Apám Dombiratosa – II.

A mufurc nagyanyó

Kevés emléket őrzök az apai ágról, édesapám családjáról. Mivel Dombiratoson egészen rövid ideig laktunk, kicsi koromban és később is mindig Kunágotán, édesanyánk szüleinél nyaraltunk. Ezenkívül valamiféle titok is övezte az Ónody családot: elhallgatások, a bezárkózós apánk részéről is.  Aztán nemrég, 1984-ben kiderült Ónody nagyapa „bűnös” előélete is. S még egy szempont, Fekete Mária, édesapám anyja, az én sosem látott nagyanyám, igen korán elhalálozott, hosszan tartó fájdalmas betegségben. Nemcsak mi, de anyukánk sem ismerhette őt, mikor a családba került, csak a nem túl kedvező hírét hallotta. Például azt, hogy a faluban őt nem szívlelték, a gyerekeivel is kivételezett a négy közül a legkisebb fia, a mi apukánk volt a kedvence. Bizonyára Mariska nénénk, apuka húga panaszkodta el ezt az ifjú feleségnek, miheztartás végett. Ő igen toleráns, alkalmazkodó típus volt, talán kissé szervilisnek mondható.

Lám, Mária volt, mint anyukánk nővére, és ugyebár a nagyanyánk is Mária. Mintha abban az időben – talán Szűz Mária kultusza miatt, tiszteletből – más nevet nem is adhattak volna a lányoknak. Most értettem meg igazán utólag Kovács Mariska nénénk erélyes érvelését a húgom születésekor,

1941-ben: Ne legyen már se Erzsébet, se Mária, van elég Bözsink és Marisunk, nézzünk a kalendáriumban valami szép női nevet!  És lőn! Így kapta a húgom a Wolf-örökösök birtokán különös, szép nevét, az alt-dallamú Eleonórát. Nem is találkozott még egy Eleonórával, ahol megfordult az életében. Mikor a kozmetikai és gyógymasszőr szalonját megnyitotta Kaliforniában, az „Eleonóra Szalon” cégtáblája igencsak szép számmal hozta a pácienseket.       

S visszakanyarodva nagyapámhoz: törvényes házasságában tehát négy gyermekük született.  És a legkedvesebb – mint említettem – apukánk volt. Mondanék is példát: ha grízes vagy mákos tészta volt a család ebédje, Pistának diós vagy krumplis tésztát főzött az anyja, mindig a kedvenc ételét. Neki nem is kellett olyan nehéz munkát végeznie, sem a ház körül, sem a határban, mint a többieknek. Bizonyára gyengébb alkatú lehetett, de szellemi adottságokban gazdagabb volt a többinél, ahogyan ezt egész élete, pályafutása visszaigazolta.  

Nagyapám házassági anyakönyvi kivonatát 1939. szept. 25-én a IV. t. c. végrehajtás céljából illetékmentesen állították ki – Ónody Istvánnak, a zsidótörvény életbe léptetése után.  (A munkaköre miatt kötelezően igazolnia kellett a származását.) Ez a dokumentum feltárja nemcsak azt, hogy dédapánk, Ónodi János, római katolikus volt, de azt is, hogy Fekete Mária, tehát a felesége, és az anyja, az én dédanyám, szintén Fekete Mária volt. Nahát, azonos nevűek! Vajon miért? Lévén a nagymamám apja Fekete János, az anyja pedig Tasi Anna. Ők az én ükszüleim. És utána mi történt? Egyébként nem szeretnék belebonyolódni ebbe a szokatlanul kacifántos helyzetbe, csak még annyit: Tasi Anna – ugyebár az ükanyám – igen gazdag kunágotai családból származott. Apuka csak így emlegette: „ A gazdag Tasi Anna.”  De az ő lánya, nagyanyám családja már jelentősen elszegényedett. Hogy az elszegényedésnek mi volt az oka, most nem témám.

A négy gyerek a dombiratosi kis földes szobában, leterített pokrócon még játszott a kutyabőrrel, a nemességet igazoló dokumentummal. Édesapánk ezt mesélte, és rám hagyta a nehéz és kötelező családkutató feladatot: derítsem ki, miért volt a család előneve két-három generációval korábban Marczibányi. Tehát Egykoron Marczibányi előnevű Ónodyak voltunk. Hát ezt bizony én elkezdtem kutatni, egy makói könyvtárosig el is jutottam, de később mindig kifutottam az emberekből és az időből.

Tehát a mi nagyanyánk jómódú családban nőtt föl, ez a habitusán nyomot hagyhatott. Különösen feltűnt ez a szegény paraszti környezetben. Érdeklődtem anyukámnál, kérdezgettem, milyen ember is volt ez a nagyanyó, és ő egyetlen szóval elintézte. – Hát megmondom, ha ilyen nagyon érdekel, kislányom: Mufurc volt a te nagyanyád!  

Meglepett, mert érdekes, de eddig nem találkoztam ezzel a szóval. Meg kellett keresnem a szótárban, és nagy nehezen a harmadikban meg is találtam: „Több jelentésű szó: bumfordi, mogorva, rideg, már-már félszeg, bamba.”

Nos, ez a helyzet. Fényképet sem találtam róla.

Károly nagyapával Dombiratosra

Az én renitens, „bűnös” nagyapámról, Ónody Károlyról korai és kellemes emlékeket őrzök. Egyszer ellátogatott hozzánk, a Wolf-örökösök birtokára, ahol édesapánk gazdatisztként többedmagával irányította a föld művelését, az állattartást, a szőlészetet és a borászatot.   

Szegedtől félórányi autóútra fekszik Üllés, az Üllés-pusztán pedig a Wolf-örökösök birtoka. Hogy kik is voltak ők? A Wolf-örökösök? Ezt illenék most röviden elmondanom: Wolf Miksa az eredeti tulajdonos Szeged közismerten érdekes, főleg pedig igen gazdag nagypolgára volt, aki a színházban (szép színésznőkkel) és az elegáns Hungáriában múlatta az időt eseményekben gazdag élete során. Közismert és közkedvelt személyisége volt a városnak.

Találtam egy hirdetést is a szőlőbirtokán termelt korabeli borairól:                                                                                                                         

„Üllés pusztai szőlőgazdaság arany oklevéllel, többszörösen kitüntetett fajborainak eladása:

Mintapincészetünk irodájában: Szeged, Horthy Miklós utca 16. A Hungáriával szemben.

Kövidinka, Üllési aranyos, Rizling (1934-es), Vertellini (1935-ös, 1934-es), Burgundi édes.”

Nos, ezekhez még nem volt köze a borász apukánknak, de később elkötelezett híve lett a vidék szőlő- és borfajtáinak, hisz maga kezelte a Magay pincészetet. Még én is beleállhattam a hatalmas hordókba, amikor takarították azokat.  

Wolf Miksa – úgy látszik két végén égette élete gyertyáját – ötvenöt éves korában elegánsan távozott, és a halálát így adta hírül a Dél Magyarország, 1936. május 2-án:

„Wolf Miksa, Szeged életének és társadalmának ez a regényesen jellegzetes egyénisége, meghalt.”

Gazdagsága, többféle vagyona (ingatlanügynökség) mellett 2ooo kataszteri hold földből állott, amelyből 800 holdat a huszadik század elején fölparcelláztak, és eladtak. (Így alakult ki a baromjárási tanyavilág és benépesedett a környék. Vicces ez az elnevezés, de ez volt a hivatalos neve a területnek, mert itt bizonyára tömegesen legeltették a teheneket és másféle barmokat.)

Wolf úr két lánya örökölte a vagyonát, kettéosztva a földbirtokot, akik a Wolf-örökösöket jelentették. A figyelemre méltó hölgyek jómódú, nemesi származású katonatisztekhez mentek feleségül. Az egyik Kónya Béla századoshoz, ők a fiatalabb birtokrészt tulajdonolták, a másik, a sokkal szebbik lány Magay Lajoshoz, a feltűnően jóképű, jó családból származó, elegáns, méltósággal teli főhadnagyhoz, a női szívek tiprójához. Nos, ők, a szebbik házaspár alkalmazta édesapánkat, és ide az örökzöld növényzettel szegélyezett, kényelmes gazdatiszti lakásba vártuk és fogadtuk Ónody nagyapát.

Az örökösök csak nyáron éltek itt a kastélyukban, különben Szegeden laktak – elbűvölően kedves és szép gyerekeikkel –, szintén jómódban, gyönyörű házakban, egészen az úgynevezett felszabadulásig. Én az 1980-as évek közepén megtaláltam őket Szegeden, és fájó szívvel elmesélték, hogyan tették őket földönfutóvá, az éhenhalás szélén. Erről is szeretnék később beszámolni, a dombiratosi édesapám miatt.

Tehát a birtokra eljutni meglehetősen bonyolult feladatnak tűnt. A tanyavilágnak annakidején Árpád-központ volt a neve, majd Üllésre változtatták, ami kezdetben Kiskundorozsmához tartozott.  Ez az Üllés csak félórányi autóútra volt Szegedtől, mégis nehezen találtuk meg. Annakidején hol voltak még az autók! És kiknek a tulajdonában? Amikor nagy nehezen megérkezhetett Dombiratosról ide a tanyaközpontba, sok átszállással, elcsigázottan drága vendégünk, szerencsére ott már várta a földbirtokos hintója.  Mint ahogyan engem is, a kisiskolást, hintóval vittek be az iskolába, és hoztak haza naponta.  Anyukát is be-bevitték vásárolni, és orvoshoz is mindenkit, ha beteg lett. Magay úr rendes ember volt, s mint az elhurcoltak katonai parancsnoka, mindenkin segített, akin csak tudott. A saját anyósán is, akit a legveszélyesebb helyzetben ránk testáltak, hogy vigyázzunk rá, őrizzük meg, amíg visszatérnek. Annakidején gyakran magas rangú német tisztek vendégeskedtek a kastélyban, hangos mulatozásuk kihallatszott a cselédsorig. Aztán mindennek vége lett, rémséges vége, amikor a felszabadítók megérkeztek. A jóságáért, a humánus cselekedeteiért a teljes megsemmisítés várt Magay úrra.

A futóhomokon, a futóbolonddá tett birtokig

Mi persze már felnőttként és kocsival tekeregtünk Eleonórával, a kilencvenes évek elején, a régi birtokra, a megváltozott települések között, a termelőszövetkezetbe süllyedt helyszínre; a boldog gyerekkor dűlőin. Szó szerint kóvályogtunk, férfi sofőrök kíséretében, az ismeretlen dűlőutakon, a térdig érő homokban. Nóra Amerikából jött haza, többek között, hogy Kiskundorozsmán beszerezze a születési anyakönyvi kivonatát. Ő azért született éppen ott, 1941-ben, mert anyukánkat a mentő vitte, de már nem tudta Szegedig bevinni, csak Kiskundorozsmáig jutottak el, az ottani szülészetig.  Nagyapánknak tehát szintén kacifántos utakon kellett eljutnia hozzánk – a nagy esemény miatt Dombiratosról –, hogy magával vigyen engem a családhoz, akik már kíváncsiak voltak Pista kislányára, és itt a kistestvér jövetelekor nem is lehetett nagy szükség rám.

Öregapám csak a legszükségesebbeket hozta magával, talán csak a fogkeféjét. Beállított könnyed mosolyával, csomagok nélkül, vékonyan, fessen, mint egy piszkafa. Én máris jöttem-mentem körülötte, látni akartam, hogyan végzi el azt a nehéz feladatot, a fogmosást. Rám mosolygott a tükörből borotválkozás közben, fehér habos fejével bólogatott nekem.  Ez a kép örökre megmaradt bennem, s különben is, egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenek az öreg nagyapák szoktak lenni. Ezen utólag is elcsodálkozom, mármint a vidámságán. Éppen most, amikor életének a legszomorúbb korszakára derült számomra fény, s amikor együttérzőn örülök Busa Erzsikével hosszan dúló, nagy szerelmének! Valamiért mégis csak kénytelen házasság lett ennek a vége Fekete Máriával, az unokatestvérével, az általam soha nem ismert későbbi nagyanyámmal. Vajon valaha is kiheverte ezt a nagy drámát? Vagy csak lecsúszott ez a fájdalom a lélek el nem érhető mélységeibe?  Egyáltalán lehetséges ilyen nagy rémségekből kilábalni? Ahogyan akkor látta ez a kislány, híre-hamva sem volt benne semmiféle szomorúságnak. Vagy csak neki mutatkozott meg így?  

Azt mesélték, örömmel mentem vele Dombiratosra, nem hisztiztem, ahogyan ez akkoriban is szokása volt az egykéknek. Bár fogalmam sem lehetett, hová visznek. Bizonyára valamiféle kíváncsiság már akkor bennem ficánkolt. Különben Lili babámat is akkoriban szedtem szét, mert kíváncsi voltam, mitől sír.

Útközben, a szegedi vasútállomáson először nagyapó mosolyába kapaszkodtam. Ő még akkor bizonyára nem lehetett nyugdíjas. Dombiratoson dolgozott, a községházán, zsolizsókerkedett, mert pontosan nem tudom, miféle dolgai lehettek ott, csak annyit, amennyit Busa Károly elmondott nekem.

Most azonban vidáman mentünk a pályaudvaron, s nemcsak a léptei, de – hamarosan kiderült – az esze járása is gyors volt. Először még kedvemre kíváncsiskodhattam: micsoda csoda ez a vasútállomás! Főleg, ha az ember először lát ilyet. Jön, megy, futkos a rengeteg ember, zakatolnak a mozdonyok!  Hangosan fütyülnek, pöfékelnek, mint óriás pipások. (Akkor még szénnel fűtötték őket). Na és a sínek! Ezek meg ugyan micsodák? De az én elillanásaimat egyszer csak megunta nagyapó, hisz nem is azért bíztak rá, hogy elveszítsen. Mély zsebeiben mindig megtalálta, amire szüksége volt a huncutságaihoz!  Engem meglelt, és a kezemnél fogva egy jókora madzaggal a nadrágszíjához kötözött. Először nagyon megsértődtem, mint egy kiscsikó ficánkoltam, nyerítettem, s azután nem sokára mindketten nagyokat nevettünk.  A vasúti kocsiban már elengedett, és az utolsó átszállásnál, a kis vicinálison is, ne ámuldozzanak az utasok ezen a csudabogár lányon.   

Jártam én már így máskor is, megkötöztek már engem máshol is. Erre is jól emlékszem. Volt egy gyönyörű, nagy vörös macskám Baromjáráson, Finci, az egyetlen jóbarátom, akitől elszakadni sem tudtam. Jaj, de nagy és viszonzatlan volt ez a szerelem! Nem beszélve az ő határozott egyéniségéről. Nem volt hajlandó mellettem megmaradni. Nos, egyszer a nagy meglógás pillanatában összekötözött vele anyukám. Elege lett a nyivákolásaimból. De Finci nem adta könnyen magát; fölugrott a kerítés tetejére, onnét átlendülni persze már nem tudott a súlyommal. Hosszan lógtam a lécek között, a virágoskert fölött.

Záruljon ez a fejezet azzal, hogy: Finci később eltűnt, végleg elveszett, amikor Dombiratosra költöztünk a háború végén, és soha nem került elő. Mondták ugyan a felnőttek, hogy biztosan visszajön, de én már nem hittem nekik, mert nem mondtak mindig igazat a gyerekeknek.

Ott, a faluban, Dombiratoson, egészen másfajta élet kezdődött apuka vertfalu házában, Finci nélkül.