Üvöltenek körülöttünk a farkasok
Színházi rendezőként dolgozom a Homo Ludens Project szegedi alkotóközösségében. Néhány éve kezdtem el írni, írásaimat többek között közölte az Apokrif Online, Új Forrás Online, KULTer.hu, SZIFONline, Szófa, Magyar Napló, PRAE, Bárka, Székelyföld, Helikon, Tiszatáj, Kortárs, az Élet és Irodalom.
Több jelentős antológiába beválogatták verseimet, novelláimat.
Ház
A ház, ahol várni foglak, a hegyek között lapul,
hűvös lesz nyáron és fehér, idegen.
Azon a nyáron, egy újabb aszályos nyáron,
amikor kisül a paradicsom a földből,
szárazon kókadoznak a töklevelek, sárgán
izzik a kert, zörögnek a rozmaringbokrok
a szélben, és a madárijesztő úgy hajlong majd
a varjak súlya alatt, mint rőzsegyűjtés közben én.
Nem lesz akkor már gáz sem, áram sem,
a felhőről végleg leszakadok, te lógsz rajta
a városban, marionettbábu az MI
túlvilágított színpadán.
Csak legyél a házban, fázni fogsz, ha nem lesz
fa, és üvöltenek körülöttünk a farkasok,
a magas hótorlaszok között megfagysz nélkülem.
A ház, ahol várni foglak, egy sötét erdőben
világít, harkályok kopácsolnak a fatörzseken,
medve is jár arra, döcögve, éhesen.
Mire jössz, megtanulok szarvasra vadászni,
a kamrában lesz hús is, este sárga fények
gyulladnak, a napelemek szorgosan begyűjtik
a hőt, rőzsét sem kell többet szedni.
Várok rád, azon a nyáron, egy újabb
aszályos nyáron: itt van patak, hűvös patak,
vizét tisztítom, minden korttyal közelebb
jutok hozzád, beléd iszom magam, itatóspapír
vagy íróasztalomon, téma vagy versben,
lüktetés tarkómban, simogatás ujjaimban.
A ház, ahol várni foglak, megközelíthetetlen,
csak te meg én tudjuk az utat, régen benőtte
az aljnövényzet, mohák és gombák között
lépkedünk, vezetlek a csalánoson át,
ki a civilizációból, be a burjánzó csendbe,
azon a nyáron, egy újabb aszályos nyáron,
amikor sokan éheznek, és még többen
szomjaznak, és nem lesz okod maradni
a sivatagi nagyvárosban. A marionettbábu
lezuhan, kötelek csavarodnak a nyakára,
recseg-ropog a színpad, robbannak a reflektorok
lángol a sivatag, lángol az út, ami ide vezet.
Fuss, még futhatsz, a sötét erdőben a ház
felizzik a naplementében, hűl az erdő, vackaikba
bújnak az állatok, nyúlik az árnyék, didergek.
A felhők szétfoszlanak, mikor belépsz.
Mozaik
Szereti. Levelet ír.
Üzenete felrobbantja az udvart,
röpködnek a vihogó felsősök,
csak a srác marad nyugodt,
mert nem tanult még meg olvasni.
Szereti. Nem mondja.
Eltűnik, átszeli a Góbi-sivatagot,
bőregereket véd a kihalástól. Az évek
sűrűn és sárgán hullnak egymásra,
betemetik az emlékeit.
Szereti. Utánamegy az Antarktiszra,
feljegyzéseket készít a pingvinkolóniákról,
videóanyagot vág, és elküldi
a National Geographicnak, híres lesz.
Szereti. Nem szereti.
A konyhaasztalnál ül vele szemben.
A tányéron csörren a villa,
kés zuhan a padlóra.
Szereti. Azt hiszi, őt látja a trolin,
bámulja, akkor száll le, amikor a másik,
mint egy árnyék, kíséri, hiába fut,
lihegve utoléri, habog, szereti.
Micimackó-táncot jár, amikor főzi a kávét.
Twistel, amíg issza. Elhúzza a függönyt,
a napfényt beengedi.
Szereti. Lábujján sárgul a köröm, a bőr
ráncosodik a szeme körül,
szemében tulipánok nyílnak.
Ismerős arca idegen. Szereti.
A csípéseit bekeni.
Kivágja a göndörödő szőrt a füléből,
kócos szemöldökét kisimítja,
szakállát megnyírja. Viheti a házat,
a muskátlikat az ablakból,
a több hektárnyi erdőt a medvékkel,
a vadásztrófeákat, a síelések emlékét
a hegyoldalban, a nyelvet,
amin beszélni tudtak egykor. Szereti.
Zsíros a haja, csúszkálnak rajta
a napsugarak. Ha elkocog a kerítés előtt,
az ugató kutyák elhallgatnak.
Szereti.
Az arcára írja.
A hátára veszi, hogy ne törje véresre
a cipő. Felviszi a hegyre.
Szereti.
Elkapja a kormányt, átrepül az árkon.
Aláesik, hogy életben maradjon.
Beköltözik az álmába,
árnyékként kíséri. Szer-
eti. Nem fest róla képet.
Sz e r e t i. A pórusain lélegzik.
Szereti. Szereti.
Betűk beszélnek helyettük.
Nem találkoztak még.
