A szentek városa

A megsegített segítő

Arra a kérdésre, hogyan találkoztam Hadžail efendijával, csak legendás válaszokat tudok adni. Azt sem tudtam, hogy létezik, miközben a szarajevói evliják utáni kutatásom szakmai alapossága meg nem vétózható. De a valóság váratlan fuvallatként megcáfolja az emberi bölcselem remegő lángocskája fényének bizonyosságát. Sevala azt meséli, hogy amikor Hadžail efendija sírjánál gyertyát gyújtott, huzat kerekedett, amely megtáncoltatta a lángocskát, de el nem oltotta. Ebből tudta, hogy imája meghallgattatásra talált, így jelzett Hadžail efendija, a titkos dervis, hogy elküldé néki ama gyermeket, akit megfoganni epedett.

Hadžail efendija türbéjét a véletlennek és a megérzésnek hála találtam meg.

A Trebević csúcsáról a Dohos Oldal legfelső utcái felé ereszkedtem le az esős szombat délutánon, a sziklák és fenyvesek világából átlépjek a civilizáció küszöbén, s egyre mélyebben süllyedjek a városi sürgés centrumbugyrába. Úgy csorogtam le magam is cseppenként akár az útközben hol erősödő, hol halkuló későnyári-koraőszi eső a Trebević hét deredzsáján. A deredža fokozatot jelent, hiszen az evliják is fokozatokra vannak osztva – de erről máskor és máshol. Én itt emeletnek fordítom.

A Trebevićnek a Miljackáig hét emelete van. A csúcs számít a nyolcadiknak, de ez, akár a mennyek országának csúcsa, megközelíthetetlen. A hetedik piano a kisebbik csúcs, a kiszögellés az igazi csúcs alatt, ahol a kilátó van, s a környéken Pino és más kertes éttermek, innét indultam. A hatodik etage-on megtaláltam a csúcs alatt a graffitikkal tarkított, elhagyott bobpálya zuzmóette betonját a borókafenyők között. Az ötödik kat-on a legutóbbi háborúban szétlőtt apró, ex-monarchista Bistrik erődöt és mellette az egykori jugó csillagvizsgáló romjait, majd más romos házakat és újabb fenyveseket, valamint a hegyi plató borókás rétjét. Ebbe a magasságba süllyedtek le a súlyos esőfelhők, amelyek szintjén voltam, s amelyek elnyeltek a romokkal együtt. Az volt az negyedik floor, a rét rom rekreációs egységei, a telegraffitizett, törődött falú, szétlőtt egykori turistaszállások után egy szikladombon megtaláltam a Miljacka völgyének legszebb látképét. Megint esett egy sort, a hegy mentén közeledő viharfelhők kapdostak, amelyek foltjai ontották az esőt. A harmadik sprat-on a Kazani szikláit találtam meg, és a tömegsírrá avanzsált hasadékjait, amelybe tizenhét szerbet lőttek bele az utolsó háború alatt, majd a hely mellett vezető ösvényre visszatérve a Dohos Oldal legfelsőbb utcáira tévedtem. És itt kezdődött a második emelet, a mahalopolip felső karjainak szövevényes gobolyaga, amely mélyen felnyúlik a nyirkos és árnyékos hegyi völgybe a patak mentén, míg a sziklaszirtek kiszögellései alatt körben gombamód szaporodnak a házak. Ezen a deredzsán van Hadžail efendija. A második Geschoss a gyorsforgalmi útig tart, lefelé a következő az első poschodie már a gyorsforgalmi út alatti lejtő utcái teszik ki, Bistrik nagy része, az első pedig a földszint, a völgy alja, feneke, folyómenti síkja, amely alatt már csak a vízszint van, a szuterén: a Miljacka, amelytől nincs mélyebb.

De térjünk vissza a második deredzsára, ahol a város talán legmagasabban fekvő – vagyis inkább nyugvó – szentjével találkoztam. Oda, ahol a természetből belépünk a civilizációba.

Az első ház udvarából, mely mellett elhaladtam, egy cuki kislány rögtön angolul kérdezi, kérek-e limonádét. Turistának néz, pedig csak idegen vagyok. A nyári szünet mellékkeresete, ki sem kell lépni a portáról, csak a bóklászó turistákat halászni. Aranyos, de „neću, hvala ti” mondom elmosolyodva. A meredek utcák még a szilaj hegyeket érik, pedig ez már a város kezdete. Talán a mobilhálózat akadozott, ezért fordultam rossz irányba a Boguševac utcán. És talán ez volt az a döntő tévedés, amely Hadžail efendijához vezető útra terelt.

 Az utcák itt szó szerint fel-le ugrálnak, mint egy hegyikecske, s tekeregve kígyóznak, kiszámíthatatlanná téve az egyetlen biztosat, a lejtés törvényét. („A víz nyomában érsz a város verőerébe.”) Ez az utca emeletes házaival a hegyek és bércek tövében, egy patak nyirkos völgyében halad a hegybe, s a végül a patakon átívelő aszfaltút vadul emelkedik, hogy a fenti bércek kiszögellése mögötti platóra vezessen, egy másik mahala kanyargós utcáira, hasonlóan a másik oldal platójához, amelyről leereszkedtem. Hajmeresztő, hogy, ha gyerekek játszanak a Bostarići egyik utcájának udvarán, egy rosszul irányzott labda százmétert zuhanva egy lenti udvar asztalán feltálalt levesestálba, a családi ebéd kellős közepébe pottyanhat. Szinte látom is, ahogy a labda esik, és hullik, és pottyan a sziklaszirti udvarból az alsó emeleti Boguševac egyik levesestáljába, vagy egy deredzsányit! Talán mégis több mint hét deredzsa rejtezik a csúcs és a fenék között?

Az is lehet, hogy azért nem tudott befogni az offline nyomkövetős térképem, mert az utca legújabb része még nincs is rajta – a viszonyok ismeretéből indulva talán mert feketén épültek. Az egymásba futó Toka–Breka–Džeka utcák nyúlványai a Dohos Oldalon belül a legnyirkosabb szeglet, a városi szlengben a három utcanév ilyen összevont emlegetése a távoli, elszigetelt helyet jelenti. Na nem úgy általánosságban, de helyi szinten. S lentről, a völgyből, vagyis a Városból valóban magas, a szemközti Napos Oldalról pedig távoli, de mindenképpen eldugott dolog a Toka–Breka–Džeka, ez a Trebević leleplezhetetlen redőinek zavaros homályába burkolt mahalamozaik. Vagy mozaikmahala. Ezeket az utcákat más talán nem is tudja megkülönbözetni egymástól a lakóin kívül. És a házak számozásával is lehet valami gond, túl a városban általános átszámozás-zavaron, mert Hadžail efendi szomszédja a szemközti soron a Krka 22-es számot viseli, a házszám alatt azonban a kapu melletti blokkfalon látszik a fehér felirat: Krka 18 – a házi készítésű sablont fújhattak át szórófejes festékkel.

Hadžail efendija lakcímét még ekkora pontossággal sem lehetne megmondani. Itt végződik egy deredzsával alattam a Miljacka Latin hídjától idáig vezető hosszú főutcából leszűkült utca, odáig, ahol a Bistrik patakot – amelyről az utca és a városrész a nevét kapta, és amelynek vize a nevéhez méltóan friss, s ilyen üde a levegője is – egy zsilip után az aszfalt alá kényszerítik, hogy láthatatlan földalatti nővéreként vezessen az úttal a város verőerébe a lejtés törvényei szerint. Azon a régi nyáron jártam itt, az elfogyó házak, aszfalt és utca után a kis játszótér mellett az ösvényen továbbhaladva utat akartam találni a felső platóra: de hiába kerestem, másztam, a sziklák tövéből nem jutottam fel a város felsőbb emeletére.

Fentebb úgy fogalmaztam, hogy véletlen és megérzés vezetett Hadžail efendiához. A Boguševac errorja után az említett megérzés következett. Az pedig tapasztalaton alapul: ha az ember tudja, hogy egy házi gondozású türbe hogyan festhet, máris gyanús lesz neki a zöldre festett kis házikó a Krka 22-vel (18-cal) szemben. Lakásnak túl apró, műhelynek, fészernek túl takaros. Kis udvara a zöld rézsút-kerítés és a kihajló, esővizet remegtető rózsafejeivel, az apró házikóval s annak zöld rešetkáival (rácsai) a természettől elhódított terepen, a meztelen aszfaltutak és betonutcák sivataga közepette oázisként bukkan elő a házak sorából. A bejárattal szemben, az épület melletti, kősziklákkal gondosan kirakott padkán – alatta beépített, rácsos ajtajú szekrénykében gyertyák – zöld vas asztalka áll, amelyen gyertyát gyújthatsz. Felette néhány szilvafa (komsiluk: a rózsa szomszédja). A padka csücskében a sziklák közé illesztett műkő táblába a következő feliratot vésték: MERHUM SEHIT HADZAIL EFENDIJA MEZAR OBNOVLJEN 14. 6. 1969., a sarokban pedig a félhold s csillag jegye.

PP váltig állítja, hogy ez a legrégibb sehid-sír nemcsak Bistrik negyedeiben, de az egész Miljacka-parti városban (šeher na Miljacki). Erejét pedig éppen az bizonyítja, hogy rejtve tudott maradni, hiszen semmi nem maradt fenn róla: sem írott forrás, sem a szóhagyomány és a város nyelvének mendemondái nem ismerik. Pedig ő Toka–Džeka–Breka legnagyobb erőssége!

Sokan emlékeznek még a mahala öregei közül rahmetli Mujaginicára és férjére, Mujagára, akik saját költségükön emelték a türbét: erre vonatkozik a felirat. Mujaginica hosszú özvegységében igazi szentes asszony áhítatával gondozta a türbét, adott szállást a gyógyulásért ide zarándokló betegeknek, beszélt lelkére a megtévelyedetteknek, akik gyakran jósálom reményében töltötték az éjszakát a sehid mellett a házikóban – mert az a hír járta, hogy a sehid kerámetje úgy nyilatkozik meg, hogy jelet küld a megszorultaknak. Mujaginica pénzt sosem fogadott el, de szívesen felolvasott a Koránból (učila je Kuran) a gyógyulni vágyóknak.

A mahalában úgy tudják, hogy a sehid maga jelentkezett Mujagának, méghozzá az álmában. Mujagának a Dobra Voda feletti meredélyen állt a háza. Ezen a deredzsán. Éjfélkor bekopogott az ablakán. Mujaga odakint senkit sem látott. Mikor a városrendezés a vízellátás fejlesztése miatt a Bistrik patakot is rendezni szerette volna, a város itteni végében rezervoárt építettek, hogy a forrást a városi vízhálózatra kössék. A sehid attól a forrástól két lépésnyire balra volt elhantolva (je bio ukaburen), amelyből a krkaiak ittak, ma pedig sok Sarajlija iszik. Mujaga istenfélő ember volt, s meghallotta az üzenetet. Így aztán az igazhitűek segítőjét neki kellett megsegítenie. A sehid, Allah dzselesánuhu erőssége, megkérte Mujagát, hogy másnap a reggeli ima (sabah namaz) után menjen, ássa ki földi maradványait, s vigye át őket új nyughelyükre, Begi kiskertjébe – vagyis egy emelettel feljebb –, hogy újra nyugalmat nyerjen, míg el nem jön az Utolsó Nap, a kijámet, s Allah dzselessánuhu elő nem hozza holtjait. Mujaga másnap minden erejét összeszedve engedelmeskedett a sehid kérésének. Azt mondják, úgy találta őt négyszáz éve betemetett sírjában, mintha csak álomban szunnyadt volna, juj, de rémes volt!

Ekkor még Mujaga fiatalember volt, a sehid istenfélelméért tüntette ki kegyével, mivel sírjához gyakran eljárt imádkozni, kaszidákat énekelni. A sírban megtalálta az egykori harcos lószerszámát és a szablyáját is. A törött szablyának később még érdekes fordulattal bővül a története. Miután ugyanis a sehid Mujagáéknak és a szomszédságának (komšiluk), főleg Begiéknek hála, új nyugalmat lelt egy deredzsával feljebb, Šado, a legkisebb Begi-fiú a sehid új sírja mellett játszva valahogy előteremtette abból a törött szablya egy darabját, s játékszernek használva nem tette vissza méltó helyére a nap végén. Éjfélkor bizony bezörgetett Smail-aga Begićhez a dühös sehid, eget-földet rázó dörgéssel. A szörnyű jel okára gyorsan fény derült. Másnap aztán megtalálták a szent játékszert, s miután visszatették a helyére, a kis Šabót, aki azóta már vénember, jól elfenekelték.

Adisa sehogy sem tudott átmenni a vizsgán. A pótvizsga előtti napon anyjával eljött a szembeni Napos Oldalról, Vratnikról, s tán már a gyaloglás miatt is megérdemelte volna, de ezen felül még gyertyát is gyújtott. Útközben, a város kellős közepén, a bég dzsámijában vette az öt szál gyertyát, hogy azok lángjánál imádkozzon a sehid sírjánál, miközben a Trebević rétjeiről vagy talán a egyenesen a dzsennetből egy pillangó szállt a vállára: bizonyosan jel volt! Adisa ma a város egyik legkeresettebb építésze.

Csütörtökön szoktak gyertyát gyújtani a sírnál, s imádkozni, gyakran virágot is hoznak. Azt mondják, meg szokott esni, hogy tompa puffogást hallanak: a sehid dörömböl kaburjában (sírjában). Ha virágot hoz neki valaki, néha halk morajlás hallik a föld alól. Mint tudjuk, a sehidek sosem halnak meg igazán.

Az öreg Begi állítólag a háborúból a sehidnek köszönhetően tárt haza. Gyakran ájtatoskodott ugyanis sírjánál. A legutóbbi háború kezdetén pedig igazán mesés eset történt, amikor Begićékhez megszeppent arccal zarándokok állítottak be, alig tudták kiszedni belőlük, mi történt. Aranyat találtak a türbében: nagy halom aranyat egy bolti banános dobozban. Az asszonyt nem hagyta nyugodni a dolog, bűnös gondolatai támadtak. Az ember látta ezt, s bejelentette a rendőrségen a gazdag leletet. Az aranyat elvitték, nyoma sem maradt. Elvitték a bűnös vágyat is. Valószínűleg a város vagy a környék háborúban kifosztott crkváinak (szerb templomainak) kincsei rejtőztek a banános dobozokban. A tolvajokat Hadžail efendija bizonyára jól megbüntette – még akkor is, ha a konkurens céget fosztogatták! Amikor a rendőrök vitték kifelé a banános dobozt a türbéből, mögöttük egy cserépdarab lecsúszott a tetőről.

Hadžail efendija mentette meg egy híres szerb újságíró lányát is az ostrom legkeményebb telének idején. A kislány sérült lábát nem lehetett megműteni, amputálni kellett volna. Ekkor az újságíró tekintet nélkül a sziklák fölül leselkedő embervadászokra, búcsút, azaz zirjáretet járt a sánta lánnyal az igazhitűek szentjéhez, a méteres hóban, hogy a mínusz tizenöt fokban gyertyát gyújtsanak, és elsuttogják: „Gospodin pomiluj!” A tompa puffanás, amit hallottak, más volt, mint a távolban felrobbanó gránát hangja. Jel volt.

Ezt mind Šabo mesélte, aki a kerttel együtt a sehidet is örökül kapta, törött szablyájával együtt. Jel volt az is, hogy az ismeretlen türbe elém bukkant e vadregényes mahalalabirintus szegletében. Sosem találsz vissza hozzá. Gyújts egy gyertyát most. A város ezen deredzsája a menny kapuja, elhamdulillah.

Utóirat

A híres pravoszláv szerb szent, Osztrogi Szent Bazil, vagyis Vaszilije (Vasilije Ostroški) maradványainak (mošti) különféle csodái közül az egyik szerint a szent megvédte a rombolástól a kolostort, 1942-ben egy német bomba éppen a Boldogságos Szűz Mária bemutatása templomának falába fúródott. De nem robbant fel: kettéhasadt, és lepottyant. A szent maradványokról egy másik legenda elmeséli, hogy hét évvel a halála után (1678-ban) a szent vladika megjelent Rafail Kosijerevac apátnak álmában – ő volt a Nikšić melletti Župa plébánia, a Szent Lukács kolostor igumánja. Szent Vaszilije megparancsolta neki, hogy menjen el az Ostrogi sziklakolostorba, és nyissa fel a sírját. Az apát nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek az álomnak, és nem ment el. Ugyanez az álom másodszor is megismétlődött, de az apát ezúttal sem indult útnak. Harmadszorra Szent Vaszilije püspöki ruhába öltözve jelent meg álmában az apátnak, tömjénezővel a kezében. És miközben a szent füstölt, egy zsarátnok hullott ki a tömjénezőből, és megégette az apát arcát és kezét. Az apát ekkor felriadt, és látomását nagy félelemmel mesélte el testvéreinek. Ezután közös egyezségre jutva indultak útnak Ostrog kolostora felé. Ott aztán mindent sorban elmesélve az helyi szerzeteseknek, betartva az összes imaszabályt szigorú, közös böjtbe kezdtek, és mindennap szent liturgiát celebráltak. A hetedik napon pedig megfüstölték a szent sírját, és felnyitották azt. S megtalálták benne a szentet megdicsőült testben, amely sárga vala és fényes, mint a viasz, és a bazsalikomhoz hasonló illatot áraszta. A szerzetesek fogták a szent testét koporsóba helyezték, és a Boldogságos Szűz Mária bemutatásának templomába vitték, ahol a mai napig nyugszik. Állítólag a zarándokok között nemcsak pravoszlávok vannak, de katolikusok, sőt, muzulmánok is! A szentek csodái nem ismernek vallási különbségeket, a vallás csak nyelv, a csoda maga a kimondhatatlan.

Részlet a szerző készülő művéből.