Indulás a vadonba

– Életemben sose szerettem hazudni, papnak végkép nem, ezért nem mondtam neki, hogy örök házastársi hűséget esküszök. Az emberek kilencvenkilenc százaléka nem tartja be. Én még a papnak se hazudok. Ezért utálom, ha hazudik nekem valaki. Ha hülyeséget csinálok, felvállalom. Szóval én nem hazudok másnak, nekem se hazudjanak. Így mesélek. Vadőr vagyok. Negyedik generációs. Dédnagyapám, nagyapám és apám is vadőr volt. Gyerekkoruktól érdekelte őket a vadászat.

Lukács felteszi a kávém, élettársa, Viola puliszkát főz reggelire, hogy majd felszeletelje, és túrót tegyen a rétegek közé. Párja tovább mesél:

 – Apám erdészként kezdte, aztán elcsalták vadőrnek a társulathoz. Már óvodás koromban vitt magával az erdőre. Nem egyszer fáradtam el. Ilyenkor leültem egy barázda szélére. Mikor hazaértünk, megtanított udvart seperni. Sose vert meg. Nem kellett, hogy féljek tőle. Tartottam tőle. Az más. Ezért nem hazudtam. Belém verődött gyermekkorban a tisztelet. A testvéreim mondják, a menésemtől kezdve minden hasonlít apumra. Én se bántam volna, ha él még pár évet. Nekem nagy segítség volt. Áttételes tüdőrák vitte el. Cigizett, de betegsége előtt két évvel elhagyta. Hatvankét évesen halt meg.

Nagyapám nyolcvanhárom éves volt, amikor még vele együtt mentem a Duna-deltába. Három órás beszélgetést őriz róla a Magyar Tudományos Akadémia. Tőle, apumtól, anyumtól tanultam meg a növényeket. Akkor még nem voltak gyógyszerek. Adtak valamit, csak szűnjön meg a fájás.

Dédnagyapámmal nem találkoztam. Meghalt, mire megszülettem. Azt mesélte a család, nem szeretett templomba járni, de minden vasárnap elment a központba, mire jöttek ki miséről. Néha farkasai is elkísérték. Az emberek ilyenkor szörnyülködtek. Erről majd bővebben mesélek. Első és utolsó fiú vagyok a családban.  Nálunk is csak a kutya volt bak. Ezért így teregettük a ruhákat: bugyi, bugyi, bugyi, gatya.

A gyerekkorom hamar eltelt. Az iskola elvégzése után, mivel apummal sokat jártunk az erdőn, anyum pedig nem akarta ezt a szerinte tekergő életmódot, kérte apumat, hogy szereljen be engem a Matricába. Három műszakban dolgoztam. Úgy is jártam munkába, hogy nem volt munkám. Ha egy percet késtem, hajnali hat óra egy perckor kiütöttek nekem egy munkaórát a matricagyárban. Nem mehettem el, hogy visszajövök hétre, ott kellett ülni úgy, hogy munkám nem volt. Ha határidő előtt egy perccel érkeztem volna, a semmit is fizetik egy órán keresztül… A matricagyár fizetett akkor a legjobban. Csak ismerőssel lehetett bejutni. A káderosztály főnöke vadászott, apámmal jó viszonyban voltak. Mikor odamentem a munkaelosztóhoz, kérdezték, melyik szekcióhoz akarok menni. A kazánfűtő részleget egy vadászismerősömért választottam. A második legmocskosabb műhely volt. Egy hét telt el, s máris tudtam, innen nem megyek nyugdíjba. Akkor még nem sejtettük, hogy Ceauseşcu meghal.

Lukács kitölti a kávét, majd folytatja:

– Gyárból való szabadulásom után apum nyomdokaira léptem.  Vadőr az legyen, aki nagyon szereti az állatot. Másképp csak mészárlás van. A jó vadász vadgazda. A jó gazda otthon tart tíz tyúkot, egy nem tojik, azt levágja. Én szeretem az állatot. Azt is vállaltam, hogy konyhabútort kellett cseréljünk, mikor elmentek a családomhoz befogadott medvék.

Az ember beleszólt a természetbe. Ha nézel egy folyamatot, az húsz-huszonöt év. Ezt le tudom rövidíteni befolyásolással öt évre. Nem várom meg azt, hogy kezdjenek a farkasok pusztulni, mert nincs mit egyenek. Ha a farkas kezd elhullni, a növényevő kezd szaporodni – ez huszonöt év. Lerövidítem úgy, hogy meglövök két farkast és egy növényevőt, de nem irtom ki egyiket sem. A természeti egyensúlyt próbálom szinten tartani. Ezt öt év alatt meg tudom tenni. A természet magától megoldaná, csak az huszonöt-harminc év. Amikor túlszaporodik a ragadozó, elfogy a növényevő. Ha a ragadozó a kölykeit nem tudja felnevelni, kezd emelkedni a növényevők száma. Nekem nem a doktorátus hiányzik, látom ezt anélkül is. Attól, hogy kiveszek egy ragadozót és két növényevőt, ha doktorátusom van, a helyzetnek akkor sem szabad megváltoznia.

Én abból nem kapok pénzt, hogy vadászok. A zöldek pénzt kapnak, hogy gáncsolják a vadászatot. Ismerem a helyi főnöküket: ebből a pénzből Afrikában vadászik…

Miközben a kávét szürcsöljük, elkészül a túrós puliszka. Viola elénk teszi a tányérokat.

 – Te nem akarsz gazdag lenni? – kérdem Lukács vadőrt.

 – Eldöntöttem, hogy sok pénzem sose legyen, mert én ahhoz sokat kell dolgozzak, s azt én nem akarom. Összevéve kéthétnyit zergészek, vagyis vadászokat vezetek zergekilövésre a Déli-Kárpátokban. Azért ennyi ideig viszem őket a vadnyomon, hogy utána az év végéig tartson ki az ára. A zergészési időt leszámítva azt csinálok, amit akarok. Más évi háromszázhúsz napot dolgozik. Minden évből harminc napot él a nyugdíjig. Hatvan éves kora után már kopogtatni szokott a halál… Nem értem az embert. Elmegyek horgászni, vadászni, mert én azt szeretem. Megkeresem, hol és hogyan élhetek kedvemre, hogy ne kerüljön túl sok pénzbe. Annyiba, hogy jól érezhessem magam. Két hétnyit veszítek egy évből. Harminc napot más nem él egy évből… Húsz évesen nekiállsz dolgozni. Hányan szeretik a munkájukat? A kamionsofőrök se élvezik a munkát. Nem elég a két szoba, palota, akarsz új autót, csillogást. Az öreg székely is meglátogatta a sírkőfaragót. – Miért két-három évnyi időközt írtál minden halottnak? – kérdezte. – Mert ennyit éltek boldogan – felelte a sírkőfaragó. Erre a székely: – Akkor nekem azt írd fel: Halva született.

Felnevetek, majd tovább hallgatom a vadőrt.

 – Nekem senki ne mondja meg, hogy mennyiért és hogyan éljek. Én Marco Polót nem akarok, mert az harmickétezer dollár. Annyit nem akarok dolgozni. Egy kőszáli kecskéért kifizetnek négy-öt ezer eurót, azért egy kicsit dolgozok. Utána annyit horgászok, amennyit én akarok.

Nyolc milliárd emberből ötmilliárd távol él a természettől. A fehér ember minden igényt megnövesztett.  Rengeteget dolgozik, hogy túlzott igényeit kielégítse. A farkas nem megy a Lidlbe. Neki anélkül is enni kell. Egyedül az ember fizet azért, hogy a Földön élhessen, miközben egyedül nála nem működik a természetes szelekció, amit, ha az emberre kezdesz lefordítani, te vagy a legrosszabb. Beteg géneket segítünk át, ezért degenerálódunk. Embernél csúnyán hangzik, állatnál elviseljük. A nő karriert épít. Negyven évesen nem lesz ideje nyolc gyerekre, ezért mindent meg kell tenni, hogy megszülessen az az egy. És ha a feltételezett nyolc közül a leggyengébb születik meg? Minden esély megvan rá…

A lényeg, kedves nő, te is dolgozz a munkáltatónak anyaként, ne legyen elég a férjed pénze. Az egyenjogúságot nem ebbe az irányba kérték. A családot a természetben nem a nő uralja. Mi jutott nekik az egyenjogúságból? Dolgozhatnak. Megengedték nekik, hogy keressenek pénzt. De csak annyit, hogy a következő hónapban is a munkahelyen találják magukat. Ha valaki közölné velük, hogy huszonnégy órájuk maradt az életből, ki menne be közülük egy munkahelyre? Bemennek, mert azt hiszik, úgyis sokat élnek. Itt megszakadt, amit a természettől örököltünk. A családnevelés a nőé, ha két, ha kilenc gyerek van. A család élelemszerzése férfimunka. Megszűnt a törzsi rend, ami falun még többnyire most is működik, városon nem. Városon tíz évig ugyanazon az emeleten laksz valakivel, akiről nem tudod, ki. Pedig a szomszédod. Falun ilyen nincs, mert a törzsi szellem ott működik. A város lényege: betelepítünk téged, ne a szomszédod érdekeljen, hanem a munkád, amiből a nagy pénzt nem te keresed. Csak a kicsit. Majd a gyerekednek csinálunk egy napközit, de nagyon ne ismerjétek ti, lakók egymást, mert akkor összefogtok. Ne legyen összetartozás. Összetartott nemzettel nincs mit kezdeni. Meg kell szaggatni. Meg kell darabolni. Akkor lehet kikezdeni vele. Külön-külön el tudnak vele bánni. Együtt nem. Ti verjétek le a korondi kerámia árát, vesszetek jól össze, én majd megveszem harmadikként féláron. Erről szól a globalizáció. Ha emberekre leosztjuk: egyik szomszéd meg akarja venni a másik kertjét, de az nem akarja eladni. A harmadik szomszédot ráuszítom, hogy kalamajka legyen, s akkor majd megveszem féláron. Ők csak veszekedtek, nem nyertek semmit, én meg megvettem a kertet, ami nagyon kellett nekem. Ilyet állat nem csinál.

Döbbenten hallgatok, majd megkérdem:

– Elkísérhetlek egy darabon?

– Söröspatakba megyek – feleli a vadőr, majd nadrágjára erősíti a kamásliját, felveszi bakancsát, zöld kabátját, ami nem suhog, hogy ne meneküljön emiatt a vad, fejére teszi keskeny karimájú vadászkalapját, és vállára akasztja a puskát.

Kilépünk az ajtón. Felnézek. A parajdi sóhegyek felett ragadozó madár köröz.

Lukács halkan jegyzi meg:

 – Szirti…