Klasszikus formában természetesen megszólalni
A Parnasszus folyóirat XXIX. évfolyama 6. számának élő bemutatóját rendezték a Nyitott Műhelyben december 7-én. A lapszámbemutató centrumában Várady Szabolcs Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, szerkesztő állt. Műveikkel köszöntötték őt, illetve részt vettek a beszélgetésben: Babiczky Tibor, Balla Zsófia, Ferencz Győző, G. István László, Kőrizs Imre, Krupp József, Margócsy István, Márton László, Nádasdy Ádám, Radnóti Sándor, Tatár Sándor, Tolvaj Zoltán, Tomaji Attila. Az est házigazdája és a szám szerkesztője Turczi István volt. A rendezvényt a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
Várady Szabolcs betegség miatt nem tudott részt venni az esten, de a technika segítségével még ez is megoldódott: Turczi István felhívta és kihangosította a költőt, aki ily módon váltott néhány szót a közönséggel.
Elsőként Balla Zsófia olvasta fel Várady Szabolcs nyolcvanadik születésnapjára írt Dalocska, és tíz évvel ezelőtti, a hetvenedik születésnapjára írt Sietni kell című versét. Mint elmondta, szerény, kedves emberként gondol Szabolcsra, akinek szakmaisága alázattal és humorral párosul, és míg nagy hivatástudattal szerkesztette a Holmi versrovatát, ő maga nem túl sok, ám annál jelentősebb verset írt.
Margócsy István Várady költészetének klasszikus formákhoz való viszonyáról beszélt, amelyektől a költő ugyan szívesen el is tér olykor verseiben, ám már első műveitől kezdve megfigyelhető érdeklődése a zárt formák iránt. Ilyen többek között a különösen nehéz versforma, a villanella alkalmazása. Továbbá Várady Szabolcs honosította meg Magyarországon a limerick műfaját, amelynek nemcsak a pajzánkodás a lényege, hanem hogy ezt szigorúan szabályozott keretek között prezentálja a költő. A hetvenes években a szabadvers mellett egyre többen kezdtek különböző kötött versformákban írni, de Várady klasszikus versformahasználata különbözik a többiekétől: nyelve mindennapi és egyszerű. A beszélt nyelvet alkalmazza azokban a formákban, amelyekre a magyar költészet hagyománya egy túlzottan retorizált kifejezésmódot húzott rá.
Nemrégiben jelent meg a Műútnál az Alkalmi című kötet, ennek kapcsán Radnóti Sándor elgondolkodott azon, vajon a Vécétartály-villanella miért sorolható az érvényes, ún. komoly Várady-versek közé, miközben jó pár másikat inkább költői játékként kezel. Margócsy szerint Várady Szabolcs ezeket maga sem gondolja komolyan, ahogy Weöres Sándor sem bánta, hogy gyermekversként adják ki műveit, ugyanígy Várady alkalmi versei is sokszor nagyon komolyak. Klasszikus formában megszólalni ezelőtt két-három költő tudott: Csokonai, Dsida Jenő, Weöres Sándor. Ám akkoriban „gyanús” volt így írni.
Nádasdy Ádám szerint Várady képes az obszcenitást, a trágárságot is elővenni, miközben nem veszít művészi színvonalából, e tekintetben rokonítható az ókoriakkal. Nádasdy rendszerint megmutatja friss írásait neki, mert ad a szavára, és mert tudja azt mondani valamire, hogy ez bizony nem jó. Komolyan értékel, mint egy orvos a leletet.
Márton László Várady Szabolccsal egyetemistaként ismerkedett meg, amikor első verseskötete, a Ha már itt vagy megjelent. Együttműködésük több mint tíz évig tartott, ami az Európa Kiadó virágkorára esett. Váradyt először mint szerkesztőt ismerte meg, de sokat beszélgettek költészetről is, ami Márton László „irodalmi szocializációjához” – Lator László mellett – nagy mértékben hozzájárult. Latornak előbb-utóbb elfogyott a türelme, Szabolcsnak nem – idézte fel az író-műfordító. Márton László beszélt közös erdélyi utazásaikról is, a legutóbbi, csíkszeredait meg is verselte, ezt felolvasta az esten.
Krupp József készítette a lapszámban szereplő nagyinterjút. Turczi arról kérdezte, hogyan készült az interjú, hogyan reagált Várady a kérdésekre. Krupp izgalmasnak találta a beszélgetést, s bár személyesen csak pár éve ismeri interjúalanyát, a Holmit huszonöt éve kezdte el olvasni. Ő is szelíd, szerény emberként jellemezte Váradyt, s mint elárulta, a költő túl terjengősnek találta az interjút, és szerette volna meghúzni.
A lapszámba Várady Szabolcs barátai, tisztelői írtak komoly és kevésbé komoly, tréfásabb verseket, az est során ezekből olvastak fel a jelenlevő szerzők. Nádasdy Ádámtól meghallgathattuk A mérlegserpenyők című, Várady Szabolcsnak írt humoros kisprózáját; ezután Géher István László olvasta fel Váradynak írt, ötvenkét hexametere egyikét. Tomaji Attila elhozta Dúdoló című saját versét, és a jelen nem lévő Babiczky Tiborét (Önarckép alkonyatkor). Tatár Sándor előadta Masztodonposzt című művét. Velünk volt Ferencz Győző, aki 1975 óta ismeri Várady Szabolcsot, és köszöntővers-ciklusából osztott meg egyet a közönséggel. Az est Makó Ágnes Teherán című versével zárult.
