Apám Dombiratosa – IV. rész

A nevezetes búcsú

Nézzük csak, mi is történt a háború végén Dombiratoson, ahová apuka vertfalú házába tartunk, az elveszett Finci cicám nélkül.  
Először is a csodálkoztam, hogy apukának háza van Dombiratoson, hisz én akkor már az első osztályt elvégeztem a tanyaközpontban. És mi most oda költözünk Kunágotáról, vagyis menekülünk, mert a Wolf-örökösök birtokán nagyanya háza a Kovácsok családi fészke volt. Hová is menekülhet az ember a nagy bajok idején, akármilyen messzire is került el onnan? De így hirtelen sokan lettünk, bár sok jó ember megfér kis helyen, miközben üresen állt a dombiratosi ház. Apuka értünk jött, ismét fölpakolták a betyárbútort, és nekiindultunk az új életnek. Most viszont stráfkocsival zötyögtünk Dombiratosra, a szomszéd faluba. 
Jóval korábban megépítették már ezt a házat, még nagyapánk vállalkozásában és az ő vezetésével az öreg ház szomszédságában.  Biztosan Busa Károly is részt vett a munkálatokban, a törvénytelen fiú, ezt el is mondta nekem korábban. (Vertfalú házépítések.) A helyzet is megmutatja, milyen előrelátó volt édesapánk, gondos és gondoskodó. A nősülést sem siette el, harminc évesen, 1936-ban vette feleségül édesanyánkat, a bájos és szép kunágotai Kovács Erzsébetet. A dombiratosi búcsún ismerkedtek meg, talán 1935-ben. Akkoriban jelentős esemény volt eljárni a falusi búcsúba, és ritka szórakozás a falusiaknak. Ismerkedési lehetőség is; körhinta, hajóhinta, kirakodó vásár és nevezetes búcsúfiák. Anyukánk is kapott egy piros színű, tükrös mézeskalács szívet Ónody Pistától, a megrögzött agglegénytől, akire akkoriban már többen szemet vetettek Dombiratoson. A mézeskalács szívre ráírtak fehér cukormázzal valamiféle örökbecsű szöveget, amin jót lehetett nevetni. Kislánykoromban ilyen életre szóló bölcsességet nem kaphattam, de emlékszem a hajóhintázásra, a teljes, 360 fokos szögben körbelendülő, fejjel lefelé átélt, visító izgalmakra, a fejünk fölött összecsukódó szoknyákra. Mivel akkoriban még nem volt divat a lányoknak hosszú női nadrágot viselni. (Nem körhinta volt ez, amely Töröcsik Mari és Soós Imre világhírű filmjének nagy jelenetében szíven üt, hanem hajóhinta. Nagy lendülettel, lábbal hajtottunk, s ez volt a repülés, merészség, a fejreállás boldogsága.) 
Itt kell elmondanom, kicsinyke Zsuzsikánk szíves-tükrös-búcsúfiás, feledhetetlen történetét: Mit is vihettem volna az unokámnak a hazai búcsúból, aki mindig a tükör előtt billegette magát, mint egy mézeskalács tükrös szívet. Ült a bilin a lelkem, és nagy unalmában addig eszegette-rágcsálta a mézeskalács szívet, amíg lenyelte a tükröt is.  Na, lett nagy pánik, riadalom, kétségbeesés. Érthető, hisz ez maga az életveszély. Az orvos már nem rendelt ilyenkor, az ügyeletes meg ki tudja… Jaj, édes Istenem!  Ki viszi el gyorsan a gyereket, mielőtt a tükör ott benn, végzetes és végleges útjára indulna.  Kész őrület! A legnagyobb felelőtlenség és bűn, amit most én okoztam! No, de ki gondolta, hogy Zsuzsika nemcsak nézegeti magát a tükörben, de meg is eszi azt?!
Hála az égnek végül is nagy baj nem lett belőle, amint azt a röntgen kimutatta. Másnap megtaláltuk épen-egészben a kis tükröcskét, mivel akkoriban Zsuzsikánál a fontos dolgok a bilin ülve történtek.

A bor bűvöletében

A háború végén apánknak, kibillentve a munkaköréből, nagyon észnél kellett lennie a ránk szakadó új világban. Mindenki egyensúlyát vesztette, és ott voltunk a semmiben, a megélhetés súlyos terhével. Nem is tétlenkedett sokáig; hogy hol és hogyan szerezte azt a tíz kiló sót, amivel beindította a vállalkozását, bizony nem tudom. Csak egy nagy és nehéz hátizsákra emlékszem, amellyel elindult hajnalok hajnalán a távoli vasútállomásra, a félelmetes ismeretlenbe. Nagy kincsnek számított akkor a só, mert az árából hordónyi jó bort hozott haza Pusztamérgesről, ugyan nagy küzdelmek, izgalmak árán. Csak az oroszok által megszállt Magyar Állami Vasutak vagonjaiban hozhatta a hordókat, és igencsak ügyeskednie kellett. Ajándékozta is a drága nedűt az illetékes orosz katonáknak a szegedi vonalon, több átszállással. Hamar kiderült, hogy ilyen jófajta bort eddig még nem mértek Dombiratoson, lévén, hogy itt, a Dél-Alföldön szó sem lehetett szőlőkultúráról, mert főleg búzát, kukoricát és dohányt termesztettek. Mint a tűz, úgy terjedt a híre, hogy Ónody Pista jó bort hozott a faluba, nála lehet inni, és el is hozható napszállta felé. Így tehát a nagy összeomlás ellenére apánk, a mezőgazdász, a kiváló borszakértő nagyjából a hivatásánál maradt. Egyelőre ugyan engedély nélkül mérték a szüleim demizsonokba, elvitelre, de ott helyben is iszogatták. Nem lehetett volna, de elutasítani őket, a jó falubelieket, legénytársakat nem tudták, még a legtapintatosabban sem. Különben is szinte az egész falu tegeződött egymással, amint 1984-ben dombiratosi riportomban megírtam, milyen családias itt a légkör. Jó példa a polgármester, Tóth Béla, aki az egész faluval tegeződött.  
A sűrű füstben, amit vágni lehetett a szobában, furcsa, de jól érzékelhető idegesség uralkodott, mivel a fináncok bármikor beállíthattak, és be is állítottak. (Mint emlékszünk, Kunágotán pedig a dohánytermesztők rettegtek tőlük, talán csak egy emberöltővel korábban.) Bár idővel barátságos kapcsolatot létesített velük a családom. Főleg nagynénénk értett a lekenyerezés módszeréhez. Úgyhogy az előszobába kikészítve várták a megszelídített fináncokat a demizsonok. Így semmit sem láthattak abból, ami a füstös szobában zajlott, mert be sem léptek oda.
A bor gyorsan fogyott, apukánknak gyakran kellett fordulnia Dombiratos és Pusztamérges között, és egyre nagyobb hordókkal érkezett meg, egyre nagyobb veszélyek közepette. Aggódtunk is miatta, és a védtelen kis házban mindennap buzgón imádkoztunk érte. 

A híres Ónody-kocsma

Apánk szerette az egyenes utat, be is adta még időben a kérelmet a kocsmai engedélyre, de azt mindegyre csak hiába vártuk. Akkoriban volt már a községben két kocsma, és a kocsmárosok be is ijedtek rendesen, hogy rájuk nyit Ónody Pista a jobb boraival. Már úgy tűnt, hiába várunk, a háború után nagy bizonytalanság honolt a hivatalokban is. Mindaddig, amíg apánk elhatározta magát, és mint régi szociáldemokrata párttag fölutazott Budapestre a párt nagy tiszteletnek örvendő elnökéhez, Kéthly Annához. 
Tudni kell erről a politikus asszonyról egy és mást, nem jelentéktelen dolgokat. Lévén, hogy az utókor – mármint mi ma – túlságosan is megfeledkezett róla, mintha méltatlanul elhallgatta volna a politikatörténet is. S a közvélemény tudatában él-e? Mindenesetre a világhálón keresgéltem utána:  
„Szomorú tény, hogy munkássága nem tananyag a legtöbb iskolában.” Pedig példaképe lehetne a mai parlamentiségnek! Országgyűlési képviselő volt 1922-től 1948-ig. A Tisztelt Házban csaknem ezer beszédet elmondott 1944-ig. Felszólalásainak színvonala és keménysége révén a szociáldemokratákkal szemben álló képviselők tiszteletét is kivívta.  A róla elterjedt híres mondás: „Egyetlen férfi van a parlamentben, az is nő.” Szilárd műveltsége messze kiemelte őt a kortárs politikusok nagy része közül. Tucatjával kapta a halálos fenyegetéseket, amire csak azt felelte: „Aki fél, menjen cukrászkisasszonynak.”
Nos, édesapám az ő segítségét kérte egy alkalmas időpontban, és meg is kapta.  Úgy látszik, a kérelmét ki tudták így emelni a rejtélyes fiókból, amelyben elfektették, és hamarosan megnyithattunk a közeli Almáskamaráson, a dombiratosi kocsmárosok megnyugvására.
Kéthly Annát 1950. június 20-án az Államvédelmi Hatóság koholt vádak alapján letartóztatta, és életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Részben nemzetközi, főleg a Brit Munkáspárt tiltakozására egyéni kegyelemmel szabadult. Nagy kár így elhallgatni őt, mert bizony nem sok példaképük van a mai női politikusoknak. Politikai ellenfelei féltek tőle. Féltek felkészültségétől, nyugodt hangjától, kifinomult stílusától, és egyszerűen attól, hogy mindannyiuknál okosabb volt. De úgy tűnt, minket még előtte szerencsésen sínre tett.  Egy eleki sváb gazdától megvásároltuk Almáskamaráson a szép nagy házát, csodás kerttel, a falu központjában, a Lenin út 9-ben. Úgynevezett szárazbejáró kötötte össze a két szárnyat, a kényelmes polgári lakást és a kocsma épületrészét – gyerekkorunk boldog színtereit.  Bizonyára az engedély nélküli borkimérésből tellett. Mariska nénénk is hozzánk társult, eladta a teheneit, és megpótolta a hiányzó összeget. 
Itt aztán hamarosan szinte éjjel-nappal szólt a zene, húzta a cigány, ha jó volt a kedve a vendégnek, azért, ha nem, bánatában mulatott. Nagy csoda lenne, ha a teljes magyar nótarepertoárból akadna csak egyetlen egy is, amit mi a húgommal együtt ne tudnánk és ne fújnánk még álmunkból felriadva is. Nagy boldogsággal, teljes összhangban zengtük évtizedek után is együtt, ha ő Kaliforniából olykor hazalátogatott. Ehhez fogható csodás zenei összhangban aztán soha többé nem lehetett részünk. 
Annyira áthatott a zene, a dallam, a ritmus, hogy éjjel is kiugrottunk az ágyból a hálószobánkban, és összekapaszkodva, hálóingben roptuk és libegtünk a hatalmas szárazbejáróban végig, mint egy nagy bálteremben.  A gyerek boldogsága el tudja feledtetni a felnőttel a szigorú szülői büntetést, amit beígért arra az esetre, ha ez még egyszer előfordul. Leállítani sem tudták, vagy már nem is akarták önfeledt hálóinges keringésünket.
A lampionos kerti bálakat sem tudtuk volna, és nem is akartuk kihagyni A vendégekkel is összenevetve táncoltunk tizenévesen a kifulladásáig. Ekkor volt az első és egyetlen piros pöttyös bál, ahová a nőknek másféle ruhában belépni nem lehetett. Pöttyösen ringattuk magunkat még nagyon- sokáig.

„Piros pettyes ruhácskádban láttalak meg téged,
Őszi szellő el-elkapta fehér köténykédet.
Hirtelenül a szívemet valami átjárta,
Egyszeriben te lettél a falu legszebb lánya”

– énekelte sokszor anyukánk gyönyörű hangján, és megtanította nekünk is boldogító lánykori emlékét.
 Lassan átmentünk elegáns vendéglátásba, anyuka hatalmas fazekakban főzte és főzette a csodás töltött káposztát, és tálalta a pecsenyéket, a kacsasülteket, a hatalmas kacsamájakat, amire jól csúszott a pusztamérgesi bor.  Hamarosan a kunágotai Marsiak mintájára külön termet is nyitottunk a községi kisszámú értelmiségi számára, és minden szempontból lepipáltuk a hely és a környék összes kocsmáját, vendéglátóját. 
Alighogy belelendültünk, máris fújdogálni kezdtek a felszabadított ország hűvös szelei. Apukánkat például kedvesen beinvitálták egy napon a kommunista párt székházába, és ajánlották, lépjen be közéjük, mert ott a helye, hisz jól tudják, szegény paraszti családból származik. 
– Közétek?  – kérdezte apánk –, akik úgy győztetek, hogy zsúfolt teherautókkal hordtátok el szavazni faluról falura ugyanazokat az embereket? Én egy ilyen pártba lépjek be?  
Ezzel azután elintézte a jövőjét, de a miénket is.  
A csalástól irtózott. Szociáldemokrata lelke nem vitte rá. Tehát nem költözhettünk Szegedre, álmaink városába, ahol nagyszerű vendéglőt nyitottunk volna, ahol az egyetemi városban majd elvégeztük volna az egyetemet, amit kitűnő eredménnyel a fővárosban elbújva aztán mégis megtettünk. Inkább önként és dalolva bezártuk Almáson a vendéglőt, hogy amit még menteni lehetett, mentsük. Apánk okos előrelátással úgy döntött, hogy amint az adóhatóság ráfizetésre kényszeríti a céget, akár tíz fillérrel is, önként bezár. Én vittem a paksamétát a postára föladni. Ezért aztán megmaradt a házunk és a teljes berendezése. Így más lehetőség nem maradt, mint másoknak, a többi kisemmizett dél-alföldi családfőnek: 260 kilométerről följárni Pestre alantas munkát végezni. Apánk rakodómunkás lett a budapesti Nagyvásár-telepen, trógerolt a beteg szívével. Kéthetente a zsúfolt munkásvonattal hazajárt. Kenyeret is hozott nekünk, vekniket a hóna alatt, mivel a falvakban be kellett szolgáltatni a búzatermést egy szemig. Így nem volt miből kenyeret sütni. Pár éven belül mindenkit legatyásítottak ebben a rémült országban; a kiskereskedelmet, a kisiparosokat, mindenféle magántulajdont elkoboztak.

Kéthly Anna kiszabadulva a börtönökből emigrációba kényszerült. Nyugaton még sokáig keményen harcolt a magyarok igazságáért különböző nemzetközi szervezetekben, fórumokon. Ő ugyanis soha nem adta föl.   

Fotó: A dombiratosi öreg ház kertjében vagyunk, talán egyik búcsú alkalmával gyűlt egybe a kis család. Apuka az Árpi motorján ül, fölötte Árpi bátyánk magasodik, Ottillal a balján, Nóra húgom fehérben bújik Ottil ángyikánkhoz. Árpitól balra apuka húga áll, anyukánk tarka nyári ruhában mellette, s az utolsó Ó. Mariska férje, aki mindazért is felelős, hogy ilyen elhanyagolt ez az öreg családi ház.