El nem küldött levél Tamási Áronnak

Parázslik a magyarság
izzó sorsának parazsa,
megtisztul benne
a valóságtükröző metafora.
 
Az hol én elmegyek,*
még az fák is sírnak,
gyenge ágaikról
levelek lehullnak.
 
Szájába veszi a falut a sötétség,
elillan vele a dombok közé,
nézném veled
amott, a hegytetőn,
a fényesedő fenyőerdőt.
Karjába zár a szél,
lépteimben elenyész.
 
Szájába veszi a falut a sötétség,
elillan vele a dombok közé.
 
Józanító fűszere voltál egykor
a farkaslaki tájnak,
évente megnézem,
jól vigyáz-e rád,
sírod mellett,
a két tagbaszakadt cserfa.
 
Hulljatok levelek,
rejtsetek el engem,
mert az én édesem
sírva keres engem. 
 
Faludtól nem oly messze,
Zetelakáról indultak őseim
más világokat hódítani,
sokszor fogta őket kézen
a bánat és a szerencse,
volt, aki vissza sem tért
a székely-anyaföldbe.
Látni és láttatni indult valamennyi,
megkeverte,
kiosztotta a sors a kártyát,
dacosan kellett küzdeni,
hinni, és újra és újra feltámadni.
 
De ez most egy másik világ,
amelyben élünk,
érteni is nehezen értjük
a Brüsszelben ránk rótt igát,
miként táncoltatják a szavakat,
amiért a miénk minduntalan elakad.
 
Ma is fogy a székely,
porlik, mint a szikla,
ám Isten mindig úgy akarta,
Székelyföldet csak a székely lakja,
büszkén, daccal,
szorosan, vállat vállhoz,
a székely ma is belakja,
Trianon, a két világháború,
de még a kommunizmus
sem fogott ki rajta.
 
Sír az út előttem,
bánkódik az ösveny,
még az is azt mondja:
áldjon meg az Isten.
 
Udvarhelyen
egykori iskolád – ma a neved viseli –,
Panna lányom látogatja,
ott tanult meg írni-olvasni,
a szent szavakat is ott tanulta,
szellemed ma is bejárja
a tantermeket, folyosókat.
 
Próbálkozom úgy mesélni neked,
mint te tetted az 1916 márciusában
írt dolgozatodban,
gyermekkori jó barátodról számoltál be,
ki dicső halált halt,
és kivel képzeletben gyakran beszélgettél.
 
Tizenegyet sem töltöttem,
amikor elmentél,
bár ismerhettelek volna meg,
ha fél évtizeddel korábban olvaslak,
minden szavadban
szelíd arcod láttam volna.
 
Most háború zajlik a szomszédban,
testvér öli a testvért,
őrült elmék tervezik a holnapot,
hazudnak nekünk csillagot, napfényt.
Ők meg sem látják,
megmutatni hiába szeretném,
miként parázslik a magyarság
izzó sorsának parazsa –
az együvé lenni akarata.
 
 
* Kodály Zoltán Székelyfonó: Az hol én elmegyek első három szakasza.