Hatvanöt

I.

Azt mondja nekem, ne jöjjön ide senki a születésnapjára. Normális? Hatvanöt évesen más örül, ha jön a családja, és láthatja őket, ez meg hisztizik, hogy nem kíváncsi senkire.

Már húsz évvel ezelőtt el kellett volna válni tőle. Az a baj, lányom, hogy egyre hülyébb az apád. Ugyanilyen volt az apja, az is hatvanöt évesen gárgyult meg, mikor nyugdíjba ment, mondja anyu, és kiveszi a sütőből a csülköt.

A nagy fanyelű kést húzza elő a konyhaasztal fiókjából, aminek a pengéje már teljesen elkopott a sok élezéstől, és tíz centis rést vág a sütőzacskó oldalán. Serceg a zsír, a konyhát bejárja a sült hús illata. Beleszúr, a kés akadálytalanul hatol a puha sültbe. Reggel hatkor vette ki a húst a hűtőből, beirdalta, fokhagymával tűzdelte, sóval, borssal, hagymával bedörzsölte, és négy órán át hagyta pácolódni. Már másfél órája sül, és most jött el az ideje, hogy levágja a zacskót a hús tetejéről, hogy ropogósra süljön a bőr. Most nem lesz torta, mondja, mert apádat eltiltotta az orvos a cukortól.

Csengetnek. Apám kijön a hálószobából, és káromkodva keresi a papucsát, mire megtalálja, már az öcsémék bent vannak, a teraszon állnak.

A kutya nem jöhet be a házba, bődül el apám az előszobában, az öcsémet, a feleségét és a gyerekeket beengedi, a Blöki orra előtt becsapja az ajtót. Nem tudom, mi a fenének hoztátok ide, majd ugatni fog itt egész délután, mondja, visszacsoszog, leül a fotelbe a tévé elé, és nézi tovább a meccset. Nem fog ugatni, papa, ez nem olyan fajta, mondja Petike, de tényleg nem, kontráz a sógornőm, otthon sincs egy hangja sem.

Az unokák beállnak a hálószoba ajtaja elé, papírtasakok a kezükben. Az egyikben szülinapi Omnia kávé, Lipton tea, a másikban Nivea testápoló és tusfürdő van, érzékeny bőrre. Boldog szülinapot, boldog szülinapot, énekli a két gyerek cérnahangon. Papa dermedten ül abban az Ikea-fotelben, amit tavaly kapott karácsonyra, és mereven bámulja a tévét. Mi csak az utolsó sornál kapcsolódunk be, mikor már kezd elfogyni a gyerekek lendülete.

Bassza meg, kihagyta ez a köcsög, mondja papa, ki fogunk esni.

Pista, legalább addig állj fel a tévé elől, amíg megköszöntenek, mondja neki anyu. Apám feláll a fotelből, bezsebeli a puszikat és az ajándékokat, közben a szemét végig a tévén tartja.

A férjem és az unokák asztalhoz ülnek, várják a levest. Nem eszek húslevest, mert megy tőle a hasam, mondja apám, és visszaül a tévé elé meccset nézni. Néhány perc múlva felpattan a fotelből, felveszi a papucsát, kimegy az előszobába, és onnan kiabál be az ebédlőbe, hogy tudtam, én előre megmondtam, ugye, hogy ugat ez a hülye kutya, aztán feltépi a bejárati ajtót, és ráüvölt a kis fehér ebre, hogy kussoljál már, de az még mindig ugyanúgy csahol. A két unoka feláll az asztaltól, odaállnak a nagyapjuk mellé az ajtóba, onnan nézik, hogy a Blöki mit ugat.

Jé, mókus, kiált fel Lacika, aztán Petike is meglátja, ő is kiabálni kezd, anya, anya, mókus, nézd, egy mókus, most szalad fel a fára. Blöki még vakkant kettőt a fenyőfa tövében, aztán elindul a nyitott bejárati ajtó felé, hátha most beengedik. Apám gyorsan eszmél, becsapja a kutya orra előtt az ajtót.

Jól összeesett ez a hús, mondja anyu, és kiteszi a csülköt a sült hasábburgonyával a nagy fehér tálra.

A csülök ízétől mindenki elnémul, percek óta csendben élvezzük az omlós sültet, csak az evőeszközök csikorgása, a savanyú uborkák roppanása és a hálóból kiszűrődő meccs zajai hallatszanak, áldott pillanat ez. A szent családi csendet eretnek kutyaugatás zúzza szét.

Lelövöm azt a kis szart, mondja apám, amitől a két unoka rémülten néz egymásra, nem tudják, mire gondol, a mókusra vagy a kutyusra. Nincs is puskája, súgja Petike a fiamnak, amitől az egy picit megnyugszik, és érdeklődve fürkészi a nagyapja arcát, várja, hogy most mi következik. A szokatlan figyelemtől a nagyapja zavarba jön, nem bírja a gyerek tolakodó tekintetét.  Olyan furcsán néz rám ez a gyerek, mintha kancsal lenne, mondja a férjemnek, majd feláll, elindul kifelé, hogy leüvöltse a kutyát.

Bolond ez, legyint fejcsóválva anyu, mikor becsukja apám maga mögött az ajtót. A kávé az ajándék Omniából készül.

Női nevetés hallatszik az udvar felől, aztán nyikorogva, lassan nyílik a teraszajtó, a szomszédasszony áll ott üdvözült arccal, mint a terhes Szűz Mária, a kezében nagy tálca sütemény, mögötte apu mosolyog, csillogó szemmel, mint akit kicseréltek.

Hoztam egy kis krémest, mondja Ilonka, mert hogy a Pista születésnapja, meg hogy ez a kedvence, meg hát egyszer hatvanöt éves az ember, csicsergi, aztán leteszi az asztal közepére a tálcát, és leül a székemre.

Úgy látom, apunak bejön az Ilonka, mondom anyunak a konyhában, mosogatás közben, ez már kapuzárási pánik, vagy valami ilyesmi, nem félted?

Anyu legyint, és elnézően mosolyogva annyit mond, túl vagyunk mi már azon is, meg az Icán is, lányom, húsz éve. Nincs már apádnak semmije, nemhogy kapuzárása, őt már ezektől nem kell félteni.

Ilonka fél óráig marad, aztán indul ő is haza. Anyu kikíséri, a kapuban közel hajol hozzá,

mélyen a szemébe néz, elmosolyodik, és halkan, hogy a gyerekek ne hallják, azt mondja, mekkora kurva vagy te, Ica, és becsapja mögötte az ajtót.

II.

A nagynéném pont a hatvanötödik születésnapján, augusztus huszadikán halt meg. Alig ismertem. Még a születésem előtt összeveszett a családdal, és anyámon kívül senki sem tartotta vele a kapcsolatot.

Négy évvel idősebb volt anyánál, de sokkal fiatalabbnak nézett ki. Anyám szerint azért tartotta olyan jól magát, mert sosem volt férjnél, és nem szült.

Mikor kicsi voltam, akkor még rendszeresen találkoztak anyával. Minden hónap utolsó péntekjén együtt kávéztak a nagynéném Piac utcai, nagypolgári lakásában. Amíg ők átbeszélgették a délutánt, én klimpíroztam a Bösendorfer zongoráján. Ő sosem játszott rajta, de nekem megengedte, hogy órákon keresztül püföljem a billentyűket, és minden alkalommal elmondta, hogy Cilikém, ha én meghalok, akkor ezt te fogod örökölni.

Most már az enyém. A bérlakás a Püspöki palotában volt, az nem örökölhette senki, visszavette az egyház, a bútorait és a zongorát kétszázezerért szállították át hozzánk.

Anyám a hatvan perces egyházi szertartást rendelte meg, akciós csomagban volt. Készpénzzel fizette ki a légkondicionált ravatalozást gyertyákkal, selyemvirágokkal és projektoros kivetítéssel, mert ár–érték arányban ez a csomag tűnt a legjobbnak.

Furnérozott, mahagóni színű koporsót választott, ez a szín pont illett a keresztanyám hajához.

A temetésre a családból anyán és rajtam kívül senki sem jött el.  Apámat megfenyegette anyám, hogy ezt visszakapja az élettől, de lepattant róla. Apám valószínűleg nem hisz a karmában.

A ravatalozóban kevesen voltak, csupa ismeretlen, öreg arc, akit még sosem láttam.

Egész nap rohangáltunk, csak egy kiflit ettem, és mire elkezdődött a szertartás, már alig bírtam állni, beültem a negyedik sorba két idős hölgy mellé, akik megállás nélkül dumáltak.

– Hullunk, Ágikám, mint ősszel a legyek. Élhetett volna még szegénykém. Járt hozzám annak idején egy nőgyógyász, az mondta, hogy a méhnyakrák nálunk szakmai ártalom. Szegény Zsanikám még hatvanévesen spárgázott, én nem láttam, csak egy kuncsaft mesélte. Olyan jól tartotta magát, húsz évet is letagadhatott volna.

– Nincs már ebben a városban olyan szakmabeli, mint amilyenek mi voltunk. Megbolondult ez a világ, mióta internet van, tele van a szakma perverzekkel meg transzvesztitákkal, rosszabb már, mint Bangkokban. Futószalag van, Pirikém, futószalag, semmi személyes, semmi odafigyelés, csak a pénz számít. Annak idején én még a kuncsaftok feleségét is ismertem!

– Nézd csak, ott van Péter, járt az hozzád is annak idején, sóher kis patkány, biztos, hogy csokrot hozott, nem koszorút. Hogy megöregedett! Egyszer azt hazudta, hogy tanácselnök a testvére, majd intéz nekünk jó nagy lakást, amiben szalont tudunk nyitni, zongorával, bárpulttal, aztán nesze semmi. Pont, mint az ágyban. Szegény Zsaninak is a püspök úr intézett lakást, az legalább szavatartó ember volt.

– Jaj, Isten nyugosztalja, szép, gavallér ember volt a püspök úr, járt az hozzám is. Talpig férfi volt. Hogy tudott az szeretni…

– Az biztos, hogy nekem sem volt még egy olyan egyházi kuncsaftom, mint a püspök úr, de hát tudod, Ágikám, hosszú fasz, rövid élet.

– Erről a sok virágról az jutott az eszembe, hogy egyszer kaptam a takarékszövetkezetes Palikától kétszáz szál rózsát. Tudod, aki minden hónapban megkérte a kezemet. Ott büdösödött meg az összes a spájzban, mert nem volt szívem kidobni. Azóta sem láttam annyi vörös rózsát egyben. Nem mondtam még neked, három éve ott voltam a temetésén. Gondoltam, jó ember volt, a fél fizetését hozzám hordta, csak elmegyek, tiszteletemet teszem, ennyit megérdemel. Hát én olyan kényelmetlenül éreztem magam, hogy megfogadtam, kuncsaft temetésére soha többet. Az özvegy úgy nézett egész idő alatt, mint aki fel akar nyársalni a szemével. Pedig, ha én nem vagyok, biztos, hogy elváltak volna még az elején. Hálátlan ribanc az, nekem köszönheti, hogy megmaradt a házassága. Ha én nem rugdosom ki az ágyamból annak idején Palikát, az már rég elvált volna.

– Nézd csak, ott áll Petrovics hátul, emlékszel, az hozta Zsaninak a zongorát. Még az ávós apja kobozta el valami gróftól. Politikus volt egész életében, hol kommunista, hol meg kereszténydemokrata.

– Nagyobb kurva ez, Piroskám, mint mi ketten együttvéve. Szegény Icám meg imádta ezt a stricit, mint egy szentet, a szar zongoráját meg milyen nagy becsben tartotta, mindig azt mondta, hogy ha lesz gyereke, majd az megörökli tőle.

– Azt tudtad, hogy ő fertőzte meg Icát? Tőle kapta el a HPV-t.  Látod, Piroskám, harminc éve ez még senkit sem érdekelt. Tudod, hogy mennyi most egy ilyen védőoltás? Ötvenezer forint.

A beszélgetésnek a 90. zsoltár – „Tebenned bíztunk eleitől fogva” – vetett véget, aztán elindultunk a sírhelyhez. A két hölgy eltűnt, még mielőtt megszólíthattam volna őket, pedig lett volna kérdésem.