Az én Kunágotám
Lila mákföldek
Hatalmas mákföldek, lila színnel borítják be a határt. Ameddig a szem ellát, több holdon át hajladozik a májusi szélben ez a lila káprázat. A milliónyi nagy szirmú virágot halványzöld vastag szár tartja, óvja, ringatja.
Kovácsháza határában járunk, a Dél-Alföldön, a Viharsarokban.
Kunágotára tartunk, a szülőfalumba, és velem jött a szintén itt született Tóth Edit, budapesti egyetemi tanár – ő gyakrabban jár haza, tájékozottabb, és az utakat, a 260 kilométert is jobban ismeri. A legközelebbi táblánál meg kell állnunk, tájékozódnunk. Lehúzok a pipacsos mezsgyére. Az árok szélén fogad a látvány.
Régen másfajta termőföldek határolták a falut, főleg a búzatáblák szőke tengere. Micsoda új mezőgazdasági kultúra kelt itt életre! Hihetetlen! Belegázolok a táblába, meg kell örökíteni, magammal kell vinni ezt a lila tombolást! Szavakkal úgysem lehetne így elmondani. Nem lehet betelni vele! Úgyhogy bármennyire késében vagyunk is, még maradunk. Edit nagy csokorral ül vissza a kocsiba, és tilalom ide, tilalom oda, én is szedek egy nagy nyalábbal. Pedig nem is érdemes letépni, mert a mákvirág maga a mulandóság. Mint a pipacs is. Akár a szépségünk és az ifjúságunk. De ne feledjük a bódulatát, az ópiumát sem! Eszembe jut az a szerencsétlen magyar fiú – líbiai vendégmunkás –, akinek, mákos tészta lévén a kedvenc étele, édesanyja csomagban küldött egy kilónyi mákot. A hatóságok szigorú ellenőrzésén fönnakadt, és őt másfél évi börtönre ítélték. Le is ülte. Mert a mák itt kábítószernek számít. Régen errefelé a parasztasszonyok is alkalmazták, kapálás idején cukrozott mákot adtak síró kisbabájuknak. A pelenka csücskébe kötötték, hadd csillapodjanak tőle, szopogassák, míg el nem alszanak, amíg ők az aznapi munkával nem végeznek.
Hosszú jobbkanyar következik nagy ívben, ami Kunágotára visz be. A falu névtáblája után élesen balra kell tekernem.
Istenem! Jóságos ég! Valami megnevezhetetlen izgalom tör rám. Lefékezek, lassan tekerek végig az ország leghosszabb és számomra a legnevezetesebb főutcáján. Állítólag két és fél kilométer. Itt van mindjárt jobbra az öreg malom. S végestelen végig a tiszta, szép, rendezett porták. Aztán az egymásnak köszöngető templomok. A községházával szemben pedig a piac volt, ahol Kovács József nagyapám éppen hóna alatt egy kakassal sétálva várta nagyanyámat, aki most is valami zöldséget árult. A községháza ablakából egy érdeklődőnek megmutatták: „Ott, az a magas ember, a hóna alatt a kakassal, ő Kovács József!” Így lettek ők a Kakasos Kovácsék, megkülönböztetésül a falu többi azonos nevű családjától.
De vissza a malomig! Mert a közelében lehet majd befordulni nagymama házához, a Bethlen utcába.
Már annak idején is, legalább ötven éve, régi volt ez a malom. Árpival, anyukám öccsével ide hoztuk mi is a búzát. Nagyapa gyönyörű lovaival feszítettünk idáig, a sáros, kátyus utcán. Én vidáman ültem mellette a bakon. És – láss csodát, az örök kíváncsi – bemehettem a malomba! Micsoda izgalom volt az! Könnyedén billentek le és föl a nehéz zsákok a férfiak válláról. S milyen telhetetlenül nyelte a búzát a hatalmas torok! S milyen jó illatú kenyérnek való ömlött ki belőle!
Bevillan a népdal is, amit a faluban így énekeltek:
„Kunágotán van egy malom,
Búbánatot ölnek azon, ejeha!
Nekem is van búbánatom,
Odaviszem, lejáratom, eleha!”
Ki tudja, azóta hányféle búbánatot őröltek le benne?!
Címere és története
Kunágota a Dél-Alföldön, a Kiskunságban fekszik, korábban Csanád, ma Békés megye délkeleti részén: Magyarbánhegyes, Almáskamarás, Dombiratos és Mezőkovácsháza határolja körül. Ez utóbbi település járási székhely.
Móra Ferenc régészként kereste itt Attila sírját, miközben honfoglalás kori lovas sírokat talált a kunágotai cirokföldön 1925-ben.
Szülőfalum múltja egészen az avarokig vezethető vissza. A feltárt bronzkori, avar kori, honfoglalás korabeli sírok alapján tudjuk, hogy ez a föld ősidők óta lakott hely volt. A tatárok 1596-ban teljesen elpusztították, majd kiűzésük utánig elnéptelenedett, ezért a sivár pusztaságot a Magyar Királyi Kamara kincstári állományába vette. A betelepítés jóval később, az 1843-ban megkötött szerződések szerint történt. Ekkor Csongrád, Heves és Pácska falvakból dohánykertészeket telepítettek be, és a földeket kizárólag dohánytermesztésre adták bérbe. Mindez meglehetősen sikeresen történt, mert az 1870-es évekig már 163 dohánykertész családot tartottak nyilván. A dohány a mai napig a település jellemző növénye.
Kunágota nevével – melyet a kunokról, illetve a falu korábbi templomának védőszentjéről származtatnak, de az is lehetséges, hogy a legenda szerint, a kun vezér lányáról, Ágotáról nevezték el, hisz erre rímel leginkább a falu neve – egy 1463-as oklevélben találkozunk vele először. (IV. Béla a tatárjárás után az elnéptelenedett országnak ezen a vidékén telepítette le a kunokat, mint szövetségeseinket. Hogy aztán később a magyar főurak tanácsára hogyan bántunk el velük, az más kérdés.)
A település címere az 1844-es első pecsét alapján készült: kék pajzsmezőben aranyló dohánylevél, ezüstszínű dohánytűvel átszúrva, ami a hegyével balra, fokával jobbra mutat, a pajzsmező teljes szélességét betöltve. Ennek a kultúrának az emlékét őrizve. A pajzson az ezüstszínű királyi korona a régi kincstári birtokra utal.
Népessége és területe az újratelepítéstől fokozatosan növekedett, terjeszkedett. Lakossága 1869 és 1930 között megháromszorozódott. Ezután azonban, részben a gazdasági válság, részben a háború következtében, jelentősen csökkent. A közelmúltban, 1998-ban már csak 3242 főt számoltak, 2015-re ez csökkent, manapság 2650-en lakják.
Belterülete 458 hektár. Építkezésére jellemző a mérnökileg megtervezett derékszög-utca, és a telekszerkezet is ilyen szabályos. A község 6 kilométerre van a legközelebbi vasútállomástól, ami Mezőhegyes és Békéscsaba irányába biztosít kapcsolatot.
Dohánytermesztő nagyapám
Kovács József, anyai nagyapám jóképű férfi volt, magas és fess, mint az a jegenyesor, ami a Kunágotát Almáskamarással összekötő kövesutat szegélyezte. S ezen az úton hányszor bicikliztünk mi át a húgommal nagyanyáékhoz, évtizedeken át! Mert náluk nagyon kedvesek voltak a nyarak, a nagy állattartó gazdaságban, nagymama szárnyai alatt.
Nagyapát nagyon szerettem – azt is, ahogyan ült a bakon, és a gyeplőt tartva egyenes derékkal hajtotta a gyönyörű, nóniusz fajta telivéreket. Ez bizony figyelemre méltó jelenségnek számított a faluban. Mivel korábban parádés kocsisa volt a Mezőhegyesi Állami Ménes Birtok vezérigazgatójának, dr. Waller Endrének. Ezt a mentalitást, emberi tartást hozta át Kunágotára, a földművesek falujába. Tehát egy kicsit kilógott a sorból.
Az első világháborúban a frontvonalról hozatta őt haza az igazgató úr, mivel egyszerűen nélkülözhetetlenné vált lovai számára. A távollétében senki nem bírt velük, mind a négy nagy ívben elrugdosta a hozzájuk közeledőket. Nemcsak befogni, de etetni sem lehetett őket. Úgy látszik, a lovak nagyon igényes, hűséges jószágok, és igen kényes fajták. Hogy milyen becsben tartották őket, arra anyukám is emlékezett. Az istállójukat vörös márvány borította, és aranyozott betűkkel vésték be Betyár, Fenyő, Vihar és Sóhaj nevét a márványba. Kedvelt gazdájuk, gondozójuk eltűnése után minden porcikájukkal várták őt vissza, föl-föl horkanva, nagyokat nyerítve.
Itt a jobboldali a nagyapám, a ragyogó cipőjével és a szép nagy bajszával.
Olyan jelentős és fontos volt az Állami Ménes ebben az időben, és az igazgató úr olyan hatalommal bírt – bármennyire hihetetlen is ez –, hogy hazahozatta nagyapánkat a szerbiai frontról. Amikor megérkezett a pótolhatatlan ember, minden a helyére zökkent a lóistállóban, megjött a lovak étvágya. Kovács József úgy tudott bánni velük, olyan meghitt volt a kapcsolatuk, amit csak Waller úr érthetett meg igazán. Egy példát mondanék erre. Az igazgató úr felesége, Sarolta jelentős összetűzésbe került nagyapámmal, amikor egy kotlós alkalmas helynek találta a márványistálló egyik sarkát kiscsibéi kiköltésére. Nagyapa persze sürgősen, és nem is túl finoman, kiebrudalta a betolakodót. Na, lett erre nagy rikácsolás, kotkodácsolás a baromfiudvarban, kiszaladt a méltóságos asszony, felháborodva számon kérte nagyapát, és bocsánatkérésre intette. Őt persze nem olyan fából faragták, aki igazsága biztos tudatában meghunyászkodik. Azt találta felelni lakonikus könnyedséggel a nagyságos asszonynak: – Bocsánatot nem kérek, de a cselédkönyvemet mindjárt kikérem, nagyságos asszonyom! Persze az igazgató erről hallani sem akart, nincs az a feleség, aki őt eltávolíthatja kedves kocsisától! Tehát nem a megbecsült Kovács Józsefet, hanem a feleségét utasította rendre, mégpedig nyilvánosan az udvaron: „Sarolta! Sarolta! Legyen szíves, ne avatkozzék József munkájába, amit az én nagy megelégedésemre végez! A kotlónak pedig semmi helye az istállóban!”
Itt van ez a sokat nézegetett öreg fotó, ahol élethűen megjelennek a nagyszüleim – a kemény kartonra kasírozva, megidézve a korszakot, saját korszakukat.
Milyen öltözetben is hajtott nagyapám?
Zsinóros nadrág és átkötéses Kossuth-mente. Fekete színű volt a teljes öltözet, ezüstszínű rátétekkel. A fején darutollas, keskeny karimájú kalapot viselt.
Kettes, négyes és hatos fogattal vitte a főigazgatót, mikor mi volt a kívánatos. A hatos fogatot rajta kívül senki nem tudta hajtani. Egyik kezében is három gyeplő, a másikban is három. Nos, ezt csak ő tudta.
Hintó is többféle volt: nyitottak és zártak, de mindahány fényesen lakkozott. Gyönyörűek voltak ezek a hintók! – mondta anyukám, és remekül díszítettek is, ünnepi alkalmakra használtak.
Wallernek Budán, a Jolán utca 7-ben volt egy gyönyörű villája, ahol a vadászati szezonban nagy társaságokat fogadtak.
Egyszer bevittek a házba egy őzikét. A vastag, ébenfa keretes tükörben meglátta magát az őz, nekiugrott, és ízé-porrá törte.
A méltóságos, igen kellemes ember volt, fölajánlotta párszor a család megkocsikáztatását: – Józsi, kocsikáztassa meg a lányait, jártassa meg a lovakat.
Nem tudatosan gondolhattak ők erre, ilyen lett a műtermi beállításuk, amivel mintha az örökkévalóságnak üzentek volna. Főleg nekünk, az utódoknak. Ritka pillanat a fotózkodás abban az időben, a kor emberének életében, az ő komolyságuk is ezt sugallja a képen. Kissé megilletődöttnek tűnnek, csak nagyapa rejtegeti a bajsza alatt jellemző, szelíd mosolyát. Bizony gyakran megakadt a szemem az ő fogathajtó, zsinóros, korhű öltözetén és nagyanyó fehér kendővel keretezett, szép arcán. Nem beszélve a közöttük ülő kisbabájukról, a néhány hónapos édesanyámról. Ekkor még csak három gyerekük volt, az eladósorban lévő Margit néném, aki pár év múlva ikerszülésben halt meg, és Mariska néném, a későbbi harcos amazon, itt még gyáva kislányka. Később még öt gyerekük született – összesen nyolc –, anyukám volt a hetedik, és az egyetlen, várva várt fiú, Árpád a nyolcadik. Mindössze – ahogyan az akkoriban jellemző volt – négyen maradtak életben, lehettek felnőtt emberek.
Ez a felvétel „Medlárz Gyula fényképészeti és festészeti műtermében készült Kevevárán (Temes-Kubin)” (ma Szerbia). Biztosak lehetünk abban, hogy nagyapa később is, egészen nyugdíjas koráig így öltözködött. A műtermi fotográfia hátoldalán ez olvasható: „A lemez utánrendelésre megőriztetik, és a sokszorosítás joga fenntartatik.” Kár, hogy én már nem tudtam ezzel a lehetőséggel élni.
Amikor, elég régen, Mezőhegyesen jártam, az igazgatóságon nagyon örültek a képnek, mindjárt ott akarták tartani, és meg kellett ígérnem, hogy küldök másolatot, mert így már meg tudják varratni a múzeumuk számára (amit nekem mindjárt be is mutattak) ezt az egyenruhát. Sajnos ebből nekik egyetlen darab sem maradt fönn.
Kovács József sosem tűnt öregnek, akárhány éves is volt, nem lehetett olyan idős, hogy hajlottan vagy bottal járjon, mint mások a kunágotai öregemberek közül. Jó modorú, emberséges ember volt, derűs, szelíd, mint édesapa is, minden helyzetben jóságos. Különben is nagy humanista. A gyerekei rajongtak érte. Megtudtam azt is, hogy a szigorú nagymamám haragja elől őhozzá menekültek a kicsik, az ő háta mögé bújtak, az ő nadrágjába kapaszkodtak. Már, ha valamelyik gyerek rossz fát tett a tűzre. Ilyenkor szép szelíden, szeretettel kérlelte élete párját. – Na, na! Mama! Csillapodjék! Kérem, nyugodjon meg, hisz nincs olyan nagy baj.
A faluból hozott meggyőződésem szerint nem lehet igaza annak, aki azt hiszi, a parasztembert durvább fából faragták, mint az értelmiségit. Persze személye válogatja.
A falu címerét nézegettem, és ismét érdekelni kezdett, hogyan is fűztük mi a dohánytermést nagyszüleim házában. A nagy leveleket sorba, egymástól 10 centiméter távolságra, mint valamiféle óriási nyakláncnak szánt ékszert, s hogyan is aggattuk fel aztán száradni, mesebeli óriások hiányában, a pajtában…
S még az is bekattant, hogyan is vágtunk össze egy adagot nagyapának mi, kettesben. Mert nagy pipás volt az öreg! Különben szerette, ha körülötte sertepertélek. Szép, hosszú szárú tajtékpipái voltak, s néha kereste egyiket-másikat, s amikor a szájában leltünk rá, nagyokat nevettünk. Lehetséges, hogy csak így huncutkodott velem. Együtt láttunk munkához, tulajdonképpen nagy körültekintéssel, mert tiltott munkát végeztünk. A szerződésük a dohánygyárral szigorúan tiltotta, hogy a termelő megtartson magának bármennyit is a dohánytermésből. Ami hivatalosan járt nekik, az a fél fogukra (azaz a fél tüdejükre) sem volt elég. A teljes termést be kellett szolgáltatniuk. Ezért aztán kerestük a rejtekhelyeket, ahová eldugdostunk valamennyit a nélkülözhetetlen kincsből. A dohányvágót is eldugtuk, Isten ments, hogy meglássák a fináncok! A padláson, ahová a recsegő falépcsőkön mentünk föl, találtunk jó dughelyeket. Árpi bátyám rendőri díszkardját is itt rejtette el nagyanya a bevonuló oroszok elől, a vetőmag búzában.
Túl kellett járnunk a fináncok eszén, akik bármikor beállíthattak ellenőrzésre, rettegésben tartva a dohánytermelőket. S mindannyian, akik dohányoztak, ugyanígy okoskodtak. A saját termésüket szívták, ez virtus volt, mert bizony szégyent vallott, aki a drága trafikos árut vásárolta. Akkoriban nem tiltották, sőt nagy kultusza volt a dohányzásnak. Sodorták a cigarettát, és a nyelvükkel ragasztották össze a vékony cigarettapapírt. Szinte minden családban minden férfi cigarettázott. Az öregek pedig pipáztak. Tombolt is a tüdőbaj, könyörtelenül szedte áldozatait!
Én, a leányka (ahogyan az erdélyiek mondják), beavatott titkos szövetségese nagyapának, megértően nézegettem az öreg pipásokat, amint vasárnapokon kinn üldögélnek a kispadon, és eregetik a füstöt a Bethlen utca végén.
