A magára maradt gondolkodó

Szathmári Sándor 1897-ben született Gyulán. Az első világégés nehéz évei alatt végezte el a Műegyetemet. Az akkoriban európai „óriáscég”, a MÁVAG berkeiben kezdte szakmai pályafutását alulfizetett, agyondolgoztatott mérnökként. Soha nem volt az írói „céh” tagja, önmagára mint gondolkodóra tekintett. Írásai irodalmi álcába csomagolt filozofikus eszmefuttatások, amiket gyakran hosszú évekig érlelt. 1935-ben írta meg remekművét, a Kazohiniát. Amit egyaránt elismeréssel fogadott Karinthy és Babits – a kor hazai fantasztikus irodalmának óriásai. Csak nehezen, kerülőkkel jelenhetett meg, ám a várt „felszabadulás” sem hozott sok babért az írónak; a 48-as fordulat után a rendszerváltásig mindössze kétszer – 1957 és 1980 – adták ki, épp annyiszor, ahány külföldi – angol és eszperantó nyelvű – kiadása volt…

A nagy mű okán sokan egykönyves szerzőnek, a hazai fikció Madáchának tartották. Ám írt jó néhány elbeszélést is, amik a Gépvilág és más fantasztikus történetek című, 1972-es kötetben (Gondolat Kiadó) láttak napvilágot, és bármikor felveszik a versenyt korának hasonló stílusú hazai, sőt nemzetközi alkotásaival!

A címadó Gépvilág első olvasásra Wells-parafrázis, a nagy angol író szereplőként is feltűnik benne. 1938-ból időgépével a távoli jövőbe, a „gépkorszakba” utazik. Visszafelé megáll 1964-ben, s a szerzőnek átadja azt a korongot – „ős-diszket” –, amire a különös, futurisztikus kor históriáját rögzítette. A hosszú elbeszélés során kiderül, miként irtották ki a gondolkodó gépek előbb alkotóikat, majd minden szerves életet a Földön. A száraz stílusú, ám bölcseleti mélységű írásból kiderül: az emberiség saját szűklátókörűségének, kapzsiságának áldozata lesz. A csattanó váratlan fordulatot hoz. A szupergépek – miután kiiktatták a szerves létezőket – önmagukat is fölöslegesnek tartva megkezdik a „gépvilág” fokozatos zsugorítását (leépítését). Bolygónk „tisztára pucolva” magára marad…

Az Adalékok a kompofon történetéhez kicsit csapongó stíljével kitűnik a mérnöki precizitással szerkesztett művek közül, melyeket erősen szatirikus részletek fűszereznek. Az atomkatasztrófa után vagyunk, a civilizáció újból magához tért, ennek egyik jele: vehemensen kutatni kezd a múltja után… Nagyon hatásosak azok a szócikkek, amik az atom előtti korból származó írásos és tárgyi relikviákat próbálják a jövő embere számára közérthetővé tenni. Hadd idézzek néhány példát: „A pápai tiaráról fényképeink vannak, de például a papi 'cölibátusról' rajz sem maradt fenn.” „Épp úgy nem tudjuk hol lakott a pestisek néptörzse, akik többször betörtek Európába és nagy mészárlást vittek végbe a békés polgári lakosság közt.” „…a legtermékenyebb magyar írónak csak a vezetéknevét ismerjük: Ponyva… Csak annyit tudunk, hogy élete igen hosszú volt s hogy alkotásainak virágkora a huszadik század…”

A Kitüntetés és a Kezdetben rövid szatírák. Az első egy „örök-háborúban” álló világról szól maró gúnnyal. A másik a teremtés hét napját sajátos szemszögből – hidegháborús stílusban – meséli el az Úr és az Ördög párviadalaként. Bibliai témát dolgoz fel a nagyon „szathmáris” Káin és Ábel című írás. Atlantiszban játszódik a Hamis jós. A Püthagorasz és Logosz fanyar lábjegyzetek a meg nem értett gondolkodó sorsáról, a bölcsességet nem értékelő, sőt lábbal tipró barbarizmusról. Előbbi Püthagorasz kálváriáját mondja el: miként vándorol az antikvitás fénykorában városállamról városállamra az „a négyzet plusz bé négyzet egyenlő cé négyzet” felfedezett törvényével; ám egyik helyen a vallásvédők, máshol a hatalom csúcsán trónolók érdekeit sérti ez a természetből ellesett „tan”. A legmesszebb merészkedve – árulóként – a perzsa udvarba is elmegy, ám ott sem fogadják jó szívvel. Legmegdöbbentőbb a szabad és demokratikus Athén reakciója: a „derékszögű háromszög befogóinak négyzete…” mint megcáfolhatatlan tény ellenkezik az athéniak mindent szkepszissel fogadó, szabadon bírálható tézisek gyűjteményéből álló bölcseleti felfogásával, onnan is távoznia kell…

A Logosz főhőse két Rómába hurcolt görög filozófus, képzett emberekről lévén szó párbeszédük magas röptű, ám a novella végén kiderül: csak nyomorúságos, Hellászból elhurcolt rabszolgák, kiket a tanulatlan, dák származású római hajcsár korbáccsal ösztökél gyorsabb munkára. Éles kontraszt a porba hullt régi magas-kultúra és a felemelkedőben lévő új – félig még barbár – között!

A Babona és a Vincenzo című írások ugyanarról a tőről fakadnak. Az egyikben a kanonizált „tudományos elit”, a másikban a hatalom csúcsán trónoló klérus fojtja el a haladó gondolatokat. Főhőseik első olvasatra Kolumbusz és Galilei, ám újból elolvasva inkább azok a begyöpösödött (vagy nagyon is éles, de számító) elmék, akik e két, korát megelőző embert igyekeznek elhallgattatni. Az eddig felsorolt elbeszélések közül ebben a kettőben érhető tetten leginkább Szathmári szépirodalmi tehetsége. A Babona tudósainak érzékletes párbeszédeiben „bebizonyítja”, hogy Cristophoro mester miért nem járhatott az Indiákon. („Kihallgatása” során kiderül: az út során nem találkozott hidrákkal, az elsüllyedt Atlantisz fölött sem hajóztak át, a tengeri kígyók és a Szküllák is elkerülték hajóikat; partra szállván nem akadtak rá sem a főnix, sem a griff-madár, sem az unikornis nyomaira…)

A Vincenzo főhőse nem Galilei – ügyes írói fogás –, hanem a címszereplő idősebb testvér, aki profán politikai meggondolásból igyekszik rávenni öccsét „eretnek” nézetei visszavonására. (Még ha éles elméjű emberként meg is érti, sőt el is hiszi azokat…) A mű végén Galilei halálos ágyánál ülve elmondja, bíborosként mennyi mindent elért, de azt is bevallja: a testvérét tartja a kiválóbb embernek, és az „áldását kéri”. „Én csak bíboros vagyok, de te szent vagy. Azok közül, akiket sose kanonizálnak, mert ők a legigazabbak, akiket tehát elfelejtenek.” Erre a megjegyzésre reagál Szathmári az elbeszélés utolsó soraival: „Pedig, ha pápa lett volna belőle, legalább a nevét följegyezte volna a történelem. Így azonban mit sem tud róla, hogy Galileinek lett volna egy Vincenzo nevű bátyja.”

A Dongók kirí a felsorolt novellák közül. A rovartársadalom szatirikus megformálása észrevehetően a létező szocializmus, a szerző korának kritikája; ezért unikális az egykor nyíltan kommunista eszmékért lelkesedő író művei közt! Szathmári Sándor baloldali gondolkodású emberként maradt tisztességes alkotó, becsületes mérnökember. Akkor sem élvezte a hatalom „kényeztetését”, amikor „balra lobogott” minden zászló. (Amint a szépirodalomban Sánta Ferenc vagy Mocsár Gábor sem.) Művei – hála az angol és eszperantó nyelvű kiadásoknak – külföldön mint a magyar fantasztikus irodalom remekei ismertek.

Összegzésül álljon itt Keresztury Dezső utószava a Kazohinia 1980-as kiadásából: „Gondolati konstrukciónak és írói alkotásnak figyelemre méltó, nem pedig az élet értelmezésének. A természetben elfoglalt helyünknek és szerepünknek csak egyik-egyik arcát mutatja Kazohinia is meg a behin telep is. Az ember a maga valóságában a kettő között él, egyaránt boldogtalanul és magára hagyatottan a hinek természetes tökéletességében és a behinek teljes tébolyában.”