Az igazgató bepréseli magát az ablak melletti ülésbe. A testes férfi szuszog, és az előtte lévő ülés oldalán kiálló gombra akasztja a zakóját. Hónalja nedves, izzadságszag keveredik Hugo Boss parfümmel. Borzasztó, hogy ezeken a repülőjáratokon egyre kevesebb helyet hagynak az embernek. Becsatolja az övet, lehajtja az étkezőasztalt, az a hasáig ér, és olvasgatni kezd az iPadjén. A titkár mellette ül. Néhány perc múlva a vezér, mintegy magának, mormolgatni kezd valamit. Keserédes mosollyal ingatja fejét. A titkár egész felsőtestével feléje fordul.

– Hm, hát igen – dünnyög a nagy ember.

– Tessék, igazgató úr? Mondani tetszett valamit? – kérdezi a beosztott.

– Semmi, semmi… igazán nem fontos… – nagyot sóhajt, a fejét csóválja. – Hm… de ez azért érdekes…

– Mi, igazgató úr?

– Tudja, Péter, azon jár az agyam, hogy milyen fontosnak tartjuk itthon a saját kis politikai csatározásainkat. Néha azt hisszük, hogy mi vagyunk a világ közepe. A konzervek meg a libsik, na, ja! Néhány száz kilométerrel odébb meg talán azt sem tudják, hogy létezünk!

A titkár lelkesen bólogat.

– Hát igen, messziről sokkal kisebbnek látszik minden. A nagy nemzetek sokszor csak a saját országaikat ismerik.

– Hm, néha azt is alig-alig, Péter.

– Sajnos, ezt meg tudom erősíteni, igazgató úr!

– Tudja, az a tragédia, Péter, hogy mégis nekünk kell kuncsorognunk a nagyok kegyeikért.

– A pénz beszél, igazgató úr.

– Tudja, nincsenek előítéleteim. De az azért megdöbbentett, hogy a múlt héten Párizsban a szálloda – és nem is akármilyen – recepcióján a hölgynek fogalma sem volt arról, hogy Budapest melyik országban van.

– Igen, igazgató úr. De azt hiszem, nemcsak bennük van a hiba.

– Egyetértek. De Hollandia vagy Belgium sokkal kisebb, mint mi, mégis sokkal több ottani várost ismer, teszem azt egy spanyol vagy svéd, mint ahányat tőlünk.

– Persze, igazgató úr, de tartom, hogy nekünk is rengeteg tennivalónk van még ezzel!

– Hát, Péter, szerintem meg mi sokkal többet tudunk róluk, mint vica versa. Tudja, a kis nemzeteknek mindig nagyobb szükségük van erre.

– Persze, igazgató úr. Egyébként ezért is kedves a számomra ez a mostani út.

– A múltkoriak is jól sikerültek, Péter. A párizsi és berlini kifejezetten eredményes volt. De most ez a dublini engem is felcsigázott. Még sohasem voltam Írországban.

– Érdekes hely, az egyetemi éveim alatt jártam itt.

Rövid csönd után az igazgató szólal meg:

– Tudja, Péter, nagyon igaz, hogy nekünk is folyamatosan tanulnunk kell. Be kell, hogy valljak önnek valamit. Kicsit szégyellem, de ez legyen a legnagyobb tévedésem. Szóval, azt hittem, hogy Írország benne van a schengeni övezetben.

– Nem, nincs.

– Ja, most már tudom. Nagyon örülök, hogy mindig tökéletesen felkészít a találkozóimra.

– Igyekszem, igazgató úr! Kinyomtattam az anyagot, itt van, amit múlt szerdán küldtem át.

– Igen, láttam, de sajnos nem volt még időm alaposabban megnézni. Tudja, valószínűleg… az IRA akciói miatt gondolhattam...

– Mit, igazgató úr?

– Hát azt, hogy az írek Schengenen belül vannak. Valahogy összekapcsoltam az agyamban a terrort meg a biztonságra törekvést.

A titkár megköszörülte a torkát.

– Igazgató úr, az IRA az Észak-Írországban van, vagy volt inkább jellemző…

– Nyilván, Észak-Írországban. Az egy teljesen másik ország.

– Igen.

– Mondom, az másik ország. Pedig valami miatt biztos voltam benne, hogy a schengeni övezetben van. Ja, persze, azt hiszem, a NATO-tagságuk miatt.

– Ö...

– Igen?

– Hm… Írország jelenleg nem a NATO tagja.

– Neeem? Még ez sem? Hihetetlen! Hogy maradhattak ki? Pedig nagyon jó kapcsolatuk van az USÁ-val, és ezek az angolféleségek amúgy is híresek a hadseregükről meg a katonai akcióikról!

– Igen, uram, Amerikával valóban jó viszonyban vannak. Ám, bocsánat, de, ha jól hallottam, angolokat vagy valami ilyesmit tetszett említeni. Ö… csak szeretném jelezni, hogy Írországban írek laknak, nem angolok.

– Hm..... grrrr...– köszörüli a torkát a felettes – írek, írek, persze, hogy írek! Tudom én, hogy írek, de biztos laknak ott angolok is. Azt hihetné az ember, egy átlagember mondjuk, akit nem érdekel ez a téma túlságosan, szóval azt hihetné, hogy ír az kábé egyfajta angol, ugye?

A titkár mély levegőt vesz, válaszolni akar, de a főnök közbevág:

– Mondom, ezt hihetné! De persze nem az.

– Nem.

– Hát persze, hogy nem! Ezt mondom én is, hogy nem! Az ír az ír, az angol az angol. Az olasz meg olasz, az északír az meg északír.

– Úgy van, uram. Egy aprócska kiegészítést azért tennék.

– Nocsak, Péter – pillant a titkárra gúnyosan, – az olasz tán nem olasz?

A beosztott levegő után kapkod.

– De, az olasz az olasz, pontosan, az teljesen olasz.

– Akkor?

– Annál olaszabb nincs is. Hanem az északír az nem egészen északír. Akarom mondani, északír az, csak hát nem egészen.

– Neeeem???

– Ö... pontosabban...

– Most északír, vagy nem északír? Döntse már el! Ne mondja már, hogy délír! Ha meg berúg a sok Guinesstől, akkor meg „délír-ium tremens”? Hahaha!

A testes ember jóízűen kacag. Az mindig jó, ha az ember értő közönség előtt sütheti el a vicceit. A titkár fájdalmasan nyög egyet, kesernyés mosollyal húzza el a száját.

– Tulajd… – csuklik el a hangja, nyel egyet – tulajdonképpen északír az, mert északon lakik,

de ők éppolyan írek, mint az ír írek, csak közigazgatásilag másik országban laknak.

– Rendben van. De akkor csak igazam volt azzal az északírrel? Ha a válogatottjuk játszik,

mit mondanak? Északír futballválogatott, nem? Vagy, mondjuk, északír miniszterelnök.

– Igen, uram, északír futballválogatott, az teljesen helyes. De…

– No, mi az?

– Ahogy mondta, az északír futballválogatott, az rendben van, és az északír miniszterelnök is helyes. Tulajdonképpen.

– Tulajdonképpen? Mit akar ezzel a tulajdonképpennel? Azaz nem egészen?

– De helyes az, csak azt szeretném mondani, egy egészen apró dolog csak, hogy az északír miniszterelnök az tulajdonképpen az angol miniszterelnök is egyben.

– Na, ennyi baj legyen! Egyébként meg fura. Az északírek adják az angolok miniszterelnökét? Ez azért kicsit gáz.

– Nem, épp ellenkezőleg. Az angolok adják az északírekét is.

– Szóval az angolok megmondják, hogy ki legyen az északírek góréja?

– A két miniszterelnök egy és ugyanaz a személy.

– Aha! Köszönöm. Ezek fontosak lehetnek holnap.

– Igen. Bár mi, mondjuk, Írországba megyünk.

– Már alig várom, hogy találkozhassak ezekkel az írekkel. Érdekes lehet a nyelvük is. – Az igazgató szeme megcsillan – És képzelje el, Péter, amikor egy ír beszél, vagy olvas, és közben meg valójában ő ír! Érti?

A vezér kacsint egyet. A titkár arcára ismét kényszeredett mosoly ül ki. Nagyokat pislog. Nevetni is szeretne, de nem könnyű.

– Igen, hehe... hát ez nagyon jó, amikor beszél, ő akkor is ír..., merthogy ő... saját maga… hát, nagyon szellemes... hehe.

A főnök elégedetten nyugtázza.

– Már alig várom, hogy meghallhassam, milyen az ír nyelv, hogy hangzik, milyen a dallama!

– Attól tartok uram, hogy nem igazán fogja meghallani.

– Nocsak, miért gondolja?

– Mert az ír nyelv tulajdonképpen teljesen kihalt már.

– Már megint ez a tulajdonképpen! Szóval kihalt, vagy nem? Hogyhogy kihalt?

– Úgy, hogy már nem beszélik.

– És mit beszélnek helyette? – Ismét gúnyosra vált. – Eszperantót talán, vagy mutogatnak?

– Nem, egyiket sem. Angolul beszélnek.

– Angolul? Akkor hát írek, vagy angolok? Melyik a hivatalos nyelv? Itt nem „nyelvében él a nemzet”, Péter?

– Az ír alkotmány értelmében Írország első hivatalos nyelve az ír. Az angol a második.

– Az ír az első, de nem beszélik, ha jól értem?

– Így van. Csak nagyon kevesen beszélik. Majdnem teljesen kihalt.

– És mi az anyanyelvük?

– Többnyire az angol.

– És mi a csoda ez az ír nyelv?

– Uram, hadd olvassak fel önnek egy rövid szakaszt az összeállított anyagból.

Lapozni kezd.

– Az ír nyelv az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik, annak kelta ágába, a szigeti, azon belül a gael nyelvek közé. Az anyanyelvi beszélők száma vitatott, a nyelvvédő aktivisták szerint hatvanötezer körül van, a kormány statisztikái kétszázhatvanezerre teszik. Az ír ajkúak ma már többnyire kétnyelvűek, akik ugyanúgy használják az angolt, mint az írt, így az, hogy valaki ír anyanyelvűnek vallja magát, inkább egyfajta hitvallás.

Az igazgató közbevág:

– Ezt honnan írta ki?

– A Wikipédiából, uram. Itt még folytatódik.

– Elég. Jó ez a Wikipédia.

– Igen, elég jó, és gyors, naprakész. Habár néha lehetne kicsit részletesebb is.

– Nem kell ennél több, Péter! Ez bőven elég. Adja csak ide, átolvasom! Tudja, imádok improvizálni, de azért néhány tényre, adatra nekem is szükségem van, amolyan kapaszkodónak.

– Természetesen, igazgató úr, mint mindenkinek.

– Aha, lássuk csak, főváros, államforma, zászló, GDP, nem is rossz. Csak négymillió lakos? Hmm. Mikor is találkozunk a miniszterelnökkel, Péter, a prime ministerrel?

– Holnap tíz órakor. De meg szeretném jegyezni, hogy nem miniszterelnöknek hívják.

– Nem? Hát nem azt mondta, hogy miniszterelnök, és hogy az angolok adják? Ja, tényleg,

azt Észak-Írországra mondta. Nos, akkor itt, az íreknél milyen miniszterelnök van? Valaki csak vezeti ezt az országot! – Lassan, ironikusan hangsúlyoz.  – Talán nyugatskót? Vagy keletwalesi?

– Nem, itt ír miniszterelnök van – válaszol a titkár.

– Meglepő, valami végre rendben van Írországban is.

– Igen, de nem miniszterelnöknek hívják.

– Szóval nem prime minister?

– Nem. Az írek nem használják az angol prime minister kifejezést a saját miniszterelnökükre.

– Maga viccel!

– Nem.

– Csak a sajátjukra nem?

– Igen, csak a sajátjukra.

– És miért?

– Mert annak olyan íze van, mintha angol miniszterelnökük lenne.

– Nem semmi! És ezt az angolos ízt ők nem kedvelik. Nem elég tasty.

– Nem.

– És mit használnak helyette?

– Azt, hogy taoiseach.

– Jól van, Péter?

– Igen, csak a titulust mondtam.

– Azt hittem, valami a torkán akadt.

– Nem, taoiseach. Így írják – a szövegre mutat.

– Tao... Tao… i… Na, ne! Ez valami kínai?

– Nem, nem. Írül van.

– Ahááá! Írül! Végre valami eredeti írül! Az angol mindenesetre egyszerűbb. De ha angolul beszélnek, mi a fenének hívják taoiseachnak?

– A függetlenségük hangsúlyozása miatt. Felolvasom, szintén Wikipédia: „Az írek nem használják az angol prime minister kifejezést a miniszterelnökre, mert annak olyan íze van, mintha angol miniszterelnökük lenne. Helyette az ír nyelvű taoiseach szó jelöli az ír miniszterelnököt. A taoiseach megjelölésnek finom iróniája, hogy a szó klánfőnököt jelent írül, a miniszterelnök-helyettesre használt tanaiste pedig klánfőnök-helyettest.”

– Aha, értem, Péter. A kis rebellisek! Szóval klánfőnök. És a klánfőnökkel fogunk találkozni holnap?

– Igen, ő is ott lesz a fogadáson.

– Van köztársasági elnökük?

– Igen, van.

– És azt meg hogy hívják?

– President.

– President! Szóval ez meg nem ciki?

– Úgy látszik, nem.

– Erre is kitalálhattak volna valami írt!

– Talán azért nem, mert az angoloknál meg nincs ilyen.

A vezér maga elé mormolja:

– Elég nagy kupleráj van ezen a szigeten, mondhatom!

Aztán ismét a titkár felé fordul.

– Rendben. Köszönöm, Péter, átolvasom. Tudja, ezért szeretem ezt a munkát. Nagyon sokat tanul az ember csak úgy, menet közben is. On job learning! You know!

– Igen, uram. Így tudjuk tökéletesen képviselni az intézményünket és az országunkat.

– Én is így hiszem, Péter. Persze, biztos vannak, akik még jobban felkészültek, mint én, de nekem is vannak erősségeim.

Villámgyorsan jön a titkár válasza:

– Hát ebben biztos lehet, uram!

A vezér gyanakodva fürkészi:

– Hogy érti ezt, Péter?

A másik krákog, zavarban van.

– Mármint, hogy önnek komoly erősségei vannak, így értettem.

– Köszönöm, Péter. Tudja, én nagyon hatékonyan tudok tárgyalni, és a célt soha nem veszítem szem elől. Ha már néhány adatot ismerek, az elég nekem, rendkívül jól tudom kombinálni őket. Plusz egy kis improvizáció, no meg a személyes karizma, és máris megvan az eredmény!

– Igen, ez így van – helyesel a titkár.

– Köszönöm, Péter. Van még időnk, most végignézem az összeállított anyagot.

Olvasni kezd, közben maga elé mormol.

– Parlamentális köztársaság, Dublin, csapadék, hát, itt aztán folyton esik, ezt az én Katicám nem bírná, az tuti! Aztán mi van itt még, Jonathan Swift, James Joyce, George Bernard Shaw, nem semmi, persze, angolul könnyű, még ha törpékről is ír az ember, híres lesz. Ha mondjuk Mikszáth, Móricz vagy Örkény angol nyelven írt volna, hol lennének! Mindegy. Oscar Wilde, Yeats, Samuel Beckett, U2, Gary Moore. Gary Moore is ír? Pressert meg bezzeg a kutya sem ismeri Dublinban. Hacsak nem a magyar vendégmunkások. Szent Patrik napja, Kilkenny, nem is tudtam, hogy ez is innen jön, jó kis sör, no, meg a híres Guiness... hát, azt mindenképp inni akarok, csapolva. És lássuk csak, valami személyes töltet kellene még, Cork, Kerry, Limerick, Tipperary, Limerick.

Az igazgató lehunyja szemét, és mosolyogva hátra dől. A gép felszáll.

 

(Két nappal később)

 

Elérték a repülési magasságot, az igazgató ismét az ablaknál, a titkár mellette ül. Mindketten karikás, táskás szemekkel, mereven bámulnak maguk elé. Nem beszélgetnek, nem olvasnak, Hosszú csend után végül az igazgató szólal meg.

– Mikor érünk haza?

– Még kábé két óra.

– Hm... Péter… hogy értékeli az utunkat?

– Eddig kényelmes volt.

– Nem úgy értem! Az írországi utunkat!

– Ö... Egész jó. Jó.

– Konkrétan?

– Hát, konkrétan teljesítettük azt, ami a célunk volt. Fontos politikusokkal, üzletemberekkel találkoztunk, tárgyaltunk potenciális stakeholderekkel.

– Igen, én is így gondolom. No és a fogadás?

– Hm, igen, a fogadás.

– Szeretném hallani a véleményét a fogadásról.

– Nos, a fogadás. Az is csodálatos volt! A hely gyönyörű. Az a kastély! Nem is tudom, láttam-e valaha…

– Péter, ugye tudja, mire gondolok? Kérem, ne kerteljen!

– A kert, na igen, lehet vagy ötszáz éves, és az a kilátás!

– Péter!

A titkár nagyot nyel. Visszafogottabban folytatja, szinte hadar.

– Az ételek és az italok is kitűnőek voltak. Nekem például a vörösborok ízlettek a legjobban. Érdekes, hogy az írek, akiknek nincs szőlőkultúrájuk, mégis ilyen kitűnő borokkal…

A főnök közbevág:

– Péter, nem szeretem, ha mellébeszél! Ne féljen, mondja el őszintén a véleményét! Mit gondol a pohárköszöntőmről?

– A pohárköszöntőjéről?

– Igen.

– Az is egészen ünnepélyesre sikeredett. A pezsgő…

– Péter! Őszintén! Nagyon gáz volt?

A titkár megadóan sóhajt.

– Egy kicsit.

– Kicsit? Csak egy kicsit?

– Hát, ö… az kicsit kellemetlen volt.

– Igen, én is éreztem. Az elejével nem volt semmi gond, azt hiszem.

– Á, az elejével nem, dehogy! Az eleje egészen kitűnő volt. Gondolkodtam is, hogy ilyen kitűnő kezdés, igen, komoly felkészültségről tett tanúbizonyságot! Írország földrajza, gazdasága, geopolitikai helyzete, a párhuzam a sokat szenvedett kis népek között mind-mind fantasztikus volt.

– De?

– De, bocsánat, igazgató úr, a vízrajzot, az éghajlatot, a növény- és állatvilágot talán érdemes lenne mellőzni a jövőben. Nem érdekli őket, meg mondjuk nem is biztos, hogy odaillik.

– Meglehet, hogy kicsivel jobban is tudják, mint én.

– Uram, örülök, hogy ön mondta ki, pontosan erről van szó.

– Nem néztek hülyének?

– De… dehogy, ezek az írek udvariasak és kulturáltak. A párhuzam a mi népünk és az írek

szabadságharca között például egészen eredeti volt.

– Igen, azt éreztem.

– Mondjuk az, hogy egykor hány tenger mosta a partjainkat, meg most mennyi a vendéglátókét…

– Az fölösleges volt.

– Szerintem. Nem azért jöttünk, hogy versenyezzünk velük, főleg nem a tengereink számával. De ez csak az én véleményem, igazgató úr! Csak egy a sok közül. Az viszont telitalálat volt, hogy nem prime ministernek szólította a miniszterelnököt!

– Igen, erre határozottan emlékeztem, Péter. Köszönöm! De… mintha nem mondtam volna egészen tisztán vagy pontosan a titulust.

– Az igaz, nem sikerült egészen pontosan ejtenie, hogy taoiseach, de…

– Mit is mondtam?

– Hát, uram, de mindegy is.

– Hogy szólítottam a miniszterelnököt, Péter?

– Hát úgy, hogy Sir… nem is emlékszem…

– De, emlékszik, Péter.

– Hát, hogy Sir Mao Ce Tung.

– Kicsúszott, sajnálom, tudtam, hogy valami kínaiszerű. Így jegyeztem meg. Vagy nem. Ez ciki volt, ugye?

– Hát, egy kicsit.

– Na, ja. De mégsem ez volt a mélypont.

– Nem, innen még briliánsan sikerült visszamanővereznie.

– Igen, az írek is nevettek ezen a Maon, azt hitték talán, hogy poén.

– Biztos nem először fordul elő velük, tudja, ez épp olyan, mint mondjuk… Bukarest és Budapest.

– Aha, akkor jó kis poén, tényleg – komorul el a vezér arca.

Hallgatnak.

– Péter, kérhetek magától valamit?

– Persze, uram!

– Mi lenne, ha nem említené senkinek a pohárköszöntőm végét?

– Az énekre utal?

– Igen.

– Azt nem.

– Nem beszél soha senkinek! Megígéri?

– Meg! – bólogat a titkár.

– Ha kérdezik, akkor sem!

– Hallgatok, mint a sír, igazgató úr. „Mint megannyi puszta.”

A vezér szeme felcsillan.

– Nocsak, nocsak, micsoda Arany-köpés, Péter!

– Igyekszem, igazgató úr. 

Mosolyognak.

– Na, de vissza a nótához. Nem hiszem, hogy bárki is rákérdezne, hiszen nem volt ott magyar rajtunk kívül senki.

– Csak a nagykövet úr.

– Persze, de a Janival már megbeszéltem.

– Meg a Talomér úr a világbanktól.

– Őt is intézem.

– Ja, és a pincérek fele.

– Azok meg másra figyeltek! Azt sem érzékelték, hogy mi történik! A szakácsok meg elő sem jöttek. Szóval?

– Nem gondolom, hogy említésre méltó lenne bármi is, igazgató úr. Én biztosan nem beszélek róla soha senkinek. És mivel ön sem, így nem is érdekes. Nincs hír, nincs itt semmi látnivaló, ahogy mondani szokás. Amúgy az elnök is elég jól vette.

– Igen, viszonylag jól kezelték a helyzetet. Rutinosak. De Péter, ígérje meg, hogy még az emlékirataiban sem fogja megörökíteni ezt az esetet. Csak ha… esetleg én később nem engedélyezem!

– Megígérem, igazgató úr!

– Köszönöm!

– Nincs mit.

– De Péter, mondja, ki hitte volna?

– Mit, uram?

– Hát azt, hogy ez a dal... Tudja, hogy ez a népszerű nóta...

– Hogy nem a kedvencük?

– Azt. Még az egyetemen hallottam. Volt az évfolyamunkon egy dixieland zenekar, úgy hívták őket, hogy Freddie and The Crazy Five. Ők játszották ezt minden koncertjükön.

– Jó kis szám, tempós, dallamos, vidám…

– De maga honnan ismeri, Péter? A harminc alatti korosztály nem igazán hallgat dixiet.

– Édesapám hallgatta folyton, még gyerekkoromban.

– Remek apja lehet!

– Igen. Szereti az ilyen energikus örömzenét!

– Én is ezért örültem meg, amikor kifelé jövet megláttam az ön által összeállított anyagban a város nevét. Tudja, szeretek mindig valami személyeset belecsempészni a beszédeimbe, valami meglepetést, olyat, ami a hallgatóság szívébe talál…

– Hát, ez beletalált!

– Igen, de nem egészen így terveztem! Azt hittem, hogy ez az ének valami híres ír népi song!

– Hát, nem az. Az én hibám, igazgató úr! Bele kellett volna írnom az anyagba!

– Nem, Péter, ne vádolja magát. De… a másik oldalról nézve, ha persze benne lett volna, akkor biztos nem követek el ekkora baklövést! Pedig milyen jó kis nóta ez!

– Az – helyesel a titkár, és halkan énekelni kezdi: – It's a Long Way to Tipperary...

Az igazgató beszáll, már ketten fújják halkan, csak egymásnak, hogy a légiutas-kísérők ne hallják:

– Its a long way to go, It's a long way to Tipperary, To the sweetest girl I know. Goodbye Piccadilly − itt az igazgató lálázni kezd, a titkár tovább énekli. − Farewell Leicester Square − most az igazgató visszatér, hangosabban, mintegy kompenzálva az előző kimaradást −, It's a long long way to Tipperary, But my heart lies there.

Összenevetnek. Az igazgató felemeli jobb kezét, és függőlegesen a beosztott arca elé nyújtja. A titkár megérti, ő is felemeli a kezét, és egymás tenyerét szorongatják, hosszan.

– Péter, de ki hitte volna, hogy ez nem egy ír lelkesítő dal? – komorodik el megint a vezér.

– Hát igen! Talán a Goodbye Piccadilly gyanús lehet, persze, csak így utólag…

– Sajnos, az arcok láttán én is éreztem, hogy valami baj van.

– De csak a legvégén, amikor kinyitotta a szemét.

– Mit tegyek, annyira beleéltem magam, hogy behunyt szemmel fújtam. De képzelje, közben láttam magam előtt a régi zenekart, ahogy Frédi fújja a trombitát, Szabi dobol, Pici a bőgővel, Jani a klarinéttal, Csabi a bendzsóval, Tibi zongorázik, Anti meg fújja a harsonát, ja, meg láttam az egyetemi klubot, még a karjaimmal is hadonásztam…

– Láttam, tényleg hadonászott. Akkor ezért énekelte el háromszor egymás után a refrént?

– Háromszor?

– Egyre hangosabban.

– Jaj! Koncerteken, ugye, üvölteni kellett, mert hangos volt a zene. Mindegy. Üvöltöttem ott is, ez van. És csak a végén nyitottam ki a szememet, vártam a hatást.

– Hát, hatás, az volt.

– De nem egészen az, amit elképzeltem.

– Hát nem. Valószínűleg a mi mosolyunk se lenne őszinte, ha a magas rangú ír vendégünk egy pohárköszöntő alkalmával mondjuk a szovjet vagy a román megszálló hadsereg harci indulóját fújná teli torokból.

– Nagyon kínos, Péter, ne is folytassa!

– Mert ezt a dalt, igazgató úr, a brit hadsereg indulóként használta az első világháborúban, az írek megtámadása során.

– De honnan tudhattam volna?!

Rövid csönd áll be. Ismét a felettes szólal meg.

– Tudja, Péter… mondja, mióta is ismerjük mi egymást?

– Úgy négy hónapja.

– Igen. El kell mondjam, hogy nagyon örülök, hogy megörököltem önt az elődömtől.

– Köszönöm, uram!

– Volt olyan tanácsadóm, aki azt javasolta, hogy minden beosztottamat cseréljem le, kivétel nélkül. Érti, rúgjam ki. De én magában láttam valamit. Valamit, ami miatt megtartottam.

– Köszönöm, igazgató úr.

– Igen, igen, nagyon jól tudunk együtt dolgozni, Péter, én nagyon élvezem.

– Én is, igazgató úr. Örülök, hogy elégedett a munkámmal.

– Magának, ha jól emlékszem, két gyereke van.

– Három.

– Pláne! Ilyen fiatalon! Nem lehet könnyű.

– Nem, ez igaz, de csodálatosak!

– Elhiszem. Nekem is van kettő. Péter, elégedett vagyok a munkájával, és nemcsak most, hanem hosszabb távon is. Úgy gondolom, hogy egyszeri pénzjutalomban fogom részesíteni önt.

– Köszönöm szépen, igazgató úr!

– Úgy gondolom, hogy – az igazgató most lelassítja a beszédét, rövid hatásszünetet tart –, szóval hogy, mondjuk, egymillió forintos pénzjutalomnak biztos könnyedén megtalálnák a helyét a feleségével.

A titkár nyel egyet.

– Annak biztosan, uram! Ö… nagyon köszönöm!

– És Péter, még valami. Már régóta zavar, hogy magázódunk. Az angolban nincs is ilyen. Úgyhogy én vagyok az idősebb, kérlek, tegezz a jövőben!

– Köszönöm szépen!

Fölemelik borospoharaikat, és koccintanak.

– Szervusz, Péter!

– Szervusz, igazgató úr.

– Á, ne csináld már! Mondd, hogy Dániel!

– Szervusz… Dániel!

Kortyolgatnak. Rövid szünet után az igazgató szólal meg:

– Péter, mondd, hogy szólít téged az édesapád?

– Petinek.

– Hát, Peti, szólíthatlak én is így a későbbiekben? Hiszen életkor alapján akár a fiam is lehetnél!

– Persze, ig… Dániel!

– Szóval, Peti, a jövő héten hova is utazunk?

– Litvániába.

– Vil… ö…?

– Igen. Vilnius.

– Az van a három közül… – mutató ujjával a levegőben három egymás alatti pontra bök.

– Legalul.

– Oké.

– Összeállítottam már az anyagot, de még nem küldtem át, nehogy kavarodást okozzak.

– Bölcs gondolat. Holnap küldje át, akarom mondani, küldd át nekem, légy szíves, mailben.

– Rendben, igazga… ö… rendben, Dániel!

– Reggel egy fontos tárgyalással kezdek, apropó, fel tudna venni a Városligetben, mondjuk tizenegykor?

– A Széchenyi előtt, úgy, mint múltkor?

– Igen, köszönöm. 

– A Széchenyi jó hely.

Az igazgató maga elé réved.

– Jó – mormolja –, néhány dolgot célszerűbb vízcsobogásban megbeszélni.

Csöndben ülnek néhány percig.

– Tudod, Peti, a legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy mennyire kimerítő tud lenni egy munkanap, ha az ember ilyen magas pozícióban van! Mindegy, szundítsunk egyet!

– Fárasztó, látom ezt én is, igazgató úr! – helyesel a titkár.

– Igen, azok ott csak azt hiszik, hogy repülés, szálloda meg fogadások, jó borok, ételek, fürdő, aztán meg még mi mindent nem gondolnak hozzá! – kacsint a titkárra bizalmasan.

– Persze.

– Ezek csak külsőségek. De ők semmit sem látnak a felelősségből, igen, a felelősségből, no meg a stresszből, amivel ez az egész jár!

A vezér szempillái lecsukódnak. Felszakad belőle egy sóhaj, és az ébrenlét-alvás határán, alig érthetően dünnyögi:

– Tudod, Petikém, ez igazából egy cefetül kemény munka, de hát valakinek ezt is el kell végeznie! Működtetni kell a gépezetet. Na, majd egyszer megtudod te is!