Sasváry

Te tudod, hugicám, milyen szegénységből érkeztünk mi ide Almáskamarásról. Milyen eltaposott kis településről! – írtam a húgomnak Kaliforniába.

Ahogyan megjelent az osztályban, ahogyan kinyitotta a naplót, s ahogyan előadta a magyar és a világtörténelem aznapi anyagát, nagyon imponáló volt.

Gyakran leült közénk, szemben velünk, az első padra. Figyeltünk rá, néha jelentőségteljesen összemosolyogtunk, mert nem mindig azt adta elő, ami kötelező volt. Az egyes bekezdéseket kihagyatta, esetleg virágnyelven, de konkrétan is elmondta, hogy ezt és azt miért nem kell megtanulni. (Nehogy hamis képzeteink legyenek a magyar és az egyetemes történelem némely korszakairól.)

Volt, aki a cipőit számolta, más a nyakkendőit, és megint más az öltönyeit. Szinte mindenki szerelmes volt belé az osztályban, engem kivéve, aki ugye Jeney tanár urat imádtam, övé volt és telve a szívem, másfajta rajongás oda már nem fért. Ahhoz a szellemiséghez, amit Jeney nyújtott, semmi nem volt hasonlítható. Rózsa barátnőm mondta is, ez már szerelmetes imádat, ahogyan én őt szeretem. Életre szóló példaképem lett, a fényképe ma is itt van az íróasztalom fölött, s ha elfáradok, vagy elkedvetlenít az élet, tőle kapok biztatást, hogy soha föl ne adjam.

Sasváry különben is túl magas volt, fess és vékony alkatú. Tudod, nekem ezek a férfiak sosem tetszettek, inkább az izmosabbak, az erősebb felépítésűek.

Mi mindannyian élveztük az ő derűs, olykor vidám óráit. A felelésektől sem rázott ki senkit a hideg. Az is biztos, hozzá képest az egész tanári kar topis volt. De ki nem volt akkor, az 1950-es években topis? A lódenkabát és a „húzd meg a nadrágszíjat” korszakban?

Azt pletykálták, hogy a leánykollégium igazgatónője, Piroska asszonyság, a divatkirálynő, az erkölcsi prédikátor, a férjes asszony állítólag reménytelenül szerelmes volt belé. Ezt nem is tudta eltitkolni a kollégista lányok átható tekintete elől. Állítólag Jeney tanár úr feleségének, Rózsika néninek, a zongoratanszék vezetőjének is tetszett Sasváry. Vele együtt négykezest játszott a jelentős szocialista ünnepeken. Mindenesetre fölverte a port Battonyán.

Most itt, a találkozón viszont valamit bevallott drága, öreg tanárunk!  Éspedig azt, hogy ő már akkor titokban eljegyezte X. Y. tanárnőt, a későbbi feleségét, aki az általánosban tanított, s a legszebb nő volt a városban. No persze! Őt pedig mindvégig facérnak hitték. Nyomban megsúgták az osztálytársak, hogy a nő párttitkára volt az iskolának! Mindannyian csodálkoztunk. Meg is kérdeztem, hogy ezt miért tartotta titokban. Erre nem felelt. Másodjára sem. Csak nevetett és nevetett, mondhatni kárörvendőn. Vajon miért titkolta? Nemcsak a párttitkárság miatt! Ó, nem! Inkább mert nagyon élvezte, hogy így mindvégig ő lehetett a legvonzóbb agglegény és a lehetséges legjobb parti a városban! Mármint értelmiségi körökben – a debreceni cipőgyáros fiaként.

Különben Jeney tanár úr a műveltségével mindenkit lepipált. Az utolsó polihisztorok egyike volt, irodalom–latin szakos tanár, de bármilyen tantárgyat úgy tanított, hogy azt meg kellett szeretni, legyen az matematika, földrajz vagy akár biológia.  Piarista szerzetes volt, Vácott tanított, de kilépett a rendből (hát az is egy külön téma, mert hosszadalmas hercehurcával járt) a gyönyörű felesége miatt, akibe halálosan beleszeretett. A zongoraóráin Rózsika néni még engem is, a kis matrózruhás klimpírozót, zavarba hozott azzal a szigorú, fantasztikus ibolyakék tekintetével.

Jeney tanár úr nagyon különbözött itt mindenkitől. Ő hozta létre az iskolánkat Battonyán, a Mikes Kelemen Gimnáziumot 1947-ben, felsőbb megbízásból, és valószínűleg a tanári kar is az ő műve volt, a zeneiskolával együtt. Partitúrából vezényelt. A Gábor diák nagyoperettet is. Emlékszel, a főszerepet, Leillát rám bízta, a kisdiákra? Kialkudta az igazgatótól, hogy elengedjen az esti próbákra. A szimfonikus zenekar a helyi orvosokból, ügyvédekből verbuválódott, de Sasváry ebből kimaradt. Úgy látszott, a legnemesebb amatőrizmust sem vállalta.  

Az utolsó érettségi találkozóra beállított Battonyára egy toplerák, elhízott fogatlan ürge egy öreg Wartburggal. Bár 84 éves volt, eljött Debrecenből a járgánnyal. Egyedül ő jelent meg a tanári karból. Igen nagy örömmel fogadtuk, a tenyerünkön hordtuk mindvégig, dédelgettük. Bár ez nem ugyanaz az ember volt, aki minket történelemre tanított. Csak én kérdeztem meg, amikor a gimi épületéből átsétáltunk az ebédlőbe: Miért nem tetszik pótolni a hiányzó fogakat, hiszen úgy tíz évet fiatalodna a tanár úr? Arra a rövid időre, amíg végleg elutazom, már így is megteszi – felelte. Adtuk a bambát, és megkérdeztük: Hová tetszik utazni? Nagyot nevetett, olyan mefisztói kacaj volt ez.  

Azután telefonálgattunk egymásnak. Sasváry néha kedvesen meglepett néhányunkat. Nagyon magányos lehetett, és így a régi szép diákévekre emlékeztünk. Mivel én hosszan kérdezgettem, gyanút fogott, és egyszer visszakérdezett: Évikém, csak nem akar engem is megírni?

Sajnos már elment, vagy két éve, ahogy ő mondta: véglegesen elutazott. De még megkérdezhettem tőle, miből tellett a különleges eleganciára. Kiderült, már egyetemista korában bárzongorista volt a debreceni Arany Bikában, a cívisváros legelegánsabb szállodájában. Különben a szülei nem voltak jómódúak, mert akik korábban jómódúak voltak – mint tudjuk –, azokat is legatyásították. Közben mégis kiderült, hogy igenis volt a szüleinek cipőgyáruk. Viszont ezt mindig le kellett tagadnia, és ő tagadta is következetesen, mindvégig. De Klárika, akivel kicsi korunk óta osztálytársak voltunk, elkotyogta nekem az igazat. Az ő édesapja is tanár volt a mi falunkban, de még milyen nagyszerű tanár!  A nagyobb ünnepek előtt, mint a nem egészen megbízható személyeket, Sasváryval együtt begyűjtötték őket is, teherautókon elszállították, és elszállásolták a díszes társaságot pár napra a kovácsházi (járási) rendőrség pincéjébe. Így ismerkedett meg a két tanár, és sorstársi barátságot kötöttek.  Ebben a közegben persze kiderült a cipőgyár is, és mindjárt érthető lett a naponta cserélt, glancos-flancos sok szép lábbeli.

Ő maga pedig, a fogatlan mosolyával, itt maradt közöttünk, emlékeztetőül a régi magyar polgári világ visszahozhatatlan stílusára. Talán azért is, hogy biztosan tudjuk, ki az igazi úr és a valódi hölgy, ellentétben a mai szokásokkal. Hiszen a jól értesültek mosolyával csak legyintünk erre a lehetetlen divatra. Mert ugyebár nagy tévedés, és szó sem lehet arról, hogy mindenki úr és hölgy lenne a mai Magyarországon.