Lépcsőházi monológok I. –

A vénasszony

 

Vénasszony, lépcsőház, felfelé menet.

A tekintet elnyugszik egy kisgyereken,

addig a végtagok erőt gyűjtenek.

 

Fáj, vinnyog fel fülsértően, tudja, Lelkem,

annyi reményen és szenvedésen át

csak egy képmás volt az, amit felneveltem,

 

suttogott hozzám, biztatott, de nem vált

le rólam. Nehéz volt vele együtt élnem.

Ne engedd be magadba, de engedd át.

 

Angyal őrködött fölöttem, már nem kétlem,

a Gyermek! Neki volt ilyen az arca,

igen. Megrendül, megtorpan, rá emlékszem,

 

mikor nincs több kifogás a kudarcra.

Csontos ujjában a remegés megdermed,

a fiúra mutat, majd a magasba.

 

Oda van írva a törvény, az nem enged,

oda volt írva: tartanom kell magam,

és hogy nincs idő, amit gyűjteni lehet,

 

egyre hosszabb esők jönnek, a harag

pedig végül, lám, önmaga ellen fordul.

Hiányos parketta a tapasztalat.

 

A test lassan leáll, a világ felgyorsul.

Bosszú éltet? Ha mindenkit megölnék,

aki gyűlöl, unatkoznék átkozottul.

 

Látja, fecsegek, de ennyi a körkép.

Nem voltam gyermek (akkoriban senki sem),

aki születni vágyott, belém törték,

 

már feledve van, mi fogant meg és kiben.

Néhány nap még, ami önmagáért szép:

lehetősége elnyűtt tagokban pihen.

 

Hangja szétfoszlik. Az idő játékgép,

majd elfogy a zseton, leáll a szerkezet,

új lakók jönnek, módosulhat az énkép,

 

másra zuhannak a kényszerképzetek.

 

Lépcsőházi monológok II. –

Az áldozat

 

A folyosót éles napfény szeli ketté,

belé vág, amit maga mögött hagyott –

résnyire nyitott ablakon az emlék.

 

Monológba kezd újra a tetszhalott,

mint rég, a folyóban, a férfi mellett,

másik helyszínen, de még mindig ugyanott:

 

Ár sodort, de csupán ennyi tellett

tőled és tőlem, ezt még mindig nem hiszem,

hogy hajónk már a parton megfeneklett.

 

Gyávaság, hogy nem kezdtünk el élni mi sem,

vagy ez volt a szükséges döntés tényleg,

amikor nem láttál át a görcseiden?

 

A szemem láttára porlott szét végleg

a férfi, aki voltál. Tudhattam volna,

nincs soha bocsánat. Nincs nagyobb vétek,

 

mint megengedni, hogy aki hódolna,

megértse: nincs benne semmi, csak hódolat,

és már úgy vonaglik, mint egy angolna.

 

Akartad, melletted kivirágozzak,

akartam, hogy végre engedj szabadon,

hiszen van saját fénye a csillagoknak,

 

a csodálattól nem lesz magántulajdon

egyik sem. Ma tudom, nincs veszélyesebb,

mint virágba boruló bűntudatom.

 

Fenyegető lettél, én fenyegetett,

nem volt már visszaút, csupán indulatok,

undor működtette a gépezetet.

 

Amikor eszméltünk, a folyó befagyott.

Legyőzte bennünk az embert a félelem,

és nem volt, ahova visszatalálhatott.

 

Nézi a fénycsíkot. Ennyi a szerelem?

Éles nyilallás, sünök a torokban,

árnyék jön, neszez az eső az ereszen.

 

A fényt szétfesti nem szűnő szégyenem.

 

Lépcsőházi monológok III. –

A szolgálattevő

 

A kápolna ódon időkapszula,

falai közt egy ideje nem öregszik

senki. Az oltáron friss levendula.

 

Mint földrengés, kint villamos dübörög fel,

emlékeztetni, hogy ez itt Óbuda,

s a külvilág ördöge szorgosan könyvel,

 

ellen kell tartani. Leszállott az est,

állapítja meg, kezében még a könyvvel,

amit félbehagy: Deus caritas est.

 

Lám, Teri néni már csörög a kulcsokkal,

hatvanöt éve ugyanúgy. Csak a test

romlik, bár a lélek nagyobb helyet foglal,

 

mormolja a padre, és veszélyesebb.

A szomszéd épületben is sok a tolvaj:

időt lopnak maguktól a betegek,

 

és másoktól, mint az a fiatal asszony.

Eltagadja magától a gyereket,

mert férje őt tagadta meg. Nincs, mit adjon,

 

szokta ismételni, láza felszökik

a haragtól. A nyitott ablakban sanzon

foszlányai. Elszámoltam még ötig,

 

mielőtt beszéltem a gyónása után.

Láttam rajta, hogy azonnal megtörik,

eszembe ötlött régen elhunyt anyukám,

 

amikor apámra robbant a vonat,

pont úgy zokogta tele fehér kis ruhám,

mint ez a nő a párnahuzatokat.

 

„Ez utolsó stádium, petefészekrák.”

Nem akar meggyógyulni, vagy halogat?

Éreztem, a hangom szinte eret vág.

 

Vállalnia kell a felelősséget!

Szekrényéről legurultak a tabletták,

szemében nyoma sem volt a reménynek.

 

Majd felnevetett keserűen: Férfiak!

Tehát hiába reverenda, tényleg

nem hihet nekem, nem képezhetek hidat

 

a szerető Atyaisten és közte?

Vajon melyik ige tűnne valódinak?

A kulcscsörgés gondolatát megtörte.

 

Teri néni néz most rá szolgálatkészen.

Előbb oltárterítőt hajtott össze,

most vár, valamire hátha még megkérem.

 

Ha nem lenne süket, megkérdezném tán,

mit mondott volna betegemnek, miért nem

adhatja fel. Mit mondott volna, vénlány?

 

Saját hangjától az Atya összerezzen,

Teri teszi tovább a dolgát némán.

Rájuk sötétedik a közös gyötrelem.