„A nyomokból ítélve a házaspárt álmukban lephették meg, akiknek esélyük sem volt a védekezésre.”

(F. A.: Rablógyilkosság szenteste)

 

„…s Auschwitzon gondolkodva így, talán paradox módon,

de inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom.”

(Kertész Imre)

 

Ritkán olvas az ember olyan verseskötetet, ami mélyen megkérdőjelezi világképét; aminek súlya van, és nem lehet csak úgy elsétálni mellette. Borbély Szilárd kötete pedig az összes tragédiájával teszi ezt az emberrel. Már önmagában csak a címet vizsgálva rengeteg jelentésréteget kapunk. Egyszerre képviseli fő tematikáját, az elmúlást; utal a tragédiára, amit egy kissé esztétizál is brutális bemutatása mellett. A szövegekben megfigyelhető, folyton visszatérő csonkítás-motívummal sajátos „tisztítást” visz véghez. A kérdés, hogy világában akad-e még tisztítható?

A középkori keresztény hitéletben az idő múlása eggyé válik az eltévelyedés fogalmával. Az Újszövetség az idő előrehaladtát legtöbbször a bűn túlburjánzásával és az emberiség elaljasodásával köti össze, ami majd Jézus második eljöveteléhez vezet. A Halotti pompa versei pont ezt a jelenséget tematizálják újra. A szent irat időfelfogását szem előtt tartva járják körül annak fő témáit. Van-e a ma emberének megváltása? Hogyan adaptálhatóak a Biblia karakterei egy általa már előlegezett jelenben?

Újra mozgásba hozza, de egyben a végletekig feszíti az analógiát, ami egyszerre értelmezhető profán és mély hívő gesztusként. „Ha agyszövet és csont fröcsög, / Urunkon száz lator röhög, / Arkangyalokra vér csöpög. / Micháél sír Jézus mögött.” Azt a „mesésnek” mondható réteget dolgozza le, ami erősen megtelepedett a vallástörténet heroikus, nagy pillanatain. Szemlélteti a pusztítást, az eltévelyedés bűnét és következményeit, saját „nagy-könyvébe” nemcsak számadatokat írva fel. Profán, hisz a tanult hit módszertanától eltérő, szent viszont azáltal lehet, hogy látásmódjában igaz.

Az Első könyvben, az imaszerű versek újraírásának gesztusával folyton puha falba ütközik, nem talál kielégítő feleletet a keresztény analógiában tragédiájára. Közben a megidézett eszmék – Mária, Krisztus, Test, Lélek – megkérdőjelezésük ellenére sem vesztítik el szentségüket, a szenvedő egyén teljes egészében meghagyja méltóságukat. A versbeszélő objektív távolságot tart tőlük – ez adódhat a keresésből vagy akár a világkép megkérdőjelezéséből, elvesztéséből –, mint beszédnyelvet használja őket, ezáltal elsősorban nem az analógiákban megélt hittel találkozunk, hanem magával az analógiával. „Az örökké-valóság / mély, akár az elme, / amelybe lakozik / Krisztusunk kegyelme.”

Keveredik, egy nagy motívummá áll össze a jézusi elhivatástudat és életút, így a történet nem határozza meg magát időben, egyidejűleg érvényes és van jelen a születésben és a kereszthalálban: „jászol alján iszamós vér / kicsi kicsi Jézus testvér // játszik a csöpp kis kezével / tenyerében a sebével // forgatja és átnéz rajta / mosolyog a halott arca.”

A balta, a koponya szétverése, a gyilkosok eszközei állandó toposzai a kötetnek. A hit tragikus megpróbáltatása és a szerzői kétkedés gondoltatja újra és újra a kötet átérzett képeit. Az alkotó saját sebeinek tükrében teszi próbára istenképét. „Koponyáját széjjel verték, / húsát kampókkal meg tépték; / összetörték csontjait”

„Az örökké valóság / olyan, mint...” az ember, aki azt elképzeli. Gyermekként félünk tőle, hisz nincsen rá leíró szavunk, nem birtokolhatjuk, nincs egységtudat. Szenvedő felnőttként viszont benne lehet az alkotóban a rettegés, hogy az örökkévalóság sem több saját tragikus életének megsokszorozódásánál. „Az örökké-valóság / vékony, mint a penge, / amelyet a Halál / csempész a szívedbe.”

A Második könyv a művelt ember (a kultúrából kölcsönzött szereplők) kivetítette szenvedés. Több analógia mentén magyarázza. A modern világ és tudomány mellett képviseltetik magukat Psziché és Ámor, a Lélek és Test metaforái; valamint az önmagát a technika által elgondoló világ és a modernség megbúvó „istenei”, a Kiüresedés és a Semmi.

A kötet saját tragédiájánál jóval továbbmutat. A leépülés és szenvedés mellett egyetemesen problematizál és újragondolásra késztet, emellett képes felmutatni esztétikát is saját nyomorából, ami egy áldozatszerepet felöltő lírai éntől meglepő reflektáltság. „Amikor mély fájdalom éri az embert, / a kutatók megfigyelése szerint / az agyban tömeges öngyilkosságot / követnek el bizonyos sejtek.” „Az így kapott mintázatot / miután hangokká alakították, kiderült: / oly módon szervezett, akár egy zenemű.”

Egyetlenegy verset ír itt is újra és újra. A lét tragikumát erősíti a folytonos ismétlés. Kiemeli, hogy megtörténhetett ugyan az áldozat, de hiábavaló, ha senki nem képes üdvözülni általa. „Aki sötétségben él, / nem ismeri a félelmet.” A Halotti pompa világának látszólag a nemlét az egyetlen nyugalma: „Szálljon le a kegyelem, / és múljék el ez a világ! / Amen!”

A hit passzusai után érkeznek az értelem versei, a jelenlegi világszemlélet. „Az alig kétszázezer éves / Malawi tóban él egy halfaj, amelynek egyetlen / tápláléka a többi hal szeme.” De nagy egészében ugyanoda jut vissza, csak a körítés érzetei másak. „A létezésnek ugyanis van egy magasabb / szintje. Mert testben élni maga a halál.” Kitörni látszik a keresztény analógiából, de a tágas térben üresség fogadja. A versek témája ugyanolyan húsbavágó, de ahogy az első részben a vallásosságból kimozdít a realizmus, hasonlóképpen dolgozik a másodikban a megkreált ürességérzet. „Már sötét volt az ég nagy képernyője, / aludtak benne minden csillagok. / Felvillanó, apró fények és hőre- / érzékeny másolt, lopott programok.”

A bibliai igazság meghaladása, a mutáció, „a természetellenes élet” témái révén újra rábukkan az emberfeletti misztikumra. „Az agy számára elveszett az idő és a tér. / A médium nem az emberi világról, hanem az / istenekről / tudósított. A kutatónőt úgy szólította, hogy / Psziché.”

Az első fejezet az áldozaté, a második az életünké; halálé, vágyé. A lét kritikus pillanataiban ugyanakkor betüremkedik a szerelem. Ami Borbély világában csak az első pillanatban feloldozás, később leginkább a gyilkos szerepében tetszeleg. A kötet megidézi az elveszett testek melegét, de a szerelem fogalma is leginkább a tragédiaszemléltetés eszköze, minden pillanatában a megcsalatás gesztusát előlegezve meg: „A gyilkos Ámor teste élvezett, / mikor megölte azt, akit szeret.”

Ámor öl, és Psziché gyászol, mindig több síkon történik a tragédia. A lélek és a test közötti ellentét, zavar és széthúzás a kötet mozgatórugója. Az eltévelyedésre, tragédiára a diszharmónia zenéje a válasz. Amit belül akarunk, az nem egyezik meg külső (ösztönös) vágyainkkal, és ez szép lassan szétszakít bennünket, megszületnek a személyes és globális tragédiák. Ámor és Psziché a kötet két fő (csúcsra járatott) motívuma: „Akkorra már mind elfolyt a vérük. / Az ordítás is elmúlt. »Szörnyű volt / hallani.« Ezt vallotta a legkisebb Ámor – / »én elszaladtam…« – »Úgy vonítottak, / akár a disznók« – így mesélték később el / nevetve. Psziché nem alszik. Gyászol.”

Itt találkozunk először különböző istenképekkel is (olykor a vallástörténet korszakainak eltérő analógiái által), így már a kötet hitvilága sem egy megdönthetetlen egész, hanem feltöredezik különböző karakterekre, specifikusabb hitekre. „Az istenek között nem egy gyilkos / tisztelete túlélte az áldozatokét, / akikről többé szó sem esett, / ha csak nem, mint a kéjvágy / vagy a bosszú tárgyairól.”

Közben a Halotti pompában az istenek soha nem maguktól gonoszak, folytonos erkölcsi viszonyban vannak az emberekkel, akik mélyen meghatározzák őket; sorsuk mondhatni közös, együtt vesznek el. Az isteni szerepkör megkérdőjelezése is leginkább az emberi brutalitás következménye. A kötetben a kételkedő ember leginkább magában nem találja az istenit, a szentet. „A tiszta, animális / élvezetet pedig mindig beárnyékolja a Létezés.” Borbély Szilárd kötete sokszor már annyira önreflektív, hogy akár önmaga recenziója is lehetne: „Az istenek világa néma, csak a tettek / vannak: a nyers erőszak és a féktelen / kegyetlenség.”

„Aki gondolkodik, nem talál helyet a szétnyíló, / és összecsukódó lombok között.” Egyszerre értelmezi önmagát, önmaga ürességét, és mutat rá a transzcendenciára. A versek klasszikus

stílusának (láttató, kimunkált képek; jól kigondolt forma), a költő egyéni perspektívái adnak frissességet. Önreflexiója mély, nem elhanyagolható egész. Így futtatja a tragédia szálai között a nyelvet, mint a folytonos ismeretlent. Sok, akár egymásnak ellentmondó megállapítása a nyelv fontosságát és a minden mű általi újbóli megismerést hirdeti. Múzsája absztrakt, de annál nagyobb a vágy: „Mert a nyelv, akár az éjszaka. Nedves, / megfejtetlen zörej.”

„A hellenizmus / idején Krisztust Hermészként ábrázolták: / a hírhozó, és az üzenetek jelentését kutató / görög isten nemes arcélével. Nincs nyoma / szemita orrnak, csapzott szakállnak, leomló / hosszú, összecsomósodott hajnak. A fürtös // fej, egészséges, kívánatos fiatal férfié: a Jó / Pásztor, báránykával a lába mellett. A később / elengedhetetlen kereszt ekkor még sehol.”

A Harmadik könyvben a haszidista világszemlélet révén békét talál a tragédiák között; nyelvezete kiegyensúlyozottabbá, derűsebbé válik. Olyan világgal találkozunk itt, ami ismerős, mégis különös: „A Megváltó minden Sábeszkor / eljön. S megáll a szombat küszöbén. / Várja, hogy azt mondják: »Jöjj, / Vőlegény! Szép Arád, a Szombat / Királynő, mindjárt érkezik!« És a / Messiás ott áll a küszöb előtt.”

A klasszikus világkép megkérdőjelezése után ismeretlenebb istenképe elementáris erővel képes hatni, vonzódni kezdünk a lírai énnel együtt ennek az újonnani megismerése felé. A haszid elképzelés mélyen misztikus és egyben emberi világképet sugall: „A Mindenség Királya ugyanis / a Teremtésnek csak a másolatát / hozta létre. Az eredetit a Messiás / jobb szemébe rejtette el.”

A Harmadik könyv világának istene fáradni képes, ha teremt, és angyalok győzködik sajátos érdekeikről. Mindennapiságában a transzcendenst úgy bújtatja el, hogy semmit sem hajlandó a konvenciók alapján értelmezni. „Privát” teremtéstörténeteknek lehetünk tanúi, amik akár oly erővel képesek hatni, mint a bibliai példázatok. „Mikor Isten a világ teremtésébe / kezdett, saját végső leheletébe / tért vissza és önmagát is eltörölte. // De a Szent Szombat megismételte / a Teremtést” – mondta az idős Reb / Hersele, miközben elszunnyadt örökre.”

A teremtés különös pillanatait megragadva szemtanúi leszünk a Világ, az Én, a Te, a Test és Lélek teremtésének, születésük mélyen reflektál ezen fogalmak sajátos természetére is. „Amikor a Világ Ura megteremtette / az első embert, így tanította Reb Taub, / csak lelket teremtett, amely lebegett / a föld fölött, fejjel lefelé.” „Látta a Mindenek Ura, hogy nem tud // járni, ezért teremtett neki testet is, / amely a földhöz kötötte. A testet / Ruachnak nevezte el, melyet Évának // is mondanak. És amikor ez Árnyékot / vetett a földre, azt hívták Ádámnak.”

„Csillag van minden homlokán, / és csillag van a mellén. / Csillag ragyog az ég fokán, / a Törvénynek a helyén.’’ Saját katasztrófáját, végül egyetemes színtérre vezeti át, a lírai én két tragédia között megtalálja önmagát, az eljövendő hivatástudatot. „Még élek én, de már nem én: / a Jövendő él bennem. / S ha Auschwitzra gondolok, / sejtem már, mért volt lennem.’’

Borbély Szilárd kötete önálló monolit, ami évekkel később sem hagyja nyugodni az olvasót. Kérdésfelvetései kommunikációvá, félelmei önrealizálássá ülepedhetnek, ha vállaljuk az átérzéssel járó „gyötrelmeket’’.

Borbély Szilárd: Halotti pompa. Jelenkor, Budapest, 2022.

A cikkben a szerző fényképeit láthatjuk.