A Kutyakaparó

A Kutyakaparóban meglehetősen nagy volt a nyüzsgés ebben az időszakban. Vásár volt, sok ember haladt a debreceni országúton, és jobb híján ide tértek be inni. Megfordult itt mindenféle náció, korra és nemre való tekintet nélkül.
Így hát senkinek nem tűnt fel a fiatalember érkezése, aki arcán különös, izgalmat és várakozást tükröző mosollyal lépett be. Aztán megtorpant, úgy nézett körül, mint aki keres valakit, pontosabban mintha várna valamire.
Tekintete a söntés mögött egykedvűen tevékenykedő kocsmárosra tévedt, és felderült. Huncut mosollyal lépett oda hozzá.
– Kocsmárosné, arany virág, ide a legjobbik borát!
A ránézésre is legalább másfél mázsás kocsmáros kezében megállt a korsó és a törlőrongy, majd felvont szemöldökkel nézett a fura szerzetre. Sokat látott ember volt, de néha még őt is sikerült meglepni.
– Kocsmárosné az úr igen tisztelt édesanyjának a térde kalácsa! – morgott az orra alá, majd elkiáltotta magát: – Marcsa! Keresnek!
Valahonnan a kocsmároshoz igen csak passzoló körmérettel és alkarral rendelkező asszonyság penderült elő.
– Marcsa, ki ez a ficsúr? Mér’ keres téged, és főleg, mér’ szólít aranyvirágnak?
– Hát maga meg ki a kórság? Életembe nem láttam még.
A fiatalember megszeppent.
– Én csupán verset citáltam. Nem ismerik? Falu végén kurta kocsma.
– Vers? – horgadt fel most egy pultot támasztó borissza, és kihúzta magát. Nyüzüge fickónak tűnt, de mégis volt benne valami tiszteletet parancsoló. – A vers fehércselédeknek való! Igazi férfi kardot forgat, nem könyvet.
A kocsmáros most hangos robajjal lecsapta a pultra a korsót.
– Azt mondja, Bánffy uram – vonta kérdőre a nyüzügét –, hogy nem férfi, aki szereti a verseket?
– Nem a’.
– Na, ez jó! – horkant fel a kocsmárosné. – Hiszen minden költő férfi! Vörösmarty például…
– Hát, pedig én azt mondom, minden költő szodomita! – hergelte neki magát a nyüzüge Bánffy.
A fiatalember vívódott magában, látszott, hogy mondana valamit, de nem biztos benne, hogy jóra vezet.
– Emberek! – bömbölte a kocsmáros. – Ez az alak itt azt mondja, hogy a költészet nem férfinak való. Hát mit szólnak kendtek ehhez?
– Ezt mondta? – kérdezte valaki hitetlenkedve.
– Vörösmartyra egyenesen azt mondta, hogy szodomita!
– Jó, hát Vörösmarty nem is költő… – jegyezte meg egy sápkóros ökörhajcsár.
– Mit merészel? – hitetlenkedett a kocsmárosné.
– Ugyan kérem. „Ne adj helyette bánatot, könyűt?” Hát költészet ez? Ez kérem üres nyafogás! Igenis… – folytatta az ökörhajcsár, de elhallgatott, mert egy repülő söröskorsó beléfojtotta a szót.
– Marcsa, mi csinálsz? – hüledezett a kocsmáros.
– Muszáj volt befogni a száját.
– Bánom is én, tőlem meg is ölheted, de tudod, mit kóstál manapság egy korsó?
A fiatalemberen látszott, hogy nagyon nem úgy alakul ez a nap, ahogyan tervezte.
A kocsmárosné kiállt a pult elé, és fenyegetően rázta az öklét:
– Aki még egy rossz szót szól Vörösmartyra, vagy a versekre, azt szétpasszírozom, és eladom zsíroskenyérnek!
Na, erre aztán felzúdult a Kutyakaparó. Záporoztak az érvek és a pofonok, hiszen az alkohol köztudottan mindenkiből irodalomkritikust farag.
A fiatalember közben kapott bort, és némileg felbátorodva felugrott a pult tetejére.
– No, de a hazafias, lelkesítő versek, azok csak férfiasak? – kiáltotta, és a mellére csapott, mintha ő maga is afféle hazafias, lelkesítő vers lenne.
A kocsmárosné nem nagyon törődött a fiatalemberrel, de igen értékelte az új nézőpontot, ami őt erősíti.
– Úgy is van! Hát lehet-e annál férfiasabbat mondani, mint hogy „A magyarok istenére esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”
A fiatalember ekkor furcsa, nem e világi hangon felkiáltott, amire minden szem rászegeződött.
– Tán valamiféle rohama van az úrnak? – tudakolta a kocsmáros, és jobb kezével megmarkolta a pult alá készített husángot.
– Ezt én írtam!
– Már micsodát méltóztatott írni az úrfinak?
– A verset, amit a felesége idézett.
Marcsa gyanakodva méregette ezt a furcsa ripőköt, akit most már nem lehetett leállítani – legalábbis ő azt hitte, de majd látni fogjuk, hogy az élet kegyetlen.
– A magyarok istenére esküszünk! Ez a Nemzeti dal, az én versem!
Néhány szemben most először mintha tisztelet ébredt volna az ismeretlen ifjú iránt.
– Komolyan? – kérdezte a kocsmárosné.
– Szavamra! – bizonygatta az ifjú.
A kocsmáros vonásai is kisimultak.
– Hát miért nem mondta mindjárt! Figyelem mindenki, fontos vendégünk van!
A fiatalember leugrott a pult tetejéről, és elégedetten, bár szerényen mosolygott. Végre jó mederbe terelődtek az események. Méla beletörődéssel fogadta a vállveregetéseket és ingyen borokat.
A kocsmáros mindenkinek fizetett egy kört, és amikor teletöltötte a kupákat borral, így kiáltott:
– Háromszoros hurrát az én Arany János barátomnak!
A fiatalember arcáról azonnal lefagyott a mosoly.
– Arany János? De hát én nem Arany János vagyok!
Megfagyott a levegő.
– Hanem kicsoda kegyelmed?
– Petőfi Sándor!
A nyüzüge vállon taszította.
– Akkó’ mé’ mondta kend, hogy maga verset ír?
– Mert költő vagyok, és a Nemzeti dalt én írtam!
A kocsmárosné felkacagott.
– Maga, fiam, szélhámos! Mindenki tudja, hogy a Talpra magyart Arany János szavalta a múzeum lépcsőjén március tizenötödikén.
Petőfi elnézően mosolygott.
– Nem, jóasszony, téved, a Nemzeti dalt – mert ez a címe – én írtam, és sok helyen elszavaltam március tizenötödikén, de a múzeum lépcsőjén nem.
– Hát, ha maga írta, idézzen belőle, fogadok, el se tudja szavalni!
Petőfi sértődötten kihúzta magát.
– Rabok legyünk, vagy szabadok!
– Mi? Arabok legyünk? Ilyen nincs is a versben!
– Fogjátok meg fiúk, ki vele!
– De kérem! – tiltakozott a forradalom költője –, kérdezzenek meg bárkit!
De már senki nem törődött vele, elkapták, elagyabugyálták, és vitték, hogy kihajítsák az országút sarába.
– Nekem befolyásos barátaim vannak ám – próbálkozott az ifjú menteni a menthetőt. – Úgy vagyunk Kossuthtal, mint két testvér!
– Halljátok, fiúk? – nevetett a kocsmáros. – Még a végén kiderül, hogy a ceglédi beszédet is ő mondta!
Valamivel később a szerencsétlen ifjú feltápászkodott a pocsolyából, amelybe belévetették. Minden porcikája sajgott, és keserűen nézett a csárdára.
– Mit is vártam, hiszen a harangszó is meghalni jár ide! – sóhajtott keserűen, és magában már a bosszút fontolgatta. Csak jusson papíroshoz és pennához!
 

Részlet a szerző készülő Petőfi-regényéből.