Pápa, az én Podolinom

1974. szeptember elsején – vasárnap – reggel a nyáriaknál kicsit hűvösebb eső hullott a Petőfi-ligetre, amin át édesanyámmal mentünk a vasútállomásra. Ő kísért engem, azt hiszem, utoljára, mert legközelebb, ha utaztunk, talán már én voltam az, akire bízta magát. Tehát anyám vitt a pápai kollégiumba, mert a tapolcaiban meg apámnak kellett fogadnia az ide igyekvő diákságot. 

Tizennégy esztendős voltam, előző napokban húzták ki egy fogam, annak sebhelyét babusgattam a nyelvemmel a fülkében Celldömölkig. Nyugodtak voltunk, bár a szorongásnak egyfajta furcsa, az addig csak kevésszer érzett ízét éreztem a számban szétszivárogni, valahányszor az eljövendő hónapokra is gondoltam. Hatos volt a számom, ezt kellett belevarratni ruháimba, s ráfirkantanom élelmiszeres faládikómra.

A dunántúli Athén szívébe busszal mentünk a vasútállomástól. Még mindig vigasztalanul esett. Miképpen nem voltam tisztában olyan fogalmakkal, hogy szorongás (Angst), hogyan is tudhattam volna, mi az a kopott falakból és utcakövekből áradó mélabú (melankólia)? Pedig egy nagyon szomorú városkába érkeztem, ami szebb napokat is látott. Pápaiak lamentálták, hogy mi minden nem engedi, hogy a Nagytemplom órájának mutatói szinkronban járjanak más tornyok kronométereivel: nem volt már a városkának színházterme, sem uszodája, sem sportcsarnoka. A fürdő félkész épületvázát diadalívnek csúfolták a polgárok. (Egy bátor beatrajongó fölfestette a tetejére az UTÓDOK együttes nevének betűit. Négy esztendőn át mindig látni fogom, ha éppen nem lógatom az orromat.) A Tapolca-patak kiszáradt, lebetonozott medre a patkányok komfortos menedéke lett. Ahol a szabadba ér a kanális, onnan szennyvíz folyik tovább. Nagy László rázta is az öklét: Pápa, Pápa, te pokol tornáca! (Tűz című versét édesanyám tanította meg nekem. Jól jön még a magyar írásbelin 1978 májusában a dicséretes maturandusom végelszámolásánál… Amúgy a vagonjainkat tényleg egy gőzös húzta még a Ság-hegy felé. Igaznak találtatott a bennem is zakatoló pár sor: „Tűz, te gyönyörű, / te fűtsd be a mozdonyt halálra! / Hajszold, hogy fekete magánya / ne légyen néki teher…”)

A vasútállomás előtt autóbuszra vártunk, a helyi járatra. Nem kellett sokáig a bőröndömön csücsülni, vitt is az Ikarus. Balra az egyik házban Weöres Sándorék laktak, persze amikor még ő is gyerek volt, sokkalta kisebb, mint én, aki már a Petőfi-gimnazista lányokat is nézegettem fél szemmel ott. Jobbra a városi strandfürdő sárga falairól mállasztotta az eső a vakolatot, aztán fordult a jármű a Főtérre.

Szálloda nincs, de hát nem is akart édesanyám ott aludni, igyekezett vissza egy évfolyamtársam, Török Pisti szüleivel haza, akik gépkocsival jöttek.

A nagytemplomot majd csak másnap nézzük meg új osztálytársaimmal, s Heitler Laci bácsi Maulbertsch freskóiról mesél nekünk, megszeppent elsősöknek, azaz „szecskáknak”. (A ’szecska’ szóról nekem nem a falusi vágógép hasznossága jut eszembe, hanem egyenesen a veszedelme, hogy Török Pistinek az egyik ujja majdnem Monostorapátiban maradt általa.) Az egyik felhőn kisangyal majszol főtt kukoricát, mint én, nem is olyan rég, a badacsonyi strandon. Laci bácsi fölmutatott rá. Én meg viszonzásul – kamasz hetykeséggel – elárultam neki, amit a sümegi plébánostól tudtam meg tízévesen: Maulbertsch a szamárkórót mindenhova odafestette szignója gyanánt. (Ügyes gyereknek éreztem magamat abban a pillanatban, hogy nem lesz az én tanulmányaimmal semmi gond. Azért lesz majd azokkal is.)

Mire beértünk a Kossuth strassze kapuszíne alatt átgyalogolva az Április 4. utcába (1990 után visszakapja a Szent László nevet), elállt az eső. Nagy Sz. Sándor és Kéringer István tanár urak fogadtak bennünket. Öltönyük, nyakkendőjük kissé tán koravénné tette őket. (Nagy Sz. Sándor, amikor egyetemista koromban elhunyt, még mindig csak 47 esztendős volt.) Aztán szinte észre sem vettem, hogy Törökékkel elment mellőlem anyám. Akárha első nap az óvodában.

A kis Krúdy Gyulát nagymamája vitte vonattal a Nyírségből Podolin iskolájába. Podolin nézhetett ki ilyen csapzottan és elhagyottan akkor, mint Pápa. A Szepességben fekvő kisvárost elzálogosította Zsigmond király, Pápán pedig hatalmas szovjet laktanya volt még akkoriban, ahová büntetésből hozták a kiskatonákat.

Úgy érezhettem magam, mintha engem is zálogban hagyott volna az ősi iskolavárosban mamám, mint ahogy Ottlik Géza regénybeli hősét az édesanyja, a határ menti katonai alreálban. Rilkétől csak vén fejjel minap olvastam azt a novellácskát, amiben a főszereplő, az első évfolyamos Pierre Dumont szintén édesanyjával érkezik, mégpedig vonaton abba az osztrák, tán sankt-pölteni  kadétiskolába, amiben száma a 20-as lesz. Őszi hangulat fogja el anyát és tizenegy éves kisfiát: Dumontné asszony észrevette, hogy a fasorban, amelyen átvágtak, mennyire elsárgultak és megfakultak a levelek. Az úton máris hever itt-ott néhány; amint lába alatt roppant az egyik, megijedt.   A vidéki városka tornyában megkonduló harang fél hetet jelzett. Búcsúzkodni kellett. Az augusztus utolsó napján volt.

Németh László és Illyés Gyula szívében egyaránt minden szeptemberben megmoccant valami, ha az égen megjelentek az úszó vadludak, akár a tanévnyitóra igyekvő gyerek ládája a szekéren. Vitték az édesanyák a gyermekeiket a vonatra: Szeptember elején volt egy nap, amikor a szokottnál több kocsi porzott ki a faluból... Ez a sűrűbb kocsijárás egymaga nem lett volna még feltűnő, ha a zakatoló lőcsök nem egy-egy gyermeket ragadnak el az utat nyelő, sebesen futó porban... Illyés Gyula nem is a Veni sanctékhoz, hanem egyenesen a csillagok járásához igazodó évszakok rítusai közé helyezte a jelenséget: „Kezdik az égen mértanukat újból /a vadludak: / illesztik hegyes szögbe lengve úszó / vonalukat. / Hozzák együgyű rajzaikat ismét / a vadlibák. / Ősz! – riad félve föl bennem ma is még / a kisdiák. / Szállnak a példák, a libegő ábrák; / írja megint / s törli egy titkos kéz az égi táblát / kedve szerint. / Készül ezredszer a rejtelmes képlet. / Szívem figyel. / Mint a tanyán rég, többet ma sem értek: / indulni kell. / Menni, anyámtól, messzi, más világba: / ez volt az ősz! / »Más leszel, mint mi!« / Otthagyni mi drága, / szép: ismerős.”

Édesanyám nyaralt kamaszkorában a pesti rokonoknál, járt Rügen szigetén, volt az Északi-sark közelében Rovaniemiben, a Vörös téren Moszkvában és a Tordai hasadéknál is. Ám mindig Tapolcán élt. Nem gyógyuló sebként hordta magában, hogy a háború után ott kellett hagynia a gyerekkori házat. Párszáz méterrel költöztek csupán odébb a Mogyorósi-domb aljába. A Duchon családban kapott szolgálati lakást sosem feledte. Édesapját a kisnemesi származású Duchonék kéményseprő mesterükké léptették el, s házukba hívták. Édesanyámat születése után már oda, a Duchon-házba vitték, ami előtt állt s beszédet mondott egykor maga Ferenc József. Számomra izgalmasabb volt, hogy a kisdiák Krúdy Gyula is egy Duchon nevezetű családba került Podolinban. Kosztot és kvártélyt a Duchon kisasszonyok között kapott. (Ezt is Pápán tudom majd meg, talán 1977-ben, hiszen aláhúzogattam annak idején az erről szóló sorokat Krúdy Mária könyvében.)

Elképzelni persze nem tudtam, hogy fog eltelni velem a négy esztendő az érettségiig. Percről percre tanultam meg az új társak nevét. Néhányan közös sétára indultunk délután, a már nem kánikulai hőséggel nyakon loccsintó napfényben. A Várkertben futballmeccs. No, nem az NB-s csapatok közül játszott az egyik hazai mérkőzést, csak salakos pályán az Ezüst Nyíl a Kerta ellen. Jó volt nekünk az is. A pápai csapat 2-1-re győzött (félidő 2-0). Önkéntelenül és szívből néki drukkoltunk, mintha már a városka középkori várát is mi védtük volna.

A kollégiumban azt a tanulószobát kaptuk, amelynek boltívei alatt Petőfi, Orlay Petrich Soma és Jókai egymásnak olvasták föl verseiket, mutatták meg rajzaikat.

A nap 18 óra 26 perckor nyugodott.