Apám Dombiratosa – V.
Édesapám, az aranykalászos gazdatiszt
Így utólag és végül szeretném őt előléptetni az említések és utalások hátteréből, úgy is mint Dombiratos szülöttét.
Családfő volt, a szó legteljesebb, legszebb értelmében; szigorú, kimért, ellentmondást nem igen tűrő. Határozott. Tehette, mert adottságaival, szívével és agyával megváltotta hozzá a jogot. Délceg alkattal és súlyos léptekkel haladt a kitűzött célja felé, ésszerűen gazdálkodott, kiszűrve a fölöslegességeket a tennivalókból. A család az ő vezetésével, értékes tanácsai szerint nyugodtan élte mindennapjait. Még a rokonság is hozzá fordult, véleményét kérve a kritikus helyzetekben, mérlegelve a megoldás lehetőségeit. Határozott és vonzó fellépésével, etikus megnyilvánulásaival gyakran magával ragadta a környezetét. Példának hoznám kocsmárosi korszakából a borszállító Vass úr megtisztelő ajánlatát, aki egyenesen Pusztamérgesről érkezett a fölpakolt teherautóval, és be szokott állni a szárazbejáróba, egyenesen a pincelejáróig, ott aztán legurították a megrendelt tele hordókat. S így szólt apámhoz a végén: szívesen hagyok itt még egy-két hordóval, hitelben, Ónody úr, nálunk akár az ön sapkája is elegendő garancia!
Szociális érzékére is példát mondanék: amit anyukánk hányszor, de hányszor panaszkodva emlegetetett: – Mi, kislányom, tíz év alatt kilencszer költözködtünk, mert apád fölmondott, ha a földbirtokossal nem egyezett. Vagy ha nem tetszett az úrnak, hogy kiállt a cselédség mellett.
A portré egy elmosódott hátoldali ajánlást rejteget, édesapám írta édesanyámnak: „Emlékül, soha el nem felejtem, Bözsikét.
Dombiratos, 1934.”
Jellemzője még, hogy a családi étkezéseknél, az asztalnál csendben vártuk, amíg meg nem érkezett. Ő evés közben sem beszélt, s egyáltalán ritkán diskurált, akkor is csak a legszükségesebbet. Ha nem fogadtunk szót, ha gond volt velünk, anyukánk csak annyit mondott: Nem tudom, apátok mit szólna mindehhez. És máris helyreállt a rend. Mert nálunk szigorúság volt. Azért nagy ritkán, egyszer-kétszer, ha már fiai nem születtek, velünk, a lányaival birkózóversenyt rendezett. Hagyta, hogy legyőzzük, engedte, hogy átéljük a győztes hangulatát. Igazán vidámnak alig láttuk, valamiféle komolyság uralta őt, így a kelleténél kissé messzebb került tőlünk. A legintenzívebb kapocs hozzá a tiszteletadás lehetett.
Hogy miért titkolta a gyerekei előtt az érzelmeit? Miért nem engedte, hogy tegezzük őt? Hát ez tulajdonképpen meg is maradt nagy talánynak! A „nehéz természetére” anyukánk panaszkodott, már nagyobbacska korunkban. Az „apátok” kezdetű elégedetlenségek gyakran felhangzottak. Mostanában értem meg igazán ezt; részben a neveltetése okán a dombiratosi szokások is belejátszhattak. Esetleg örökölte mufurc édesanyjától. Önmagáról, a múltjáról, a gyerekkoráról, a családjáról csak nagyon ritkán beszélt, főleg akkor, ha valamilyen feladathoz kapcsolta azt, például: „Éva, majd legyen érkezésed a családfakutatásra! Jó lenne már megtudni a nemességünket és azt is, miért volt őseinknek előneve a Marczibányi, ha egyáltalán volt! Vagy csak szép mendemonda?” Ezzel kapcsolatban elmondta még a fontos emlékét; kicsi testvéreivel a nemességet igazoló kutyabőrrel játszottak egy leterített rongyszőnyegen a dombiratosi házban. Nos ez, mint egy állókép, bennem is élénken megmaradt. Kutakodó munkámnak még mindig nem tudtam a végére járni.
Nehéz korszakai
Amíg értelmét látta, a munkájának élt teljesen, nem is csoda, mert nagy feladat lehetett a lecsúszott család szintjéről fölemelkednie. Az adottságai, az igényei diktálták a tempóját. Olyan helyzetben is, amikor nagyon mélyről kellett fölállnia, megélhetést teremtenie a családnak. A társadalmi, történelmi helyzetek miatt ez többször is ismétlődött. Például 1945 után, vagy az 1950-es évek elején, amikor a magántulajdont elkommunizálták; a kisipart, a kiskereskedelmet agyonvágták. Ő, a mezőgazdász végzettségű borász, ezt igazán megszenvedte. Különben lévén kulturált borivó – amit a magyar kultúrában csak az elmúlt évtizedekben próbálnak megvalósítani. Feltűnő jelenség volt a kocsmájában így, mindig tiszta józanul a biztató borivók társaságában. Becsípve soha nem láttuk. Emlékszem, kis poharakból kortyolgatta a nehéz, aranyló vagy rubin színű drága nedűt, öblögetett vele párszor, s egy-két perc után megállapította a bor fajtáját, származási helyét, a minőségét, azaz a maligánfokát és azt is, milyen évjáratú. Olykor hivatalos bírálónak is fölkérték, de a nekünk megrendelt borokat is ezzel a módszerrel ellenőrizte. Különben is, a választást nagyon értette, a kiválni tudás nagy mestere volt. A minőség megszállottja is. Még egy napszemüveget is úgy vásároltunk meg, a budapesti üzletekben keresgélve, amíg a színe, a formája neki meg nem felelt. Idős volt, de addig próbálgatta a tükörben, amíg nem passzolt. A kommerszet, az átlagosat mindenben elkerülte. Ezt mi is átvettük, belénk nevelte. Bár az is lehetséges, hogy az ősök hagyatéka Marczibányi örökség, amit nem tudott elkártyázni és elinni nagymama bátyja, aki a szülők halála után a gyámja lett. Miatta zuhant, szegényedett le a család.
Apánk fontos, életre szóló tanácsaiból megemlítenék egyet-kettőt: „Mi szegények vagyunk, kislányom, a hajdani gazdagságunk levitézlett, de te sose vásárolj olcsón semmit, mindig a legjobbat, a drágábbat vedd meg, mert olcsó húsnak híg a leve.” Hát ez évtizedeken át tartó spóroláshoz vezetett, de jó utat nyitott. S még egy példa: „Este a ruháiddal együtt vesd le a gondjaidat is, másnap úgyis azokkal együtt fölveheted!”
S neki hogyan sikerülhetett többször is a célját elérni? Hogyan csinálta? Milyen erőfeszítésekkel hajtotta végre? Esetleg milyen könnyedségekkel? Ebből néhány hiteles dokumentumot mellékelnék.
A megőrzött tárgyak meglehetősen beszédesek:
S másféle is:
Abban az időben írásban méltatták a munkahelyükről távozókat, elbocsátó szép üzenetet kaptak a munkáltatójuktól. Így részben maguk határozták meg előmenetelüket vagy nehezítették meg boldogulásukat. Hiteles képet adtak akkoriban az alkalmazottakról. Apánknak általában úgy szűnt meg a munkaköre, hogy felmondott. Megőrizte a bizonyítványokat, amellyekkel útnak eresztették.
Alant három másolat a megőrzött kilenc eredeti példányból:
t
Kórházban
Öregkorára érzelmesebb megnyilvánulásokkal élt közöttünk. Ez szokatlan volt, rácsodálkoztunk. Meghittebb lett a légkör. Hisz amíg kicsik voltunk, ideje sem lehetett hosszabban otthon maradni.
Kórházba viszem apukát, a szívspecialistára bízom. Fehér ágyak sorfala között viszi kis motyóját, keresgetve a neki szánt ágyat. Még itt is ragaszkodik a férfiúi szokásokhoz, nem segíthetem. Lassan átöltözik, lötyög rajta a pizsama, a régi, amit egykor rászabtak. Még a papucsa is nagy lett, kiderül, amint fázósan belebújtatja a lábait. Koponyacsontjai egyre jobban kirajzolódnak, a szemgödrök mélyebbek, s a szemüvegét újabban magával viszi.
Látogatás a kórházban: olyan sima a paplana az ágyban, mintha csak a matracot takarná, és nem egy emberi testet. Semmi gyűrődés, bemélyedés. Lassú, nehéz mozdulatokkal felül, pontosabban egy ismerős, csíkos pizsama ül fel, lassú, nehéz mozdulatokkal felkúszik, két kis öklére támaszkodva.
Figyeli a nyíló ajtót, haraggal végigméri az idegen látogatókat. Előretolja hálósipkáját, majd hátra, és csalódottan visszadől. Kis éjjeliszekrényén fonnyadt virágok, érintetlen ételek. Aztán mégis újból visszaül, az ágyhoz támasztott botjáért nyúl. Mennyire kivilágosodott az egész alakja. A fej sápadtsága és a haj színe! Istenem, alig ismerek rá!
Mielőtt behoztam ide, még egészen barna volt! Aznap, amikor bezártuk a kocsmát, bár önként tettük, nem vártuk meg a végrehajtást, velem vitette a postára a megszüntetett engedélyeket föladni.
Ekkor hihetetlen dolog történt, egyetlen éjszaka! A hálójukba a szobánkon keresztül ment be este lefeküdni, sötétbarna hajjal, és reggel hófehéren jelent meg. Ez a jelenség feledhetetlen emlék.
