„Megjártam a poklot, de nem kárhoztam el”

Fecske Csaba költészete éppolyan sokoldalú, mint ő maga. A népies lírától az avantgárdon át a posztmodernig olvas és ismer szinte mindent a magyar irodalomból. A költészet mellett a barátságok éltetik, nemcsak Miskolcon, de országszerte nagyon sokan ismerik, olvassák. 1990-ben az élet „bepróbálkozott”, hogy kettétörje pályáját és őt magát – ám a sors nem tudta: ezt a költőt keményebb fából faragták annál, hogy feladja...

– Ha nem bánod, Csaba, egy személyes kis emlékkel kezdeném. Sok-sok évvel ezelőtt volt alkalmam meglátogatni miskolci otthonodban, akkor még feleséged, Marika is köztünk volt. Az a miskolci lakás csak kívülről látszott egyszerű, társasházi otthonnak, belülről igazi kis „irodalmi fészeknek” tűnt: rengeteg folyóirat, könyv vett körül benneteket, na meg rengeteg történet. Most is ott laksz még? Nem változott a hely otthonossága, sokan megfordulnak nálad?

– Emlékszem arra a találkozásunkra, kedves emlék máig is. Barátnőddel látogattál meg, Miskolcon a Tiszai pályaudvaron vártalak egy szép, napsütéses délelőttön. A buszmegállóban pedig a feleségem fogadott bennünket kis virágcsokorral. Hazafelé menet bekukkantottunk a sarki sörözőbe. Ez egy nagyon pici hely, úgy szoktuk mondani, ha két ember bemegy, háromnak ki kell jönnie. Amikor a játékautomatákat elvitték, a felszabadult helyre a tulaj berakott egy kis asztalkát nekem, ahol írhattam, olvashattam. Meg is verseltem a helyet A sarki söröző címmel. Egy pici részlet belőle: „Ági s Kata szemében látom / magam, a férfi tükre a nő / legjobb hely ezen a világon/ a sarki söröző.” A helyén ma már kis vegyesbolt működik.

Úgy beszélgettünk órákon át, mintha régóta ismernénk egymást, és legalább hetente találkoznánk. Elhívtam Serfőző Simon költő barátomat is, akit te régebbről ismertél. Azóta feleségem, Marika már nincs velünk. 2018. március 11-én negyed háromkor hagyott itt, többéves kegyetlen betegség után. „Negyed három már nem a tegnapi nap / de még nem is a mai az idő senkiföldjén / bolyongtál magadra hagyatva a semminél / nyomasztóbb gazdátlan sötétben” – írtam Negyed három című versemben. A halála után elég rossz állapotba kerültem, pár hónap egyedüllét után a lányomék magukhoz vettek. A miskolci lakásban most az unokám él a feleségével, de hamarosan elköltöznek onnét. A lakás sorsa egyelőre bizonytalan, én szeretném, ha családon belül maradna. 1978-től éltünk ott, megszerettük a környéket, a csöndes, árnyas Gesztenyés utcát. A könyveimet szülőfalumnak szeretném ajándékozni, de Szögligeten jelenleg nincs könyvtár. Az évtizedeken át felhalmozódott, nagyszámú folyóiratot felajánlottam a Herman Ottó Múzeumnak, az irodalomtörténeti részleg befogadta, jó helyen tudom náluk.

Két éve Arnóton élek a lányomékkal egy szép, tornácos házban a falu végén, a ház előtt patak folydogál, a közelben egy rét, ahol mindenféle állatok megfordulnak, nyulak, őzek, éjjel rókát is lehet látni. A patakban vadkacsák. Benne élek a természetben, ott is nőttem fel egy kis hegyi faluban az Észak-borsodi Karsztvidéken. Szeretek itt lenni, szeretet vesz körül, sokat dolgozom, mi mást is tehetnék... Néha-néha bemegyek Miskolcra egy-egy kulturális rendezvényre. A barátok mindig szívesen látott vendégek, ahogy fel is idézted, miskolci lakásunkban is sokan megfordultak: vidéki barátaim, ismerőseim nálunk szálltak meg éjszakára, feleségem szívesen gondoskodott róluk.

– Szögliget, a szülőfölded számos versedben megjelenik, s magad afféle „huszadik századi Anteusz”-ként emlegetve azt írod: „erőmet vissza e földtől nyerem”. Hogyan telt itt a fiatalságod, és mikor jöttél el ebből a csodaszép kis borsodi községből?

Kisiskolásként, amikor apámmal a határnál jártunk – Szögliget a mai szlovák határon fekszik, nekünk meg volt egy darabka erdőnk –, csodálkoztam, hogy ilyen a határ. Azt hittem, piros csík jelöli a földön, mint a térképen. Gondoltam, akár át is léphetek abba az idegen országba. Ugráltam is át a képzeletbeli vörös csíkon: na, most itthon vagyok, most meg idegenben, ahol ugyanúgy nőtt a fű, ugyanúgy zúgtak a lombok. Sőt, amikor már nagyobbacska fiúként a tehenünket legeltettem, és az átlegelte magát a legközelebbi faluig, ott is ugyanolyan emberekkel találkoztam, mint amilyenek mi vagyunk. Semmi furcsa nem volt bennük, ráadásul még magyarul is beszéltek. Nem értettem az egészet: hogyhogy közeli rokonainkhoz csak útlevéllel és hatalmas kerülővel lehet eljutni? Anyai nagymamám a határon túlról származott, persze amikor nagyapám feleségül vette, még magyarországi magyar volt. A rokonaink közül ma már jobbára csak az idősebbek beszélnek magyarul. Amikor kicsi voltam, mindig a titokzatos, nyüzsgő városba vágytam, aztán, mire középiskolába kerültem, már folyton hazamentem volna, a várost nézve is Szögligetet láttam. Elmentem a Tiszai pályaudvarra, és ismerősöket kerestem, hogy üzenjek velük. Szóval, már kezdettől igen erős volt kötődésem a szülőfalumhoz. Ma is folyton hazavágyom, de már azt is tudom, hogy nem tudnék ott élni, valójában gyermekkorom falujába vágyom vissza. Régi ismertőseim közül sokan a temetőbe költöztek, egyre kevesebb embert ismerek. Szüleim halála óta végképp kevésszer utazom haza, jobbára a temetőbe megyek ki, vagy az iskolába rendhagyó irodalomórát tartani, ahol szívesen látott vendég vagyok. Néhány éve a falu díszpolgára lettem, nagy öröm volt.

Amivel rendelkezem: erkölcs, szokás, szívósság, nyelv, mindent ebből a faluból hozok. Azt hiszem, én még mindig szerelmes vagyok a szülőfalumba. Nemrégiben Szerencsen léptem fel néhány költőtársammal, Szögligetről akartam mondani pár mondatot, de ahogy kimondtam a nevét, elérzékenyültem. Röstelltem a dolgot, de azzal vigasztaltak, hogy így hitelesítettem a mondandómat.

A Bárka folyóirat díjátadóján 2013-ban

– Ez a szeretett környezet adta az ihletet az íráshoz is? A családodban, a felmenőid között volt esetleg tollforgató? Biztattak az olvasásra?

– A versírói hajlam nagyon korán kicsírázott bennem, mihelyt megtanultam írni-olvasni. Az iskolában tanult dalok szövegei inspiráltak legelőször, szerettem volna olyan szépeket létrehozni én is. Rajzfüzetbe írtam ezeket, fekvő téglalap alakú füzet volt, a lapjai sprődek, nem tudom, miért pont ilyenekbe írtam. Aztán tehénlegeltetés közben már dallammal születtek bennem a szövegek – hogy milyen dalok voltak ezek, a Kedves nevű tehenünk tudna mesélni róla, hacsak nem volt botfülű szegény. Tudomásom szerint felmenőim között nem volt költői hajlamú ember. Egyik unokanővérem verselgetett még. Ő már gimnazista volt, amikor én még csak alsós, és azon versenyeztünk, kinek van több verse. Tudomásom szerint Valika fel is hagyott a versírással, de megmaradt lelkes Fecske Csaba-versolvasónak.

Még kisiskolás voltam, amikor elküldtem verseimet Weöres Sándornak. A címét a Szabad Föld szerkesztőségétől kaptam meg, ahol akkoriban a költőnek sok verse jelent meg. Nagy örömömre válaszolt is, dicsérte zsengéimet. Hogy pedagógiai meggondolásból, vagy valóban úgy érezte, sose tudom meg. Mindenesetre nagyon inspirált. Ezután bátorkodtam verset küldeni a Szabad Földnek is, ahol aztán meg is jelent A madárijesztő dala című versikém tizennégy évesen. Ez volt a kezdet.

A könyveket is hamar megszerettem, ez édesanyámnak köszönhető. Nem túlzás azt állítani, hogy falta a könyveket, nekünk pedig hangosan felolvasott. A Tamás bátya kunyhójára emlékszem, és Jókaitól A lőcsei fehér asszonyra. A legelső könyv, amit már magam olvastam, Tatay Sándor Kinizsi Pál című regénye volt. Aztán jött az Egri csillagok, amit azóta négyszer is elolvastam. Gyerekkorom kedves írói, Verne és Cooper elementáris erővel hatottak rám, libabőrös voltam a gyönyörűségtől. A könyveket érdekes módon már akkor megszerettem, amikor még nem is tudtam olvasni. Már egész korán jártam könyvtárba, én vittem haza a könyveket édesanyámnak, Feri, a könyvtáros ismerte az ízlését. Engem pedig elbűvöltek a betűk, olyan érdeklődéssel bámulhattam őket, mint a tudósok az egyiptomi hieroglifákat. Az „a” és a „g” voltak a kedvenceim.

– Azért is firtattam a gyermekkorodat, mert kevés kortárs költőnk van, akinek ilyen szervesen képezné az életműve részét a gyermekköltészet. Te nemcsak „kirándulsz” ebbe a műfajba, hanem – a weöresi értelemben – teljességgel komolyan veszed. Tehát amikor azt írod, „elkolompolnak az évek / egyszer én is felnőtt leszek / mint ősszel a költöző madár / ki tudja hová elmegyek // fölérem a kilincset nagy leszek / te akkor már kicsikét öreg / hajad fehér a szemed kék / mint a megrepedt üveg”, ebben semmi gyermekdedség nincsen, épp ellenkezőleg. Mondhatjuk, hogy egyszerre él benned az az egykori gyermek és a megőszült felnőtt?

– Igen, határozottan igen! Az idézett versrészlet valóban felveti a kérdést, hogy mi a gyerekvers. Az, ami a gyerekhez, vagy ami a gyerekről szól, az ő gondolat- és érzelemvilágát idézi föl? Hol húzódik a határ a gyerekvers és az úgynevezett felnőttvers között? Nem tudnám megmondani, milyen a jó gyerekvers, de ha olvasom, akkor egészen határozottan érzem, hogy ez jó vagy sem. Weöres Sándor teremtette meg a magyar gyerekköltészet archetípusát, jóllehet akaratlanul, bevallása szerint a Rongyszőnyeg darabjait nem gyerekeknek szánta, ő „csak” kísérletezett a nyelvvel, élt annak zenei, ritmikai lehetőségeivel. A gyerekek aztán nagyon rákaptak a Bóbitára és testvéreire. Az óvodások szívből fújják az ő könnyed, varázslatos verseit, amelyek némi túlzással önmaguk megzenésítései. Ez a hajlam még megvan a kisiskolásokban is, ami aztán a felsősöknél erősen megkopik, később el is hal. Az életkori sajátosságokon túl talán az oktatási rendszerben keresendő az oka. Gyerekköltészetünkben nagy változást hozott a hetvenes években a svéd gyermekantológia, amelyben csak szabadversek szerepeltek. Akkor ezek még idegennek tűntek, befogadhatatlannak, idővel viszont ráhangolódtak a gyerekek és a költők is. Ennek a verstípusnak a legkiválóbb képviselője Kiss Ottó. Közbevetőleg megjegyzem, hogy a svéd típusú verseknek volt magyar előzménye, és éppen Weöresnél: a Kisfiúk témáira című ciklusa. Nem állom meg, hogy ne idézzem egyik kedvencemet: „Bözsi hüje, Karesz hüje / Csak én vagyok okos, / énnekem a segembe is / felyem van.” A rímelős, zenei hangoltságú gyerekversek kitűnő és népszerű képviselői Varró Dani és Kovács András Ferenc, de rám éppúgy hat a népköltészet hangján beszélő Kányádi Sándor, akinek művei a Kaláka zenéjével megsegítve sok magyar nyelvű gyermeket megszólítanak.

Én azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik nagyon szeretnek gyereknek lenni, akik nem vágyakoznak arra, hogy minél előbb felnőttek legyenek, hogy saját pénzük legyen, és senki ne parancsolgasson nekik. Én valahogy ösztönösen megéreztem a gyermeki lét halhatatlanságát, megismételhetetlenségét. Igazából meg is maradtam gyereknek. Mint gyerekköltő ez szerencsés dolog, de mint civil, bizony, inkább szerencsétlen. A gyerekkor mindig is nagyon foglalkoztatott, nemrégiben jelent meg az ÉS-ben A gyerekkor vége című novellám. Egyébként dátum szerint tudom, mikor ért véget a gyerekkorom, legalábbis így utólag úgy hiszem, hogy tudom. Amikor nyolcadik után az utolsó nyaramat töltöttem Szögligeten, mielőtt a városba kerültem középiskolába, kollégiumba, megéreztem, hogy most múlik el a gyerekkorom. Azon a nyáron tanítottam meg biciklizni egy felvégesi kisfiút, Bénit. Elutazásom előtti utolsó estén eljött hozzám elköszönni, mi az alvégben laktunk. Álltunk a kapuban, kezet nyújtott, és azt mondta könnyeit rejtegetve: ugye fogunk mi még találkozni. Hát persze, mondtam én, a nagyfiú. Így is gondoltam, de a sors másképp intézkedett. Negyven év múltán találkoztunk újra. Egy férfi borult a nyakamba: időbe telt, míg ráismertem Bénire. Zavaromban elfelejtettem megkérdezni tőle, emlékszik-e rá, hogy én tanítottam meg biciklizni.

Minél messzebb vagyok a gyermekkoromtól, annál szebb lesz, szinte elviselhetetlenül szép.

– Felnőtt életedet a költészettől igencsak távoli világban kezdted, ha jól tudom, a miskolci Kohászati Vállalatnál. Azt hiszem, ez a fajta „iskola” az, ami a ma induló fiatal költőknél legtöbbször kimarad: mondjuk úgy, a kemény valóság. A te világlátásodat mennyiben formálta ez az azóta megsemmisült nehézipari világ?

– A cég neve egészen pontosan Kohászati Gyárépítő Vállalat, leánykori neve, ha jól emlékszem, Vaskohászati Kemenceépítő Vállalat. Itt dolgoztam először diszpécserként, aztán szállításvezetőként, majd műszaki előadóként rokkantnyugdíjazásomig, mert 1990-ben agyembólia következtében féloldali bénult lettem. Tisztességgel igyekeztem helytállni a munkahelyemen, ami, azt hiszem, sikerült is. Többször kaptam kiváló dolgozó kitüntetést, igaz, ezt olyanok is megkapták, akik azzal tettek jót, ha nem dolgoztak. 

Noha kezdetektől humán beállítottságú vagyok, és gimnáziumban lett volna helyem, szüleim, főleg édesapám jobbnak látta, ha technikumba megyek, hogyha az egyetem mégse sikerülne, szakma is legyen a kezemben. A Gábor Áron Kohó- és Öntőipari Technikum diákja lettem, elsőben még osztályelső, szorgalmas diák, szülei büszkesége, de aztán egy fergeteges erejű szerelem eldelejezte az iránytűmet. Nem sokkal ezután egy politikai botrány miatt, aminek inkább elszenvedője, mint irányítója voltam, csaknem kizártak az iskolából, nem jelentkezhettem egyetemre. Egyébként az ELTE-re készültem magyar–filozófia szakra. Érettségi után a Lenin Kohászati Művek dolgozója lettem a nagyolvasztó gyáregységnél – ahol egyből sztár lettem: olvasztár! Ez állt a személyi igazolványomban. Olvasztárként amúgy egy percig sem dolgoztam. Az üstjavítóknál kezdtem, ahol vagonpakolás volt a feladatom. Mondhatom, a tűzálló téglák igen kemények és nehezek, tanultságra ott nem nagyon volt szükség. A portartály ürítésénél se nagyon, ahol néhányszor asszisztáltam nagyokat prüszkölve. Szerettem az ott dolgozó iskolázatlan, kemény sorsú embereket, segítőkészek voltak velem, talán a saját gyereküket, unokájukat látták bennem. Két hétig voltam itt, ezután kerültem a Vaskohászati Kemenceépítő Vállalathoz (később Kohászati Gyárépítő Vállalat), annak építésvezetője jött értem, aki gyerekkori barátom kocsmai ismerőse volt. Huszonnégy évet húztam le ott. Közben két évig katona voltam Újdörögdpusztán, közel Felsőiszkázhoz, ahol Nagy László született.

A katonaság után egyre több írásom jelent meg, nemcsak versek, hanem publicisztikák is. Arra gondoltam, kipróbálom magam íróként, kiveszek egy év fizetetlen szabadságot, megnézem, meg tudok-e élni csak írásból. A sors másként rendelkezett. Lett időm bőségesen írásra. Egyébként nem tudtam volna megélni, családot eltartani írásokból. Sokat írok, mindenfélét, de belső és nem külső kényszerítésre.

Vagyis a valóság jó hatással volt rám. Van miből táplálkoznom, nagyon sok kedves emléket őrzök. Több volt munkatársam máig is a barátom, figyelemmel kísérik munkásságomat, eljönnek az estjeimre.

– Ha már említed Nagy Lászlót: első kötetedben, a ’78-as Arcok holdudvarában mintha még felbukkannának a Nagy László-i költészet nyomai, hatásai, gondolok itt a szülőföld, a gyökerek mitikus dimenziókba emeléséről, noha verseid népdalszerűbbek – szép példája ennek a kötetből a Virrasztó szívvel. A második kötetedben, a Vakfoltban már sokkal inkább a magad útját járod, egy kicsit „metafizikusabb” utat, ahogy Bereti Gábor észrevételezte egy tanulmányában. Visszatekintve te magad is érzékeled ezt a váltást?

– Pályám kezdetén valóban hatással volt rám a népköltészet és Nagy László, ez az első kötetemből kiolvasható. De ez természetes, hiszen eszmélkedésem idején Szögligeten még élő hagyomány volt a népköltészet, a népdal, főleg az öregek ajkán. Magam is nagyon szívesen énekeltem népdalokat – ezek olybá tűntek, mintha saját érzéseimet, gondolataimat fogalmazták volna meg. Nagyanyám is sokszor énekelt nekem, ha ismeretlen volt a szöveg, azt lejegyeztem. A Virrasztó szívvel című versnél kicsit elidőznék. Ez valamikor a hetvenes években elhangzott a rádióban, nem akármilyen előadásban, Bessenyei Ferenc mondta, a kor egyik, ha nem a legnagyobb színésze. A Képes Újságnak volt egy irodalmi melléklete, a „Tavasz szél”. Ebben gyakran szerepeltem versekkel, novellákkal, itt jelent meg az említett vers is.

Nagy László költészetével húszéves korom táján ismerkedtem meg, akkor került kezembe az Arccal a tengernek című válogatott kötete. Hirtelen beleszédültem ebbe a szépségbe, a barokkosan dús, metaforában gazdag versvilágba, ami egészen más volt, mint Aranyé, Weöresé. Egyszerűen lenyűgözött. Nem tudtam, nem is akartam szabadulni tőle. Nagyon népszerű volt akkoriban Nagy László, főleg a fiatalok körében. Emlékszem, amikor a hatvanas években Miskolcon lépett fel egy esten, zsúfolásig megtelt a helyiség, szinte kipúposodtak a falak a tömegtől, az utcán pedig rajongó fiatalok csapata követte a botozva járó költőt. Ma ilyen népszerűség elképzelhetetlen, legföljebb popsztároknak, celebeknek adatik meg. Pályám kezdetén, a hetvenes években induló költőnemzedék számos tagja az ő köpenyéből bújt elő, a látomásos költészet hívei voltak velem együtt. Költészetük legfőbb eleme a metafora volt. Személyesen az ÉS szerkesztőségében találkoztam vele, ahol ő képszerkesztő volt – Alföldy Jenő, a versrovat vezetője mutatott be neki. A verseimet elolvasva azt mondta, szűz versek ezek. Elmulasztottam megkérdezni, mit ért ez alatt. Én azt értettem, hogy nem mutatnak idegen hatást.  Szó volt róla, hogy bemutat a lap akkor futó „Új hang” rovatában, de ez korai halála miatt meghiúsult. Pedig milyen nagy lökést adott volna ez nekem az indulásnál! Az idők során aztán megkopott bennem ez a fajta líra, valahogy azt éreztem, Nagy László a költészet Midász királya, amihez nyúl, az arannyá változik. De aranyon élni nem lehet, túl szépnek, olykor szépelgőnek tűntek a versei. Úgy találtam, az ornamentika nem megmutatja, inkább eltakarja a lényeget. Spórolni kezdtem hát a képekkel, a metaforákkal, teret engedtem a modernebb törekvéseknek, szikárabb nyelvre tértem át, szinte észrevétlenül. Már ez a hang jellemzi a harmadik kötetem, a Vakfolt verseit. (A második kötetem, a Se füle, se farka gyerekkötet volt.) A kritikusok részéről a Vakfolt kevesebb figyelmet kapott, mint az első versgyűjtemény, de ettől függetlenül erősebbnek érzem. E hitemet erősítette két fiatal költőbarátom, Szénási Miklós és Vass Tibor is, ők nagyra értékelték ezt a könyvemet. A Bereti Gábor említette metafizikusság aztán az Akinek arcát viselem című kötetemben mutatkozik meg dominánsan, de verseimben folyamatosan jelen van.

 – Arra gondoltam, persze lehet, hogy ez nagyon profán gondolat, hogy a kilencvenes években „besűrűsödő”, vagyis egyre súlyosabb témákat érintő verseidet maga az élet sűrítette be, hiszen negyvenhárom évesen komoly csapás érte a tested. Hátborzongató párbeszédek Istennel, például a Játszma, vagy ott van a Filmszakadás, amelyben a koponyában egymáshoz koccanó vasgolyók képétől és hangjától rezdül össze az ember. Tehát azt hiszem, jelentős fordulatot hozott az a csapás a lírádban...

– 1990. október 3-án, a német–magyar focimeccs napján sztrók következtében féloldali bénult lettem. Ez a trauma teljesen váratlanul ért, mondhatnám, derült égből villámcsapásként. Semmi előzménye nem mutatkozott – nem voltam beteges, jó mozgású fiatalember voltam, tizen- és huszonéves koromban sportoltam, igazolt focistaként játszottam, egy időben atletizáltam, a távolugrás ment a legjobban. Tagja voltam az iskola négytusa csapatának. A középiskolai tornatanárom azt mondta a hátam mögött, hogy ebből a fiúból olimpiai bajnokot nevelek. Jó rugóim voltak, csak a termetem nem volt meg ahhoz, hogy világraszóló eredményeket érjek el. Gyerekkoromban berendeztem az udvarunkat stadionnak, mindenféle sportágban szerveztünk olimpiát és világbajnokságot, érmek is voltak, a szüleinktől eltulajdonított kiváló dolgozó jelvények, effélék. A távolugrógödör valamiért épp az almafa alá került a kertben. Ha kicsit magasabbra emelkedett az ember, könnyen úgy járhatott, mint az apja elől menekülő Absalom – fönnakadt a fára. A távolugrásról még egy emlékezetes élmény... Szpartakiádot rendeztek a faluban, többféle sportban összemérhették tudásukat az emberek, életkortól függetlenül. Én távolugrásba neveztem be, talán hatodikos voltam. Nagyon szép volt a stílusom, amit a Pajtás újságból tanultam meg. Térdemet felhúztam a mellemig, két kezemet vízszintesen előre tartottam, és repültem. Látványos volt, és eredményes is. Túlugrottam a gödröt. Sose felejtem el, az egyik férfi rászólt a fiára: Szaladj haza ásóért! Az inas hazaszaladt, és meghosszabbították a gödröt. Mindenki nekem drukkolt, a mennyben éreztem magamat. A focicipőt huszonnégy éves koromban akasztottam szögre, a családom miatt.

– És azon az 1990. október 3-i napon is épp meccs volt...

– Gyöngyösön dolgoztam kiküldetésben, hetente jártam haza Miskolcra. Nem éreztem rosszul magam, de a munkatársaim egyszer csak azt kérdezték, mi van velem. Semmi, mondtam. Miért? El van húzódva a szád. Megnéztem magam a tükörben, valóban el volt. Bevittek a kórházba, ahol mintát vettek az agyvízből, ugyanis agyvérzésre gyanakodtak. Már nem engedtek haza, befektettek a belosztályra. Éjjel leestem az ágyról, nem tudtam visszamászni, akkor gondoltam arra, hogy nagy a baj. Nagyon komiszul bántak velem ott, így a feleségem másnap átvitetett a miskolci kórházba. Rengetegen meglátogattak, még olyanok is, akik személyesen nem ismertek. Ez gyógyító hatással volt rám. Néhány hét után Budakeszire kerültem, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe, a hemiplégiásokhoz. Életemben nem nevettem annyit, mint itt – ha kiborult egy kacsa, már azon is röhögni tudtunk. Az egyik látogatóm behozott egy példányt az akkor még fiatal Liget folyóiratból, amelynek alapító főszerkesztője Horgas Béla volt. Később rendszeresen publikáltam ebben a lapban, még ma is megbecsült szerzője vagyok, bár most már csak online jelenik meg. A betegségem afféle cezúra volt, innentől elmélyült a költészetem. Ezt először Cs. Varga István kitűnő irodalomtudós mondta ki, aztán mások is, és valahogy így érzem én is. Azóta nagyobb a tétje a verseimnek, úgy szoktam mondani, ma már a versem én vagyok. Betegségem lírai lenyomata tulajdonképpen az akkortájt született Majd máshol című kötetem. Talán az is sokatmondó, hogy a néhány éve megjelent Kiűzetés című válogatott kötetembe csak a betegségem után született versekből válogattam. Van egy barátom, akinek az általad is említett Játszma című versem a kedvence, és amikor nyomozótisztként nyugdíjba vonult, volt kollégáinak Fecske-köteteket adott ajándékba. Úgy tűnik, a fájdalom, a szenvedés minőségi változást képes hozni a költészetben is – most mondjam azt, hogy a szenvedés a művészet kerozinja? Megjártam a poklot, de nem kárhoztam el. Az irodalom és a felém áradó szeretet segített talpra állni. És a legszebb, hogy milyen sok segítőkész emberrel találkoztam. A miskolci kórházban volt szobatársam János bácsi, ő vécéztetett, még a fenekemet is kitörölte, tanított járni, és amikor Budakeszire kerültem, édesapámmal együtt meglátogatott, felesége süteményt sütött nekem. Megmutatta szebbik oldalát is az élet.

– Az emberi kapcsolataid felemlegetése okán nem tudok nem kitérni arra, hogy te amolyan irodalmi „hálózati központ” vagy Miskolcon (tudod, ez a hálózatosság manapság nagyon divatos fogalom). Szóval, sok-sok barát vesz körül, és úgy tűnik, ez éltető elemed. Eközben a verseidben ez nem jelenik meg „direkt” módon, nem szólítasz néven másokat, valahogy rejtettebben sejlik át a szövegeken a kapcsolatok fontossága.

– Verseimben valóban nem nagyon jelennek meg költőbarátaim, de más módon igen, például recenziót írtam a könyveikről. Aztán minden irodalmárbarátom kerek évfordulójára írtam mókás, csipkelődő köszöntőt. Ezek házi használatra készültek, kötetbe nem kerültek be. Vagy épp parodizáltam a műveiket. Serfőző Simonnak írtam köszöntőt az 50., 60., 70. és 75. születésnapjára. De írtam Lászlóffy Aladár, Alföldy Jenő, Bertha Zoltán, Oláh András, Szenti Ernő, Körmendi Lajos köszöntésére is. Ezeket a köteteimben hiába is keresnéd, de lapokban némelyikük megjelent. Versben búcsúztam el Körmenditől és Szabó Bogár Imre, valamint Furmann Imre barátomtól is.

Ezenkívül fiatal pályakezdő költők indulását próbáltam segíteni erőmhöz mérten. Bemutattam például Zemlényi Attila és Nyilas Atilla első kötetét itt, Miskolcon. Vass Tibor – aki januárban a hónap alkotója volt az Irodalmi Jelenben – pályáját kezdetektől figyelemmel kísértem, több könyvéről is írtam. Az egyik recenziómmal akaratlanul meg is bántottam, de ez csak a napokban derült ki. Barátok vagyunk, figyelünk egymásra. Az Új Holnap keretében működő Stúdió vezetőjeként fiatal, oroszlánkörmeiket próbálgató irodalmárokkal foglalkoztam évekig, akik közül Korpa Tamás és Balajthy Ágnes már nevet szerzett az irodalmi életben.

– Ha már az irodalmi kapcsolatokat említettük: egyik legjobb barátod, kedves közös ismerősünk Serfőző Simon, aki a hatvanas években létrejött Hetek alkotócsoport tagja. Te sosem éreztél késztetést, hogy valamelyik nemzedéki csoporthoz tartozz vagy csatlakozz?

– A Hetek, de a Kilencek működését is szimpátiával figyeltem. Én talán életkorom és későbbi indulásom miatt is lemaradtam ezekről. Ha hívás érkezett volna részükről, nem zárkóztam volna el. A Hetek legfiatalabb és legidősebb tagjai, Serfőző Simon és Kalász László a barátaim voltak, Simon ma is az. A csoport alkotói sokat szerepeltek verseikkel a miskolci Napjainkban, nem véletlenül, hiszen a versrovat gazdája Simon volt. Sajnos ő már Pesten él, így  ritkábban találkozunk. Amikor még ő is, én is Miskolcon éltünk, gyakran leültünk „munkamegbeszélésre” a Thália vagy a Paprika presszóban. Jött a telefon: Csaba, nem vagy szomjas? Persze, hogy az voltam. Kalász Lászlóval szomszédos faluban születtünk, ő Pertkupán, Szögliget mellett. Egy tájhaza gyermekei voltunk, ugyanazt az enyhén palócos tájszólást beszéltük. Írtam is hozzá egy verset Túl az óperencián címmel, az Új Írásban jelent meg, amelynek versrovatát akkor Ágh István gondozta, szintén a Hetek tagja.

Egyébként tagja voltam a Kelet nevű miskolci irodalmi társaságnak, amely korántsem volt olyan jelentőségű, mint a Hetek vagy a Kilencek. 1973-ban alapította Utry Attila, Cseh Károly és Hajdu Gábor, a negyedik alapító nevére sajnos nem emlékszem. Én csak évek múltán csapódtam hozzájuk Cseh Karcsi barátom állhatatos invitálására. Ekkor már megjelent első kötetem a Magvetőnél. Úgy gondoltam akkor, nagyon helytelenül, hogy semmi szükség ilyen önképzőkörösdire. A kör tagjai közül Furmann Imre, Cseh Károly és Csorba Piroska neve lehet a legismerősebb. És még egy nevet meg kell említenem: Akác István. A hatvanas években üstökösként tűnt fel az irodalmi élet egén, abban az időben ő volt Miskolcon „a költő”, olyan népszerű volt a városban, hogy azok is ismerték, akiket a vers nem nagyon érdekelt. Frekventált helyeken jelentek meg versei, de életében nem jutott kötethez. Poszthumusz kötetei szerkesztésekor jöttem rá, hogy ismertségével nem volt arányban a tehetsége. Serfőző Simonnal csináltunk egy könyvsorozatot – inkább füzetek voltak ezek, mint könyvek –, dr. Dobrik István, a Miskolci Galéria igazgatójának hathatós segítségével. Azok a költők, írók kerültek az Arcok eltűnőben sorozatba, akik a maguk idejében jelen voltak Miskolc irodalmi életében, de aztán különböző okok miatt kikoptak onnan. Egy igazi tehetség neve ide kívánkozik: Mándoki György. Nagy kár, hogy az éjszakák mélye elnyelte őt.

– Hogy visszakanyarodjunk a köteteidre: érdekes, hogy a kétezres évektől meghatározó témáddá válik az idő és elmúlás – elég, ha megnézzük a kötetcímeidet: Ami lehetne még; Jelölni tűntömet; Visszalopott idő... Nem beszélve az ilyen soraidról: „vagyok kisrés törékeny üvegen / a világ sérülékenyebb velem // s hiába vagyok bűn nélkül való / ha olyan mint a por csak arra jó / nyomot hagyjon benne pár utazó...” Most prózában kérdezlek: hogyan viszonyultok egymáshoz: te és az idő?

– A művészet és filozófia örök témája, az idő problematikája a kezdetektől izgatott. Mert mi is az idő? Amit nem látunk, nem hallunk, nem ízlelhetünk, nem tapinthatunk – tehát érzékeink szempontjából semmi. A tudomány felől nézve mozgás. Az ősrobbanást megelőzően nem volt mozgás, tehát idő sem volt, nem volt mit mihez viszonyítani. Ó, azok a régi szép idők, amikor még nem volt idő, nem volt Ádám és Éva sem... Most pedig nem hagy az idő időt semmire. Ez egy sötét oximoron. „Elhull a virág, eliramlik az élet” – mondja olyan szépen Petőfi. Nála tehát iramlik az idő, másoknál szalad, száll, múlik, Adynál ellovan. „Mért élnél örökké?” – teszi föl a kérdést Tandori. Ez engem elsőre meghökkentett. Miért, hát nem volna jó, ha nem kéne meghalni? De bizony jó volna, ha nem kéne meghalnunk. De örökké élni? Az maga volna a dögunalom... A halál adja meg az élet súlyát, így van tétje igazán. Ahogy Saul Bellow írja: „A halál az a sötét bevonat, ami nélkül semmit sem látnánk a tükörben.” Magamtól is idézhetnék bőséggel az időről. Például: „nem múlik el / ezentúl ugyanaz lesz, ami volt”; „Rákosan burjánzik a múlt”... Az említett kötetcím, a Visszalopott idő nem mást jelent, mint emlékezést, ami által az ember megmenti, mintegy visszalopja az elmúlt időt. Az emlék konzerválja az időt. Amikor tehát emlékezünk, képletesen szólva konzervet fogyasztunk. Én az emlékeimben talán még intenzívebben is tudom megélni a dolgokat, mint azon melegében. Nem elhatározás kérdése ez, alkati dolog. Így vagyok teremtve, nosztalgiázó alkat vagyok. „Idő van”, mondja Esterházy, és igaza van, Nem azt mondja, hogy van idő, hanem idő van. A jelenben kell élni, carpe diem. Én a visszalopott időben élek, időkonzerven, mondhatnám. Kérdésedre tehát röviden a válaszom: nem vagyok jó viszonyban az idővel, de talán pontosabb, ha azt mondom, hibernálom, konzerválom az időt. Sterilizálom. „Nincs út hova / nincs idő mire / vagyok jelölni tűntömet / Isten mint hibát elkövet” (Üres).

– Ha a verseid egyik jellegzetességére kellene rámutatnom, akkor a szokatlan, rendkívül eredeti képeidet emelném ki. Itt van például A hónap alkotója összeállítás részeként közölt Őszi napozás című versedből ez: „lefulladó motor hangján zúg a légy / kifogyott belőle a nyár”; vagy hogy egy haikudból idézzek, az ember „hánykolódik a létben mint / rizsszem a hurkalében”. Nem beszélve a gyermekverseidről, amelyekben például „talpig bronzban Kossuth Lajos szoborkodik”, és még millió más leleményt vonultatsz fel... Hogyan születnek meg a fejedben ezek az ötletek?

– Így igaz, verseim éltető eleme a metafora, ami aligha véletlen, hiszen a nyelvünk is láttató nyelv, a vizualitás jellemző rá. Népköltészetünk szívesen él metaforával, hasonlatokkal. Gyerekkoromban azért szerettem idős emberekkel beszélgetni, mert szinte láttam azt, amit mondanak, lerajzolták, lefestették előttem a gondolataikat, érzéseiket. Nagy László népköltészetben gyökerező költészete ezt a hagyományt emelte magas szintre, versei dúskálnak gyönyörű képekben. De még a képekkel jóval spórolósabb Pilinszky is használ metaforát. „Az út lapulva elsiet”; „Távoli kétes tájakon / készülődik a fájdalom”; „Esztendők múlnak, évek, s a remény – / mint szalma közt kidöntött pléhedény.” A hét évszázad magyar költészete tele szebbnél szebb metaforával, képpel. Mondhatnám, hogy örököltem a képalkotó hajlamot. Régebben nálam először volt a kép, ami aztán magát a verset generálta, központi eleme volt a versnek, most fordítva van, a vers hívja elő a képet, mintegy bevilágítja azt, föltéve, ha jó az a kép.

Tudatos költőnek tartom magam, de azért sokszor spontán, ösztönösen születik meg egy-egy eleme a szövegnek, hirtelen bukkan  elő valahonnét, a tudat alól. Egy metaforám születéséről például konkrét élményem van: egy  rozoga vaskapun pillantottam meg egy rozsdás lakatot, és akkor villant be a kép: „Csüngök az öröklét ajtaján, mint ócska, berozsdált lakat.” Jó ideje a költészet posztmodern korát éljük, a metaforának kisebb a szerepe, kevésbé versképző elem, mint annak előtte, de én nem mondok le róla, és hiszem, hogy a jövendő költészete sem hagyja el végleg. Az igazi jó kép mélységeket nyit, reflektorfénnyel világít a sötétben, vagy gyertyafénnyel, ahogy a vers kívánja.

 – Nemrég jelent meg az Irodalmi Jelenben Vass Tiborról szóló tanulmányod, amelyből kitűnik – pontosabban ebből is kitűnik –, hogy nem áll tőled távol az avantgárd, de a formai kísérletezés sem. Rengeteg versformát alkalmazol, és ez játékos természetre vall...

– Valóban szeretek játszani. Az ember, a Homo ludens alapvetően játékos kedvű lény. Sőt, az állat is, még a legvérengzőbb vadállatok kicsinyei is szeretnek játszani, így tanulják a világot. Még a növényvilágban is föllelhető ez. A múltkor hosszú perceken át néztem a kapunk előtti akácfát, ahogy a napfénnyel játszadozik. Persze kérdés, hogy a fa játszott-e, vagy a szél. Voltaképpen mindegy. Édesanyám mesélte, hogy kicsi koromban nagyon szerettem utánozni az öregeket. Botot vettem a kezembe, görnyedten járkáltam föl-alá, miközben köhécseltem, krákogtam. Parodizáltam az öregeket, ami nem jelenti azt, hogy nem szerettem őket. Nagyon is szerettem, higgadtságuk, bölcsességük és szép beszédük miatt. Több öregember is a barátom volt. Szép emlékezetű nagyanyám, édesapám anyja hét unokája közül engem szeretett a legjobban. Sokat segítettem neki a mezőn. Azt híresztelte a családban, hogy én tudok a legjobban kapálni. Gyanítom, ezt pedagógiai meggondolásból tette, hogy legyen kedvem a dologhoz...

S ha már játék: kezdetben volt a foci természetesen. Ha labdapattogást hallottam, már nem lehetett bírni velem. Később aztán igazolt játékos lettem. Mi még játszottunk rongylabdával, amit ajánlanék a mai kétballábas focistáinknak is. A rongylabda ugyanis nem pattog. Kedvenc játékom volt még a bigézés. A bige egy arasznyi hosszúságú, mindkét végén kihegyezett botocska, amit egy seprűnyélszerű bottal minél messzebbre kell ütni. Ügyességet, erőt és teret igénylő játék volt ez. Hasonlóképp a gombozás. Aztán máig szeretek rejtvényt fejteni, játszani a szavakkal. Volt valamikor a tévében egy műsor, Játék a betűkkel címmel, Egri János vezette. Szavakat kellett kirakni betűkből, amiknek számértékük volt, az nyert, aki a legtöbb pontszámot érte el. Én is eljutottam a legfelső kategóriába, agyaltam olykor órákon át. És persze a verseimben is megmutatkozik a játékos kedv. Sokféle formát kipróbálok, szeretem a sokszínűséget, nyilván ezért is vagyok az ezerarcú Weöres rajongója. Mint befogadó híve vagyok az avantgárdnak és posztmodernnek, de mint tradicionális lírát művelő költő nem merészkedem ezekre a területekre. Igyekszem elsajátítani, birtokba venni új meg új költői eszközöket, de alapvetően nem tudok, talán nem is akarok megváltozni – ijedten kifordulna belőlem a vers... Műélvezőként bennem megfér egymás mellett Buda Ferenc és Parti Nagy Lajos, Szilágyi István és Esterházy Péter. Értéktisztelő ember vagyok, mániákusan. Bizonyára nem tévedhetetlen az ízlésem, de ennek az iránytűje navigál engem.

– Most én is egy kis játékot ajánlok. El tudnád-e képzelni magad valami másnak, mint költő? Van-e olyan forgatókönyv a fejedben, hogy „mi lett volna, ha...”?

– Másnak, mint költőnek nem, de más költőnek igen. Játszásiból bújtam már más költők bőrébe. Írtam parafrázist, pastiche-t, paródiát, stílusutánzatot Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Ady, Weöres, Arany János, József Attila, Tandori, Parti Nagy stílusában-modorában.

A „mi lett volna, ha...” kisördöge persze incselkedett már velem is. Nagyon  sokszor bosszankodom azon, miért éppen úgy döntöttem bizonyos helyzetekben, amikor jól is dönthettem volna. Persze nem sok értelme van emészteni magamat rég elmúlt dolgok miatt. Ennek ellenére sosem fordult meg a fejemben, hogy milyen jó lenne ennek vagy annak az embernek lenni, legföljebb addig jutottam, hogy fölöslegeimtől megszabadulva élném újra az életemet. De az élet megismételhetetlen. Mondjam azt, hogy szerencsére? Ha most a kérdésed kapcsán mégis el kéne gondolnom, hogy valaki más legyek, még életében talán Esterházy Péter szívesen lettem volna. Nem feltétlenül a tehetsége és a népszerűsége miatt, hanem a derűje, a világhoz való viszonya volt vonzó számomra. Nem az elmúlt időn búslakodott, nem az eljövendőtől rettegett, hanem a jelent élvezte, amiben élt, és a lehető legjobbat volt képes kihozni belőle. De egyébként nem foglalkoztat ilyesmi engem.

– Úgy tudom, készül Hiteles nyomat című versesköteted, és ha a jó szerencse is mellénk áll, talán az Irodalmi Jelen kiadásában lát majd napvilágot. Az elmúlt időszak friss termését gyűjtötted egybe?

– Bizakodom, hogy lesz a kötetre támogatás. Nem az utóbbi évek termése ez, bár abból is válogattam, zömmel régi verseket tartalmaz. Voltaképp a pályám során írt legszebbnek, legjobbnak vélt költeményeket gyűjtöttem egybe. Sem tematikai, sem kronológiai megfontolás nem vezérelt, esztétikai alapozású kötet volna ez, remélem, kellő koherenciával bír, kellő súlyú és értékű rakomány. Sok új verset is írtam az elmúlt években, dagad nagyon a dosszié, meglátom, mit ígér. A mennyiségből ítélve kötet lehet belőle. Lehetséges munkacíme: Félreélt élet.

– Te magad azért nem érzed az életed „félreéltnek”, ugye?

– De igen, az az érzésem, hogy félreéltem az életemet. Eleve rosszul volt alapozva. Fiatal koromban olyan sok mindent elrontottam, hogy a folytatás már csak rossz lehetett. Nem lehetett igazán korrigálni a rontásokat. Ugyanakkor a kérdésed telibe talált. Elgondolkodtam azon, vajon ilyen idősen, már az élet vége felé jogom van-e ítélkezni, vádolni minden kudarcért azt a jóravaló, naiv fiatalembert, aki valaha voltam, és sokat hibázott ugyan, de azért mégsem egy aljas bűnöző volt. Gondolkodóba estem, ezért ennek a mondatomnak a végére nem pontot teszek, hanem...

Laik Eszter

A szerző portréfotóját a címoldalon Vass Tibor készítette