Árad a víz

− Árad a víz – morogta maga elé a teraszon ülve. Fröccsöt ivott, mint rendesen, délutánonként. Székéből kényelmesen be lehetett látni a Duna azon szakaszát, ahol az aprócska ház épült, alig száz méterre lehetett a part – Menj, hozz egy kannával, mielőtt ellepi a forrást! – Odafordult a hatéves forma fiúhoz. Az éppen egy kis életlen bicskával valami fadarabot farigcsált nagy átéléssel. – Nem hallod? – Mordult rá a nagyapja, de hangjában nem volt semmi nyoma annak, hogy dühös lenne. A fiú felkapta a fejét, felállt, és összecsukta a bicskáját.

− Hol a kanna? – kérdezte, de maga sem tudta, hogy miért, mert hiszen a kanna ott volt, ahol az mindig is lenni szokott, ahol lennie kellett. A bejárat mellett. – Mindjárt jövök – mondta, és leszaladt a forráshoz. Nem volt benne semmi félelem. Jól ismerte a Dunát és a környéket is, tudta, hogy áradáskor hogyan kell közlekednie ahhoz, hogy a gátnál lévő forrást biztonsággal megközelítse. A háztól a gátig legfeljebb öt perc volt az út, de a fiú sosem járta meg negyedórán belül, mert valami mindig lekötötte a figyelmét. Ha alacsony volt a vízállás, akkor a part közelében rengeteg kagylót talált, de a kedvencei a puffadó haltetemek voltak. Ha rálépett egyre, kipukkant, és ez valamiért szórakoztatta.

Lassan odaért a forráshoz. Még pont annyival volt a Duna felett, hogy a kannát kényelmesen alá tudta tartani. Hamar megtöltötte, és indult is vissza a házhoz. Hazafelé már nem húzta az időt. Nehéz volt a vizes edény.

Visszaült nagyapja mellé, elővette életlen kését, és tovább farigcsálta a fadarabot. Kint ültek, míg el nem kezdett sötétedni. Aznap már meg sem szólaltak. Pedig szívesen elmondta volna, hogy az éjjel kísértetekről álmodott. Amik természetesen nem léteznek.

A reggeli kiadós, de nem túl bonyolult. Szalonna, tej, párnapos kenyér és paradicsom. A fiúnak a tejtől mindig hányingere volt, de nagyapja szerint egészséges, így meg kell inni. Fél órával később, mikor az émelygés szelídül, együtt mennek hátra a kisműhelybe. Az öreg kerti szerszámokat élez, közben néha káromkodik. A fiú jórészt inkább nézi, de próbál ellesni mindent, hiszen az öreg egyszer meghal, addigra át kell venni az ismereteket. Meg is tanul sok mindent, természetesen az öreg szava járását is. A napon rettenetes hőség van, így ebéd előtt együtt mennek le a Dunára, hogy egy kicsit lehűsítsék magukat. Most sem sokat beszélnek, de nagy egyetértésben vannak, és mindketten arra gondolnak, hogy milyen jó együtt. A fiú fogja a nagyapja kezét, így érnek le a partra. Az öreg ott sem engedi el, mert „a Duna az nem játék, édes fiam, itt, ha a sodrás elkap, sosem talállak meg többé”.

− Örvénylik a víz – mondta egyszer csak az öreg, és hirtelen lendülettel megmártózott a hideg vízben. A fiú sosem értette, hogyan képes erre. Bizonyosan rinocéroszbőre lehet.

− Látom – nézett a gát irányába a fiú. Térdig állt a vízben, apró lábait szúrták a kavicsok. Még nem vett erőt magán, hogy megmártózzék.

− Az örvénybe nem szabad beleúszni – mondta ki a fiú a nagyapja első, és legfőbb törvényét – Emlékszel, amikor csónakkal belementünk?

− Emlékszem – vizet fröcskölt a fiú felé – Hármat fordultunk a kishajóval. Na, gyere már be, mert a nagyanyád mérges lesz, ha nem leszünk otthon ebédre.

− Szerencse, hogy a nagymama nem volt ott. Megijedt volna.

Az öreg kényelmesen leült a kavicsos ágyazatra, úgy, hogy a víz derékig ellepje. Innen figyelte a fiút, aki erőt véve magán éppen megmártózott.

− Délután hajózhatnánk – mondta. – Lehozzuk a csónakmotort, és kimegyünk a gát mögé, az öbölbe. Kormányozhatsz. Esetleg a túlpartra is átmegyünk.

A fiú arca felderült. Hazaérve az ebédet gyorsan elfogyasztotta, nagyanyja többször is rászólt, hogy rágja meg alaposan, mert megfullad. A paprikás krumpli eléggé ízetlen volt, nagymama-féle sótlan étel, sok szalonnával és kolbásszal. Mivel vacsoraidőig szó sem lehet már evésről, megette mindet. Tűkön ülve megvárta, míg nagyapja tölt, és lassan elkortyol egy pohár bort. Közben a Kossuth rádiót hallgatták, mint minden nap. A fiú úgy számolta, talán félóra, és indulhatnak hajózni. Az öreg még szuszogott a bor mellett, nagyanyja pedig vizet melegített a mosogatáshoz, közben barna Szofit szívott szipkával.

− Adásunkat megszakítva szomorú kötelességünknek teszünk eleget, és bejelentjük, hogy Kádár János meghalt – recsegte egyszer csak az ócska Szokol. A fiú ücsörgött tovább.

− Feri – az öregasszony izgatottan törölgette kezeit a kötényében – Hallottad ezt?

− Hallottam – bólintott, és töltött még egy pohár bort. A fiú nem nagyon értette, mi történik, gondolatban újabb félórát adott a lehetséges indulásig.

− Meghalt a Kádár – mondta a nagyanyja.

Az öreg megvonta a vállát, és a gyereket fürkészte, aki már láthatóan indult volna hajózni, bár látszott rajta valamiféle aggodalom. Csak kísértet ne legyen, gondolta a fiú.

Az után a nyár után – persze évtizedes teher mellett – a fiú felnőtt, jobban, mint szeretett volna. Kádár még mindig halott volt, és ő még mindig félt a kísértetektől, amikről tudta, hogy nem léteznek. Másrészről, persze, mi van, ha mégis? Felnőtt lett. Gyermeke született, fiú. Nem baj, nem szerette volna látni, hogy a lányának melle serken.