Csak mikor már remegtünk a félelemtől, akkor kezdtek el röhögni, és egymás után dobálták le a jelmezt magukról. Mint kiderült: a szokolyai bélyeggyűjtők voltak, akik megviccelték a városi népeket. De a doboló lány nem volt közöttük.

Kövek horzsolják lábáról a fényt. De hajnalt hoz, ha fölkapaszkodik.

A szerző Radnóti Miklósról ír életrajzi regényt. Radnóti gyerekkora nyarait Déván töltötte, nevelőanyjának öccse és húga élt itt, öccse gazdatiszt volt egy nagyobb uradalomban. Ezek a vidéki élmények Radnótinak nagyon fontosak voltak, egyik önéletrajzi töredékében meghatározónak nevezi őket, költészetén is látszik, a táj szeretete, a bukolika leginkább innen jön (formailag merít később Vergiliustól). Erről szól ez a részlet, ami tisztelgés Erdélynek is, és némileg a művészetről szóló esszé is, legalábbis a második fele. A regény narrációjának lényege, hogy Radnóti születésekor meghalt ikertestvére mint kísértet követi végig életét, és ő meséli el (az ikertudat nagyon jellemző Radnóti lényére és művészetére).

„Csak tiértetek szólok, hogy hasznotokra legyek, mint álmatlanság ellen a Rakonczay-féle barackos pirula, szerénységem szerepe népem történetében másodlagos, és ehhez akkor is ragaszkodni fogok, ha majd főpatikus leszek.” (ezt is én írtam, más tollával nem ékeskedem, mint egyesek…)

„fölemelte szemét: látta nagy meredek varjú viszi fenn

mint saját koporsóját fekete testét tudta

felrepül ő is s ezt gondolta magában:

tájfun sátra takar majd el megőrli testem –

ám tegye: mégis a szó CSAK FENNMARAD így is amúgy is

AZUTÁN is”
(Szőcs Géza: De a szó a szó)

A Mai Nap eladósorba lépett. A félkarú Halálnak gyűrűvel fizet,  amikor kiszolgálja.

Úgy élhetsz mindig, ahogy kívántad. Szorítsd hát arcod a fekete földhöz. Sebezhetetlen, akár az árnyak, kívül az időn.

„Lábujjaid újszülött ötösikrek.

Terrakotta törzsüket csókolom.

Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.

Hideg patak fut végig combodon.”

(Faludy György: XXXIV. Fülledt éjszaka, 2)