Petőfi apoteózisa

Euripidész Pellában

Ősz fejjel megvallom nektek,
rég nem szökött könny a szemembe.
Őszintén hálás vagyok, hogy meglátogattatok,
de nézzetek magatokba: igazából ti sem
engem akartok, hanem olyan életet,
amiben én vagyok a mesteretek, és ti a tanítványaim.
Az egy kor volt, szép volt, de az idő haladt,
most nem az a kor van. Az athéni istenek megtagadtak.
Athén már nem tudott megtartani, én sem tudtam megtartani Athént.
Higgyétek el, én utálom a legjobban azokat,
akik nem akarnak görögök maradni.
Megszökni valamiből, amibe együtt írta be nevüket Pallasz,
nem szép dolog. Éppen én nem tudtam ott maradni.
Valahogy mindennek csak a hanyatlására értem oda,
ha úgy vesszük, Athénnak is.
Ti még meg sem születtetek, amikor én már költőversenyt akartam nyerni.
De mire odaértem, nem ért az egész annyit, mint amikor meg akartam nyerni.
Abban a városban már nincsen költészet.
Akkor meg már nem oly mindegy, hogy hol nincs.
Például itt Makedóniában sincs.
Elfárad az ember mindig Szophoklész mögött.
Ha nyertem is, ő írta a szépséget, én az igazságot,
mindig az igazság a második.

Petőfi apoteózisa

Kiszáradt tóbul minden népköltészet,
szólt egy nagy magyar kakukk huhogása,
és idetojt engem a népdalok közé,
hogy én adjak a parasztok szájába dalokat,
lábuk alá ütemet,
szívüknek bút és örömöt.
Jegyezzétek meg,
a költőket is adja valamire a jóisten.
Mi leszesz magyar,
ha elfelejtesz táncolni,
elfelejtesz énekelni?
Elfelejtesz engem is.
Homéroszt írták papiruszra,
Horatiust márványra,
de engem ne tartsanak múzeumban,
ne legyek sírkő szomorúsága,
mert nekem a szép leányszáj papírom,
a verseket táncos lábra megírom,
meglátod majd, édes-kedves galambom,
még az éjjel véled folklorizálódom!