Hangokba zárt életút

Bencsik Gábor mesél. Paraszti sorban élőkről, nemesekről és helyüket kereső művészekről. Amikor a Lavotta János utolsó délutánja című regényt olvasni kezdtem, a történet magával ragadott. Végigéltem a 18–19. század fordulóján alkotó hegedűművész gyermekkorát. A könyv eleji leírás Pusztafödémesig repített: „Sárgarigó füttye csillámlott bele a nyári meleg csöndjébe: kell-e dió fiú? (…) Otthon van (…) a szülői ház hosszan elnyúló, lejtős kertjében, az aranyszínű madár fent ül a körtefa tetején, látja a lombok között (…) Kétoldalt büdöske szegélyezi a kavicsos utat, le egészen a körtefáig, onnan már gazos a kert. Jancsika szereti a büdöskéket a bársonyos színük miatt, különösen a vörösbe hajló sárgákat.”  A virtuóz a fent említett szlovákiai faluban töltötte életének első időszakát. Bencsik Gábor tájleírásai sokban emlékeztetnek Fekete István soraira. Míg azonban a magyar vadon atyja a természet és az ember viszonyára koncentrált, addig Bencsik 2021-es regényében egy művész életútját tárja fel.

Nem véletlenül használom ezt a szót, hogy művész. E főnév a kiindulópontja a regény műfaji besorolásának. Könnyen rávághatjuk, az író legújabb alkotása művészregény. Ha valaki az állítást cáfolni próbálná, nem értenénk az ellenvetését, hiszen a Lavotta János utolsó délutánja regény, ami egy zenész életútját helyezi a középpontba; mi más lenne hát, ha nem művészregény? Az ok, amiért nem az előbb említett műfajba tartozik, az, hogy a művészregények főszereplői (kevés kivétellel) fiktív alakok, Lavotta pedig  – a regény idejénél valamivel korábban – nemcsak létezett, hanem zeneszerzőként maradandó életművet is hagyott az utókorra. Bencsik Gábor írása regényes életrajz, a szerző valós személy életét helyezi középpontba, megtörtént eseményekkel operál.

A regény Bernátfalvi Bernát Mihály 1818-as, A híres, virtuosus és diletant hegedűs Lavotta János életének leírása címen napvilágot látott biográfiájára épül. Bencsik nem számozza meg a fejezeteket. Minden tartalmi egység a polihisztor-jóbarát Bernátfalvi művének egy-egy részletével indul. A cím és szöveg viszonya érdekes, komplex problémát tár fel. A címből ítélve azt gondolná az olvasó, hogy a cselekmény egyetlen, jól behatárolt napszakra korlátozódik, ezzel szemben Lavotta egész életét megismerjük. A regény az utolsó délutánnal indít. 1820 augusztusában járunk, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tállyán. Az ötvenhat éves Lavotta János fizikai fájdalmait enyhítendő a patikába indul gyógyszerért, ahol összeesik: „Ott feküdt Lavotta, és fájdalmas arccal nézett a patikusnéra, de szólni nem tudott. Az asszony lehajolva megfogta Lavotta jobb kezét, próbálta fölhúzni.” Ebből az önkívületi állapotból bontakozik ki a cselekmény. A zsenge gyermekkorral indít, amelyet Bencsik a realitás talaján maradva mutat be, háttérbe szorítva azérzékenységet : „A jobb arcán félig már rászáradt vércsík fut le. Az előbb várostromot játszottak Ferkóval, a szomszéd fiúval, a disznóól teteje volt a vár, Jancsika az ostromló sereg, Ferkó a védők. Régi, lyukas vaslábos hevert a tetőn, a játék hevében Ferkó azzal csapta fejbe a fölkapaszkodó Jancsikát, aki ezen úgy meglepődött, hogy először megijedni is elfelejtett, aztán sírva visszaesett az ól mögé a gazba. Ferkó nevetett, de ahogy meglátta a kiserkenő vért, leugrott az ól tetejéről, és elszaladt, ő ott maradt egyedül.” Az idézetben olvasottak alapján Lavotta ugyanolyan, mint bármelyik gyerek. Érzékeny, meghatóan őszinte, képzelőereje pedig határtalan: „– Szerbusz, gyík – mondja Jancsika. A gyík visszanéz rá. / – Látod, vérzik a fejem – folytatja Jancsika. – Ferkó fejbe vágott a lábossal. De már nem fáj. Várom, hogy anyuska hazajöjjön. Te is itt laksz? – kérdezi, és közel emeli az arcához a gyíkot, hogy hallja, ha mond valamit. A gyík nyugodtan néz rá. / – Leteszlek, ugye nem szaladsz el? / Óvatosan leteszi a gyíkot a földre. Az vár egy kicsit mozdulatlanul, aztán elszalad, eltűnik a növények között.” Már a kötet első felében kiderül, az anya kulcsfontosságú Lavotta életében. Hogy mennyire fontos volt Lavotta számára, az az eszméletlenül fekvő művész leírásából derül ki: „Ahogy ott feküdt a patika padlóján, Lavotta János érezte az anyja kezét a kezében. Megnyugtató, jó érzés volt. (…) Végre minden jó volt.”

Megesik, hogy hétköznapi emberekként irigyeljük a művészeket. Néha azt gondoljuk, ők társadalmunk azon tagjai, akik beleszülettek a csillogásba, és világrajövetelük pillanatától kezdve a tökély megtestesítőiként, mindenféle előzetes tanulást nélkülözve uralták művészetüket. Semmi kétség afelől, hogy Lavotta a hegedülésre született, ám a regényből fény derül arra, apja nem zenei pályára szánta, és neki is változásokra volt szüksége ahhoz, hogy belássa, élethivatását csak hangokba zárva találhatja meg. Lavotta János első mestere az olasz hegedűművész, Zavadi Bonaventura volt, azelőtt hivatalnokként dolgozó apjától sajátította el a hangszer fortélyait. A fiatal tehetség láthatóan nem örült az idős virtuóznak. Bár édesanyja volt a mindene, Lavotta neheztelt rá az elsőre rossznak ítélt választás miatt. A fiú kezdetibenyomása alapján habókos öregembernek látta Zavadit: „Jancsi először megy Zavadihoz hegedűórára. (…) Az öreg, kövér olasz hegedűs ott ül a bőrhuzatú karosszékében, megigazítja magán a házikabátot, biztatóan mosolyog rá. Majdnem egészen kopasz, oldalt és hátul nőtt sárgásfehér haja a válláig ér. (…) Az asztalon, a polcokon, a székeken, néhol a padlón is könyvek és kották hevernek rendetlenül. (…) Jancsi legszívesebben sarkon fordulna. Haragszik az anyjára, hogy ilyen borzasztó öregembert választott hegedűtanárnak. Igazán találhatott volna valami normális muzsikust.”

Zavadi figuráját az író úgy alkotja meg, hogy tört magyarságával és nem szokványos pedagógiai módszereivel a zakkant öregember benyomását kelti az olvasóban is. Mikor Zavadi és Lavotta elindulnak a közös úton, az olvasó nem sejtheti, mi fog kibontakozni ebből az ismeretségből. „– No servus, ungherese fiúcska, servus – szólal meg Zavadi ki sem szállva a karosszékéből. Mi neked neved?” Az oktatási módszerek egyediségére Lavotta sem számított. A fiú ekkor még úgy szeret játszani, ahogyan édesapjától tanult. Zavadi jó tanácsaitól sokáig dühbe gurul: „Az öreg maga elé húzza Jancsit, és ültében a két kezével olyan erővel igazgatja az álla alatt a hegedűt, hogy Jancsi felszisszen. Nem gondolta volna, hogy ebben az öregemberben még ennyi erő van. (…) Jancsi bosszúsan engedi le a hegedűt és a vonót. / – Én így tudom. Így is szól.” Az első találkozás után a fiatal Lavotta gyakorolni próbál, ám a mester által mutatott fogások nem mennek könnyen. A fiú csalódott és mérges.

Bencsik Bonaventura jellemrajzának középpontjába az alázatot helyezi. A különc öregember nem is durva, nem is erőszakos. Hibáit belátja, tanítványától pedig elnézést kér. Pontosan tudja és érzi, mikor kell szünetet tartani a tanulásban, emberi kapcsolatot formálni azzal, akivel dolgozik: „Aspetta, Jáncsi. Megáll tanulás. Bonaventura bácsi rontotta el. (…) Én öreg már, öreg sokszor nincs türelem. Meglát majd te is leszel öreg. Megáll tanulás, eszi dolce sütemény. Kéred?” A legnagyobb titok, amit Lavotta Zavaditól megtanul, a repülés. Ez természetesen nem a földtől való szó szerinti elrugaszkodással egyenlő, Bencsik a flow-élményt illeti ezzel a szóval. A Csíkszentmihályi Mihály meghonosította terminus olyan állapotot jelöl, amelyben az egyén teljesen elmerül abban, amivel éppen foglalatoskodik, öröm és felszabadultság tölti el: „Van füled jó, muzika csinálod jól. De ha akarsz lenni igazi meg kell tanulni repülés. (…) Hazafelé Jancsi a repülésen gondolkodik. Hogy képzeli ezt az öreg? Ez valami bolondéria vagy komoly dolog? Elképzeli, ahogy hegedülés közben repülni kezd, fölemelkedik a földről, föl a házak, a fák fölé, a város fölé, repül és közben játszik, az emberek pedig lentről nézik.” Idővel Jancsi Zavadi iránt érzett kezdeti ellenszenve köddé válik, szívébe zárja tanárát.

Az első fordulat Lavotta életében Zavadi halála. Az olasz mester távozását súlyos veszteségként éli meg, hirtelen halála egész hátralevő életére kihat. Az új oktató, Czizler Anton regénybeli megjelenése azért fontos, mert ő az, aki döntés elé állítja a felnőttkor kapujában álló Lavottát: vagy a zenének szenteli életét, vagy nem számíthat többet új mesterére. „Ön belátása szerint dönt, fiatalember, ezt erőltetni nem lehet. Azt azonban tudnia kell, hogy én úri dilettánsokkal nem foglalkozom. Ha hivatásos muzsikus akar lenni, szívesen látom továbbra is, de ha nem, akkor más tanárt kell keresnie.” Jancsi szíve szerint folytatná a zenei pályát, de apja nem engedi. Ez az a pont, mikor a főhős visszaidézett életében soha véget nem érő útkeresés veszi kezdetét, Lavotta pedig az alkoholizmus első jeleit mutatja, amely halálának oka is lesz.

A sorozatos családi problémák és konfliktusok miatt Lavottát apja idővel kitagadja. Ekkor kezdődik el az a vándorlás, ami a hegedűművész életének hátralevő részét is meghatározza majd. Néhány kitérő után, választ keresve az élet nagy kérdéseire, kolostorba vonul. Itt jelenik meg a regény legjobban megformált epizódszereplője, Peregrin. Az értelmileg kissé akadályozott férfi a szerviták között él. A kolostor karbantartója, orgonista. Karakterével az emberi tisztaság legnemesebb formáját hívja életre Bencsik. A főhős és Peregrin egy ima során találkoznak először. Utóbbi szó szerint értelmezi a fohász szövegét, ennek ellenére nem válik nevetségessé, sokkal inkább szeretnivaló és tiszteletre méltó: „– Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes – mondja halkan. / – Mária is üdvözöl téged, üdvözöl ő is – mondja egy hang bal felől, a háta mögött. Megfordul: fiatal, alacsony, rövid lábú szerzetes áll mögötte, a padsorok mellett, a keze a pad díszesen faragott támláján.” Alig ismerik meg egymást, Peregrin tanítani kezdi a hegedűművészt. Rendületlenül igyekszik a szervitákról és laikusokról szerzett tudását bővíteni. Mégsem a bölcs gondolatok, hanem a zene lesz az, ami összehozza e két figurát.

A kolostori élmények és újabb barangolások után Lavotta saját halálának helyszínén, Tállyán lesz tanító az Őry-birtokon. A család lánya, Marcsi idegen érzéseket ébreszt a művészben. Csalódást, félelmet, vágyat, reménytelenséget, be nem teljesült szerelmet: „Gondban van Marcsival. Tulajdonképpen azért van itt, hogy őt és az öccsét zongorázni tanítsa. (…) Csakhogy a lány egyre határozottabban kacérkodik vele. Lavotta nem tudja, mit kezdjen ezzel. Az az igazság, hogy egy ideje már foglalkoztatja gondolatait ez az alacsony termetű, nem különösebben szép arcú kislány, aki azonban, ha ketten vannak olyan izgatóan nőies tud lenni hogy Lavotta időnként egészen zavarba jön tőle.” Itt már a narrátor szólal meg a főszereplő helyett. Lavotta mintha az érzés reménytelenségét próbálná felfogni: „Persze szó sem lehet semmiről. Lavotta egyidős a Papszásszal, és különben is, csak valami nagyon rosszízű dolog sülhetne ki ebből. (…) De ez a lány megfogta és nem ereszti.”

Bencsik Gábor nem okoz kellemetlen meglepetéseket. A könyv zárlata ugyanolyan letisztult, mint kezdő sorai. A gyermek- majd fiatal felnőttkorba átfolyó cselekmény beleolvad az utolsó délutánba. A haldokló művész utolsó óráiba sűrítve éli újra gyermek- és fiatal felnőttkorát.  Azért beszélhetünk felidézés helyett újraélésről, mert Lavotta nem pusztán emlékezik, hanem minden porcikájával jelen van a múlt eseményeiben, végigkalauzolva az olvasót egy hangokba zárt életúton.

Bencsik Gábor: Lavotta János utolsó délutánja. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.