangja azt magyarázta, hogy a Földön már nem lehet élni. Nehezen tudtunk figyelni, megrázó volt a sokk. A fekete ruhások lassan kiszivárogtak a helyiségből, így bent csak a rengeteg jajgató kismama és a valószínűtlenül fehér ruhában sürgölődők… Férfiak sehol. 
– Nem lehet élni a Földön! – harsogta a hang, ezúttal mélyebb basszus hangon, majd így folytatta: – Akkora az élő környezet elpusztítása, olyan mértékű a levegő és a vízszennyezés, hogy el kell mennünk a Jupiterre élni. De a Jupiteren csak a vérivó szarvasok tudnak életben maradni. Hogy ez sikerüljön, az itteni nők méhében genetikai változásokat hoztunk létre, de ti ezt a szűk, alsóbbrendű agyatokkal úgysem tudnátok felfogni. A lényeg, hogy a nők, akik szülnek, szinte azonnal meghalnak, felzabálják őket a kis, aranyos vérivó szarvasborjúk. Mivel nagy a folyadékigényük, utána ti következtek, nyavalyás, semmirekellő foglyok! Jobb, ha beletörődtök, hogy a szarvassá változott emberiség oltárán hoztok áldozatot, belőletek épül majd a szebb jövő! 
Nem akarok szebb jövő lenni, súgtam a mellettem álló rabtársamnak. Amaz csak remegett az ijedségtől, szája elfehéredett, szemei opálosodtak. Láttam, hogy nem lehet rá számítani. 
Közben megszülettek az első kis szarvasok. Az egyik már kirágta magát a méhlepényből, és komótosan elkezdte nyalogatni az anyja vérét. A nő felsikított, majd elalélt a fájdalomtól. Nem nézhettem tovább. Kacsintottam a Bruce Willisre emlékeztető rabtársnak, és nekirohantunk az ajtónak. Odakint félrerúgtuk a géppisztolyos őröket, és csak szaladtunk és szaladtunk…
Mikor felébredtem, az első gondolatom a megkönnyebbülés volt. Hogy mindez nem igaz, csak én álmodom ilyen bődületes marhaságokat. Odakint már pirkadt, és bőgtek a szarvasok. 
Jancsi is fent volt már, kerek szemekkel meredt rám. 
Mi van, kérdeztem. Nézz csak ki, felelte. 
Sok-sok szarvas állt körben, mereven bámulták, ahogy pislogunk kifelé a sátorból. Egészen közel álltak, és véres volt a szájuk.
Csak mikor már remegtünk a félelemtől, akkor kezdtek el röhögni, és egymás után dobálták le a jelmezt magukról. Mint kiderült: a szokolyai bélyeggyűjtők voltak, akik megviccelték a városi népeket. De a doboló lány nem volt közöttük.

1957. április 26.-án született Budapesten, író, újságíró, a Coldwell Kiadó vezetője. 2022. március 10-én József Attila-díjjal tüntették ki.

A kispróza nyomtatásban az Irodalmi Jelen 20. születésnapi antológiájában jelent meg 2022. szeptemberében.