A műgyűjtés kaland; Egy darab örökkévalóság

A kiállításon találkozhatunk: Aba Novák Vilmos, Aknay János, Balogh László, Barcsay Jenő, Bíró Sándor, Burai István, Csorba Simon László, Deim Pál,  Deli Antal, ef Zámbó István, Gedeon Irén, Gerber Pál, Hincz Gyula, Horváth Roland, Kerényi Jenő, Klimó Károly, Koszta József, Kováts Albert, Kőnig Frigyes, Körössényi Tamás, Konok Tamás, Lehoczky Krisztina, Mednyánszky László, Munkácsy Mihály, Nádler István, Pistyur Imre, Révész Ákos, Serényi H. Zsigmond, Szakács Imre, Szász Endre, Szurcsik József, Vojnich Erzsébet és Zámbó Attila munkáival.

Abafáy-Deák Csillag

A műgyűjtés kaland

A kiállítás címe nem véletlen, Csorba Zoltán nem tagadja, szenvedéllyel gyűjt. Minden darabjának rangja és története van. Többnyire ismeretség, barátság köti az élő alkotóhoz. Ez adja meg a választ a kérdésre: honnan volt pénze erre a költséges szenvedélyre?

A kiállítás a gyűjtemény keresztmetszete, az alkotókra koncentrál, nem az egységes tematikára (téma, életmű). Festményeket, grafikákat, kisplasztikákat és szobrokat láthatunk. Munkácsy, Mednyánszky, Koszta rajza jelzik, a gyűjtőszenvedély nemcsak a kortárs művészekre terjed ki, hanem az egyedi ritkaságokra, a képzőművészet időt álló esztétikai értékeire is.

Csorba Zoltán ízlése egyéni és pallérozott, nem a kompozíció és a kivitelezés tökélyét keresi az alkotásban, hanem magát az alkotót, a teremtőt, a felvillanást, a létezés különös báját, az eredetiséget, valamint a szellemi hátteret, amely összeköti az alkotót és a nézőt.

Kollekciójának nagy része XX–XXI. századi mű. A gyűjtemény vállaltan heterogén és enciklopédikus, tágasabb képet mutat a világról, mint egy múzeumi anyag. Nem a makrokozmosz kerül előtérbe, hanem a mű mikrokozmosza, az emberi arc, testtartás, Szentendre látványa. Nem a divat változó szeszélyét követi a gyűjtés során, hanem a kultúrafogyasztás mellett a kultúraőrzésre, a műpártolásra helyezi a hangsúlyt, vagyis a művészet valódi szeretetére.

Különös a kiállítás hangulata, nem labirintusban érezzük magunkat, hanem lépésről lépésre tárul fel a kollekció összetettsége, a gyűjtő szemlélete, figyelme. Vadász István kurátor munkája kapcsolódási pontokat keres és mutat a néző számára, hogy a kiállítás címe igazzá váljon.

Hogy Csorba Zoltán szenvedélyét birtoklási vágy hajtaná, nem hiszem, számára a gyűjtés életforma lett. Amit ajándékba kap, elfogadja, megőrzi, de vesz és ad is el műveket. A kortárs művészekkel való kapcsolata az alkotót helyezi előtérbe, az embert, akivel barátságot is köt vagy köthet, és a gyűjtés mögött emberi érzések rakódnak egymásra, mélyek és tartósak. Bizalmiak, nem a tárgyak viszonozzák az emberi érzéseket, hanem az alkotó és a gyűjtő, mindkettőben ott az alkotói szenvedély.

Mindennapjaiba ivódott a gyűjtői életvitel, a figyelés, a szemlélődés, a kíváncsiság, az értékek felismerése. A kiállítás megnyitóján számos alkotó személyesen is részt vett, Gedeon Irén, Klimó Károly, Kováts Albert, Révész Ákos, hogy csak néhányat említsek, akik saját művük elé álltak Csorba Zoltánnal egy kézfogásra, kölcsönös tiszteletből, barátságból. Deim Pál már nem állhatott művei elé, de a közös kapcsolatuk szellemét a gyűjtő vallomásával megidézte. Minderre csak feltette a koronát Novotny Tihamér művészeti író nagyszerű megnyitó beszéde.

Hol Ankara, hol Bagdad világa bukkan fel, Szentendre kihagyhatatlan. Aknay János angyala őrzi a hagyományt, a város geometriáját. A kiállítás meghívója is jelzi a művészi összetartozást (Aknay János, Balogh László, ef Zámbó István, Farkas Csaba Kiállítás, 2005). A kutyacsont ironikus, nem lerágott csont, humort visz az tárlat világába, olyan pillanatot, amelyben felcsillan az alkotás öröme, szenvedélye.

A gyűjtő portréját Horváth Roland rajzolta meg, a rajz mellé írt szöveg a gyűjtőt kiállítás-szervezőként is bemutatja. Csorba Zoltán jelen van a kortárs kiállítások világában, lát és láttat.

Gyűjteménye terebélyesedik, új és újabb művekkel. Ami számomra figyelemre méltó volt, a művek emberi léptéke, és ahogyan a humánum sugárzik az absztrakt alkotásokból is (Gerber Pál Érintés, 1978–79). Megérintenek.

Kölüs Lajos

Egy darab örökkévalóság

Csorba Zoltán nem csodabogár, bár sok ember számára annak tűnhet. Gyűjt, és a  gyűjtés szenvedélye köti össze valamennyi gyűjtővel. Mert a gyűjtők még nem haltak ki, talán nem is fognak, amíg ember él a földön. Az emberi faj fennmaradása a kultúra fennmaradása is. Csorba Zoltán önkéntes vállalása példaadó, időt, fáradtságot nem kímélve gyűjt. Hogy alkotó munkát végez, talán eszünkbe sem jut. A megszerzett művek őrzése, bemutatása alkotás, logisztika és esztétikai érték közvetítése. Postman. Kapocs az alkotó és a néző között. Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg… (József Attila: Eszmélet)

Most sem Csorba Zoltán áll a középpontban, hanem a bemutatott mű és alkotó. Megszállott gyűjtő? Minden bizonnyal az.

A gyűjtemény rálátás a világra, ahogy Csorba Zoltán látja és láttatja a gyűjteménye által. Nem kiragadott sorsokat látunk, hanem a magyar képzőművészet erejét, sokoldalúságát, élet-szenvedélyét (Munkácsy, Mednyánszky, Barcsay, Hincz, Deim, Klimó, Kováts Albert). Mert a bemutatott művek az élet iránti elköteleződésről vallanak. Emberi portrék és tájak, emberi testek és arcok. Színház az egész világ, ahogy Burai István központi helyre tett műve (Színház, 2004) is igazolja. Shakespeare Globe Színháza éledt újjá, jelen van.

Deim Pál mozgalmas világa absztrakt világ, matematika, arányok és viszonylatok világa. Harmónia és diszharmónia közötti kapcsolat, zene a fülnek, látni a láthatatlant, hallani  a hallhatatlant és halhatatlant. Mert a művészet az. Köszi, jegyzi fel az alkotására. Csorba Zoltán járt nála, segített, szerelt, épített, alkotott.

A tárlat művek és művészek párbeszéde. A női portrék, szobrok (Aba Novák Vilmos Női torzó, 1925, Hincz Gyula Női portré, 1963, Bíró Sándor Szív, ef Zámbó István Női torzó kígyóval, Kerényi Jenő Akt, Táncosnő, 1958) a test mindenhatóságát és fenségességét idézik meg.

Felismerések és rácsodálkozások, ilyen a világ, ilyennek látja valaki. Sorjáznak a művek, erősítik egymást, rokon világok tárulnak elénk, szerencsés, hogy egy-egy művésztől több művet is láthatunk. Miben térnek el egymástól, és miben egyeznek egymással. Ismert és kevésbé ismert nevek. Láthatjuk Csorba Zoltán örömét, a szerzés örömét. Egy darab örökkévalóságot birtokol, amely paradox módon változik, átalakul, megszűnik, feltámad. Egyszerre sugallja az állandóságot és a pillanat törékenységét, visszahozhatatlanságát. A pillanat mulandó, ahogy a gyűjtő élete is az.

Orhan Pamuk Az ártatlanság múzeuma című opuszában Kemal kényszeresen gyűjti azokat a tárgyakat, amelyek Füsun szerelmére emlékeztetik, és „az ártatlanság múzeuma” így válik hiteles krónikásává Isztambul színes és változó világának, a törtetők és lemaradók köreinek és egy férfi soha nem múló szerelmének.

Csorba Zoltán gyűjtőszenvedélye is hasonlít az örök szerelemre, nem múlik, múlhatatlan. A tárlat nem fiktív kiállítás, a kultúra fragmentumaiból szelektál, építkezik, és nagy jelentőséget kap az elrendezés. Vadász István kurátor a mozgékony szerveződésre épít, a találkozásra, a rokonlélekre, a tárgy témájára. A jelenből tartunk a múltba, illetve onnan tartunk a jelen felé, kérdés, hogy honnan indulunk el a tárlaton. Az idő szekvenciája mint rendezőelv tudatos választás eredménye, közben a kiállítótér változatos formája lehetővé teszi, hogy Kerényi, Körössényi, Burai István, Pistyur Imre alkotása egymagában álljon, önmagát megsokszorozva. Figyelnünk kell rájuk. A kollekció poétikájára.