Friss hús

„El akartam mondani neki a történetet, mármint azt a keveset, amit tudtam róla. De rá kellett jönnöm, hogy a történet nem hagyja csak úgy elmondani magát: kannibálmesévé alakult, és a fogai engem marcangoltak belülről.”

Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete

A tér hirtelen beszűkül, a kép rándul egyet, a figyelem egyetlen asztalra összpontosul. A menza tele van éhes diákkal, de a nagy alapzaj most mintha elhalkulna, mintha az idő is megállna. Bori gyomra korog, a szája hezitál, a falat megáll félúton, majd lecsúszik a villáról, és lassított felvételben zuhan vissza a tányérba. Arra gondol, hogy az evés az élet egyik legnagyobb függősége, és sokkal könnyebb lenne, ha nem kéne túlesnie rajta naponta háromszor. Aztán arra, hogy talán egyszerűbb lenne, ha az ételeknek nem lenne íze és szaga. Végül a férfira gondol, aki miatt nem tud enni, és azon tépelődik, vajon tényleg egyenlő-e a szerelemmel, ha az embernek elmegy az étvágya. Háromig számol, a villát egy falat húsba szúrja, majd szilárd elhatározással a szájába teszi. Rágni kezd. Minél tovább rág, annál jobban fél, hogy nem fog lecsúszni. Nyel. Az ijedtségre megiszik egy egész pohár vizet.

A cigaretta vége parázslik, a füst kanyarogva száll fel az égre a szájából, hogy aztán hozzáadódjon a sok mérgező anyaghoz, ami a légkörben kavarog. A kampusz előtti úton autók állnak a dugóban, a zaj és a fojtogató kipufogógáz éppen csak elviselhető, de máshol nem szabad dohányozni. Borit a hányinger kerülgeti, viszont a beszívás és a kifújás ritmusa megnyugtatja, mintha csak egy meditációs légzőgyakorlatot végezne. Igyekszik nem az estére gondolni, de a nem-gondolás is megterhelő, és érzi, hogy az agyának egy szeglete sem tud elvonatkoztatni attól, ami történni fog. Vagyis, ami megtörténhet. Kívülről látja magát, ahogy szorong az egyetem előtt. Sőt, nem is csak kívülről, hanem inkább felülről, mintha ő maga lenne a cigarettafüst, amit az előbb kifújt. Tisztában van vele, hogy szánni valóan áll ott, úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne, mintha csak a ruha tartaná össze. A felülnézetből egy fiú zökkenti ki, aki tüzet kér tőle, akkor hirtelen visszatér önmagába, és automatikusan odanyújtja az öngyújtót. Ekkor látja meg az araszoló furgont is maga előtt, amelynek oldalán egy mosolygó, meztelen nő fekszik sonkák és szalámik között. A cég reklámja az arcába fúródik: „Ön is friss húsra vágyik?”

„A szovjet vagy orosz montázselmélet egy olyan megközelítés, amely a vágást teszi meg a filmkészítés alapjául. Eizenstein a montázst egyenesen a mozi lényegének, a filmművészet legfontosabb sajátosságának tartotta.” A tanár csak beszél és beszél, a hangja eljut Borihoz, de a mondatok értelme csak halványan szűrődik át az agyán. Az előadóteremben van egy kis alapzaj, zörögnek a papírok, ujjak kopognak a billentyűzeten, odakintről autók zaja hallatszik, közben, ahogy telik az idő, egyre kevesebb a levegő. Minden kicsit homályos, mintha nem is a valóság és nem a jelen lenne, hanem valami képzelgés, álom vagy megkopott, múltbeli emlék. Bori előtt éles képek villannak fel, ahogy próbálja elképzelni, mi történhet aznap este, és ő melyik variációra hogyan reagálna. Látja maga előtt, ahogy Miklóssal ül egy elegáns étteremben. Az étlap a kezében van, és nézi a felsorolt fogásokat. A gyomra görcsbe rándul a gondolattól, hogy Miklós előtt kell ennie. Ennél csak az borzasztja jobban, ha húst képzel a tányérjába. Vagy belsőséget, májat, pacalt, velőt, szívet. Elképzeli, ahogy feltálalnak nekik egy szívpástétomot, amit közösen kell megenniük. A pulzusa egyre gyorsabban és gyorsabban ver, ez a kép nem hagyja nyugodni, látja maga előtt, ahogy a villa belefúródik a puha ételbe, és Miklós a szája felé közelít vele. A fantázia összekeveredik a Diploma előtt egyik jelenetével, amit a tanár vetít, miközben a montázsfajtákat magyarázza. Nyár, medence, sör, napsütés, Sound of Silence és a feltálalt szív. Bori felállna, hogy kiszaladjon a mosdóba, de a lábai nem tartják meg, összecsuklik, és elterül a padlón.

Először a hangok jönnek vissza, aztán az illatok, legvégül pedig a látvány. Az orvosi szoba vakítóan fehér és kórházszagú, az üvegajtós szekrényekről élesen visszaverődik a fény. Boriban lassan tudatosul, hogy a lábait felpocolták, a blúzát kigombolták, a nyakán és a csuklóin nedves borogatás van. Az egyetem orvosa első pillantásra elég furcsának tűnik, még alulnézetből is. A fehér köpenye alatt fekete ruhát visel, szegecses övéről különböző méretű láncok lógnak le. Menstruálunk? – kérdezi a férfi, így többes számban, hangsúlya egyszerre lekezelő és mézesmázos. Bori a fejével nemet int, felül és ügyetlenül gombolkozni kezd. Még ne öltözz vissza, meg kell mérnünk a vérnyomásod! – állítja meg az orvos, ismét többes számot használva, és a pillantásával jelzi, hogy a blúzt teljesen le kell venni. Bori magán érzi a férfi vizslató tekintetét, és bár sejti, hogy a vérnyomásméréshez nem kéne levennie a felsőjét, zavartan gombolkozni kezd, hiszen mégiscsak orvosi utasításról van szó. Amikor azonban az utolsó gombhoz ér, ösztönös hümmögő hangot hall a férfi felől, mire felpattan, felkapja a táskáját, és úgy ahogy van, kigombolt blúzzal kirohan a szobából.

Bori hátulról látja magát, ahogy kifut a neonfényű folyosóról, az épületből, majd ki az egész kampuszról. Fut végig a Múzeum körúton, lobog a haja, lobog a blúzának két szárnya, táskája lifeg mellette, és csapkodja az oldalát. Átszalad a zebrán, egy autó rádudál, elfut a Nemzeti Múzeum mellett, átszalad a Kálvin téren, majd fut tovább és tovább, végig a Vámház körúton, cikázik a járókelők között. Tudja, hogy kívülről nézve úgy fest, mint aki menekül. Úgy is érzi, mintha követnék, vagy mintha kamerával vennék minden lépését. Tisztában van vele, hogy melodramatikus, ahogy viselkedik, hogy nincs semmi értelme a reakciójának, hiszen nem történt semmi. Szorong, nem evett, elájult, megvizsgálta egy orvos. Miért olyan mégis, mintha üldöznék? Hiába próbálja racionálisan végiggondolni, a teste nem áll meg, és nem is tud megálljt parancsolni neki. Ahogy figyeli magát futás közben, filmjelenetek pörögnek a fejében, és összemosódnak a jelenével. Látja maga előtt Forrest Gumpot, ahogyan felveszi a piros baseball sapkáját, feláll a tornácon, és futni kezd, át a ház előtti mezőn, át az úton, majd egészen az óceánig és vissza. Látja Jane Eyre-t, ahogy csorognak az arcán a könnyek, és elindul futva a ködös angol tájban, amíg zokogva össze nem csuklik. Látja Hófehérkét, amikor a vadász, ahelyett, hogy kivágná a szívét, azt mondja neki, hogy fusson, és ő elindul a sötét erdőn át, és küzd az indákkal, fennakad a bokrok ágain, rémülten hadonászik, miközben mindenhonnan ijesztő sárga szemek merednek rá. Az utóbbit érzi a legpontosabbnak, és mire elér a Fővám térhez, kezdi magát rajzfilmszerűnek, kétdimenziósnak látni. Arra vágyik, hogy ő maga is csak egy rajz legyen, vagy animáció, nem pedig hús-vér nő.

Végül a Szabadság-híd közepén áll meg. Mindkét kezével megmarkolja a korlátot, görnyedve kapkodja a levegőt, a szíve hevesen ver, a hátán és a mellkasán csorog az izzadság. Alatta hömpölyög a Duna, sirályok röpködnek rikácsolva, dinnyehéj csorog át a híd alatt, távolról pedig egy uszály közelít. Minden irracionálisnak tűnik, Bori mégis megpróbál belekapaszkodni abba, amit lát maga körül. A folyó sodrása végül valamelyest megnyugtatja. Ahogy lassan visszaszerzi az uralmat a teste felett, és elkezdi normálisan venni a levegőt, hirtelen megérzi a bőrén, hogy csepereg az eső. Ekkor tudatosul benne, hogy a blúza még mindig nyitva van, és miközben elkezd alulról felfelé begombolkozni, egyre inkább elönti a szégyen. Aztán eláll az eső, mintha mindegy volna.

Miklóssal azt beszélték meg, hogy a Károlyi-kertben találkoznak, de Bori nem találja őt, amikor odaér. Ha majd később visszaemlékszik erre az estére, csak egy képsorozatot fog látni maga előtt, szép villanásokat: a bolyongást a kertben, az egymásra találást a szökőkútnál, az eldugott padot a fák alatt, a hosszú csókolózást és az ujjaikat, ahogy egymásba fonódnak, amikor kifelé mennek a kapun. A képekből azonban hiányozni fognak a jelen szorongásai, az émelygés, a tanácstalanság, a csók szárazsága, az érintés kelletlensége és a bizonytalanság, hogy vajon ezeknek az összessége-e a filmbeillő szerelem.

Miklós, aki filmrendező, és odavan Woody Allenért, a Manhattenről magyaráz, miközben az Astoria felé sétálnak. Szerinte zseniális az egész film, kezdve a zenétől egészen addig, ahogyan bemutatják a várost, de persze a lényeg nem ez benne, hanem a szerelmi viszonyok, a dekadencia és a sznobizmus ábrázolása. Bori nem mondja ki hangosan, de nem szereti ezt a filmet, sem pedig Woody Allent. Főleg a műviség taszítja, a kiszólások, és ahogyan átszabták Manhattant, hogy jobban fessen a vásznon. Mindenki tudja, hogy a hídjelenetben a szereplők egy olyan padon ülnek, ami a valóságban nem is létezik.

Miklós szerint a szerelem szenvedés, és, hogy elkerüljük a szenvedést, nem szabad szeretnünk. De akkor attól szenvedünk, hogy nem szeretünk. Bori biztos benne, hogy a férfi lopta ezt a mondatot, valószínűleg éppen Woody Allentől, de most nem törődik ezzel, mert megkönnyebbül attól, hogy a férfi nem étterembe viszi őt. Miklós azt tervezte, hogy megmutatja neki a lakását, és ő maga főz valamit vacsorára, hogy mit, azt nem árulja el a lánynak. Borinak kiszárad a szája, amikor az evésre gondol, érzi, hogy a gyomrában egyre gyűlik a sav, ami belülről emészti őt. Hirtelen fekete-fehérnek kezdi látni magát, ahogy sétálnak a járdán, aztán mintha Miklós is fokozatosan kezdené elveszíteni a színeit. Felszállnak a 47-es villamosra, és ahogyan haladnak át a városon, úgy fakul ki minden körülöttük. Mire elérnek a Deák térre, besötétedik, és minden fekete lesz, alig lehet kivenni a város körvonalait. Csak Miklós szemei világítanak.

A sötétben a szagok felerősödnek, amitől Bori egyre jobban émelyeg. Amikor bekanyarodnak az utcába, ahol Miklós lakik, az egyik pad mellett éppen egy hajléktalan vizel. A járdán több helyen is valami szét van kenődve, de nem látni jól, pontosan hol kezdődik és hol ér véget, közben az enyhe városi szellő, amit az elhaladó autók keltenek, görgeti a szemetet és az eldobott cigarettacsikkeket körülöttük. Mikor odaérnek a házhoz, Miklós a kaputelefonhoz lép, és elkezdi beütni a kódot. Botlatókövek csillannak meg Bori lábai alatt, amikor belép a hűvös épületbe. A lakásához egy szűk és dohos cselédlépcsőn mennek fel, minden léptük visszhangzik.

A színek akkor sem térnek vissza, amikor belépnek a lakásba, ráadásul minden forogni kezd Bori körül, amikor eljutnak az orrába az előszobában terjengő szagok. Kér egy pohár vizet Miklóstól, mert úgy érzi, megint el fog ájulni. Ahogyan kimennek a konyhába, kiderül, mi a szagok forrása, a férfi valóban készített ételt estére, marha tatár beefsteaket, nyers marhabélszínből, dijoni mustárral, tojássárgával, kapribogyóval, apróra vágott hagymával és egy kis konyakkal. Utóbbira Miklós kifejezetten büszke, ahogy a fűszerezésre is, amit egy gourmet-oldalról böngészett ki. 

Bori azt hazudja, hogy még nem éhes, bár a gyomra vadul korog. Ez majdnem elárulja őt. Miklós nem bánja, ha még várnak egy kicsit a vacsorával, kitölt egy-egy pohár fehérbort, és int a lánynak, hogy kövesse. Bori megállapítja magában, hogy a lakás nem igazán otthonos, inkább olyan, mint egy díszlet, amit még nem fejeztek be teljesen. Kevés bútor van, és azok is olyan papírszerűnek tűnnek, mintha összecsuklanának, amint megpróbál rájuk ülni az ember. Talán csak Miklós hálószobája más egy kicsit, az leginkább egy stúdióra emlékeztet, az ágyat leszámítva mindenhol kamerák és mikrofonok hevernek, a különböző méretű és vastagságú kábelek pedig úgy borítják a padlót, mintha egy dzsungel indái lennének. Bori óvatosan lépked köztük, mintha bárhonnan előugorhatna egy ragadozó, hogy felfalja őt.

Bár az ágyon ülnek, Bori azt képzeli, hogy az egyik sarokban álló kamera mögött áll. Ez a gondolat némileg segít neki abban, hogy enyhüljön az émelygése, így olyan, mintha nem is lenne igazán része az eseményeknek, mintha valaki mással történnének a dolgok. Fekete-fehér némafilm lett belőle, gyorsan pörgő képek sorozata, hang nélküli tátogással. Látja, ahogy Miklós végignéz rajta, először egyenesen a szemébe fúrja a tekintetét, aztán lassan, de határozottan végigpásztázza az egész testét. Felemeli a bal kezét, végigsimít a lány arcán, egy hajtincset a füle mögé tűr. Minden mozdulata művinek, mesterségesnek érződik, Bori pedig alig érzékel valamit az érintésekből, zsibbadtan, élettelenül ül az ágyon, mintha nem is az ő teste lenne ott. Miklós, folytatva az előre megkomponált jelenetet, finoman megfogja a lány poharát, és a bort a szájába tölti. Aztán félreteszi az üres poharat, és elkezdi kigombolni Bori blúzát, majd a saját ingét is leveszi, és a földre hajítja a kábelek közé.

Egyre közelebb és közelebb húzódik, beleszagol a lány nyakába, befúrja a fejét a mellei közé, közben két kézzel a háta mögé nyúl, és egy mozdulattal kipattintja, majd lehúzza a melltartóját. Bori ott ül félmeztelenül, sápadt bőre világít a sötétben. Pulzusa egyre hevesebb, és egyre biztosabb benne, hogy nem az izgalomtól, hanem a félelemtől ver annyira a szíve. Legszívesebben menekülőre fogná, de nem bír mozdulni. Kinyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán. Miklós ekkor egészen közel hajol hozzá, megcsókolja, nyelvével végigsimítja a nyakát, majd egy váratlan, nyers mozdulattal erősen megharapja. A vér kiserken és lassan végigcsurog a lány a mellei között. Bori lassan ránéz a fölötte magasodó, kiéhezett férfira, majd a saját mellkasára, amely vörösen csillog. Ráébred, hogy a színek egyszeriben visszatértek. A következő pillanatban a fájdalom behatol a testébe, majd megérzi a saját húsának illatát is, olyan, mintha az este egyetlen nagy sebbé alakulna át. Némely szívhez csak úgy lehet hozzáférni, ha sebet ütnek rajta, fut át az agyán a mondat, amit egy regényben olvasott egyszer, és amiről mindig is azt gondolta, hogy hazugság. Aztán utoléri őt a filmszakadás.