Ugrás a tartalomra

Amikor költő költőnek ad tüzet

Amikor költő költőnek ad tüzet

hangzott el Turczi István szájából ez a feltüzelő mondat, Edwin Morgan A démon kiskátéja című válogatott verseskötetének bemutatóján. Mert az jó, sőt megtisztelő, amikor költő költőnek ad tüzet, amikor fontos az, hogy születik valami, egy olyan korban, amikor egyre kevesebb a nem rendelésre készült fordítás. Még e mondatok elhangzása előtt Péter János fuvolaszólama megidézte, duda nélkül is, a skót zenét, életérzést, Scotland the Brave. Nem hiányzott a skót szoknya sem, megvolt a hangulat, pezsdítő, táncos lábú performansz.

Négy dudás egy könyvbemutatón: Turczi István babérkoszorús költő, a Parnasszus folyóirat alapító főszerkesztője, a kötet fordítója, Zsille Gábor, József Attila-díjas költő, a kötet szerkesztője, Zámbori Soma színművész és Péter János fuvolaművész. Mint egy összeszokott kvartett.

Zsille Gábor, a Magyar Napló szerkesztője bravúrosan és szellemesen vezette a beszélgetést, és mivel fordító, nem is akármilyen neki köszönhetjük Adam Zagajewski, a Becsületrend lovagja verseinek magyar nyelvre ültetését –, kérdései, hozzászólásai izgalmassá tették az estet. Zámbori Soma színművész antréja, A magyar kígyó sziesztája című verssel erős felütés volt: az egysoros vers csak különböző méretű sz betűkből áll, azonban ezt a résztvevők nem láthatták, mert a kötetet csak a rendezvény végén vették kézbe, de Zámbori frenetikus performansza nemcsak hallhatóvá, hanem láthatóvá tette a kígyót, a kígyóságot. Sziesztára senki sem gondolt.

 

Zsille Gábor egyik kérdésére válaszolva a fordító, Turczi István elmondta, úgy került kapcsolatba Edwin Morgan költészetével, hogy 2000 nyarán Faludy György hívta fel a figyelmét a skót irodalom egyetlen poeta laureatusára, babérkoszorús kötőjére, a skótok Yeats-ére. Irodalomszervező szerepe hasonló Ted Hugheséhez, és a skót állam azzal tisztelte meg a költőt, hogy amikor Glasgowban megnyílt a skót parlament, ő volt az első felszólaló, és a továbbiakban is kijelölt helye volt a parlamentben, ahol rendszeresen beszédeket mondott. Faludy György halála megakadályozta tervüket, hogy meglátogassák a skót költőt, azonban Turczi István öt év múlva, amikor meghívták Glasgowba előadást tartani, mintegy bónuszként, kérésére, lehetőséget kapott, hogy meglátogassa a közel 90 éves költőt a Glasgowtól 50 kilométerre lévő idősek otthonában. Számára ez személyes ügy, belső, lelki tartozás volt. Edwin Morgan imádta a magyar költészetet, József Attilát, Babitsot, Weörest, Pilinszkyt, a Nyugat íróit, és nemcsak imádta, tett is megismertetésükért. Két kötetnyi József Attila verset fordított, az első 66 vers címmel megjelent válogatás, a másik József Attila befejezetlen verseiből merített. Talán az egyetlen a világirodalomban, aki nem a standard szövegekhez nyúlt, hanem bemutatta, hogy ezek a furcsa kis kígyócskák hogyan állnak össze egy nagy lélegzetté. Egy egész évszázadot behálózza a személyisége, minden benne van.

A továbbiakban idézünk a könyvbemutatón lezajlott beszélgetésből – Turczi István válaszol Zsille Gábor kérdéseire.

– A változatosság okán is rezonáltatok egymásra. Hogyan válogattál Morgan sok hangú költészetéből?

Apránként elkezdtem fordítani. Válogatott versei mintegy 13 önálló kötetet tesznek ki, utolsó a Münchausen, amit szintén megszereztem. Elkezdtem olvasni, nem tematizálni, nem is egyszer olvastam el, kis x-el jelöltem, amit meg kéne csinálni. Korai korszakát sem lehetett kihagyni, költészete átmegy az egész századon. Enzensberger írta, senki nem tudta így összefoglalni az évszázadot és egy élet nyolc évtizedét, talán Majakovszkij, benne az egész személyisége, különös világa. Egyszerre volt érzékeny minden társadalmi és minden költészeti mozgásra. Expresszionista költészet, szürrealista költészet, és a démon-motívum 67 köteten keresztül újra visszatér.  Voltak hangsúlyai, amit olvasás során követtem, ami neki fontos, és úgy állt össze a könyv. Szeretet nélkül nem megy, ha nincs viszonyom ahhoz, amit csinálok, akkor jobb, ha nem csinálom. Münchausen báró történetét átírta irónikus költészetté, ami zseniális, az utolsó részt lefordítottam. A kiadó is biztatott, és úgy éreztem, ezzel tartozom a kiadónak, Edwinnek és a magyar műfordítás-irodalomnak is. 2022 nyarán megszületett a kötet.

– Faludy György mondta, hogy az igazán nagy könyv hármas osztatú, ez a könyv is ilyen. A kötet hatvankét művet tartalmaz. Három részből áll, korai, idősebb kori költeményekből és egy nagyon szellemes verses átköltésből, Münchausen báró meséiből. Beszélj a rendezési elvről, a versek sorrendjét te határoztad meg, nekem csak a szöveggondozás feladata jutott.

Egyszerű dolgom volt, mert a Münchausen báró az magát adta, és mivel kései kötetről volt szó, az lett a harmadik. Van egy belső kronológiája az egésznek. Természetesen megnéztem az első négy évtized termését, ott már megjelentek a démon-versek, kettő-három. A Szamócák versre Ungvári Tamás hívta fel a figyelmemet az Egyesült Államokban, Kaliforniában egy könyvtárban mutatta meg nekem azt az antológiát, ahova a világ legjobb verseit válogatták be az irodalomtörténészek, hat egyetem tanszékvezetői jegyezték, és ott szerepelt a Szamócák című vers is. Ez a legszebb szerelmes vers.

Morgan számára a jelenség a meghatározó, lát valamit, például erőszakot az utcán, találkozik angol–skót ellentétekkel, szegényeket, elesettek mutat, aztán a következő, második részben, élete következő 40 évében a jelenségeket lényeggé húzza össze.

Érdekes párhuzam az is, hogy a nagy költőknek vannak vezérmotívumaik, amik végigkísérik a pályájukat, Ted Hughesnél például a varjúmotívum, több köteten át, mint kötői kép. Morgannél is volt egy ilyen, és az is érdekes, hogy élete vége felé a Münchausen bárónak tematikus kötetet szentelt, az egész legendakörnek, ami a bárót övezte, és kicsit háryjánosos. Ezt mi szeretjük, mert Háry János révén mi, magyarok, jobban értjük, mint más népek. Jó a hangja, ebben a fordító leleménye is benne van. Élvezted a fordítást, jó kis költői lubickolás volt? Itt a szöveghűségre helyezted a hangsúlyt, vagy pedig kibontó, magyarázó fordításra törekedtél?

Luther Márton, amikor németre fordította a Bibliát, használta először azt a szót, hogy 'szövegkövetés'. A szövegkövetésnél fontosabb az értelmezői hűség, hogy maradjunk nála, az, hogy a hívő emberek értsék azt a Bibliát, amit ő lefordított nekik. Számára az érthetőség volt a fontos, és a szövegkövetés a másik. Nekem könnyű dolgom volt a Münchausen bárónál, ez az állandó nagyotmondás, fiúk, megoldom, és ekkor kapunk egy gyönyörű leírást a lehetetlenről, amit ő a fantáziájával megvalósít. Egy óriási nagy játék, és Edwin átvette, és fel is fújta egy kicsit, mindenhol ott volt az ő személyisége is. Egyszerűen át kellett adnom magam a felhőtlen, okos derűnek, ami ebből az emberből áradt. Benne van a mítosz maga és a mítosznak örök emberi, de mégiscsak skót értelmezése.

– Miért jó fordítani? A fiatal költők nemigen fordítanak. Miért olyan fontos ez a mi nemzedékünknek, mi ez a különös összeesküvés a világ különböző költői között, miért olyan jó szolgálni egy olyan költőt, akit talán még soha életünkben nem láttunk, a Föld nevű bolygó túlsó oldalán él, mi mégis éjszakai munkával fordítjuk, nem pénzért, a honorárium szimbólikus, csináljuk, kulturális misszióval, megszállottan. Miért olyan fontos számodra a fordítás?

Ha megnézzük az elmúlt száz év irodalomtörténetét és az utolsó 30 év tanulságát, két nagy vesztese van a rendszerváltásnak, első nagy vesztese az irodalomelmélet és -kritika, a másik a fordításirodalom. Mindig arról beszélünk, hogy a Nyugat egységes irodalmat hozott létre, ez nem igaz, egységes irodalmi értékrendet hozott létre, ez óriási különbség. Ez az értékrend a szocializmus és szocialista időszak bejövetelével átpolitizálódott, átrozsdásodott, erodálódott, aztán jött a rendszerváltozás, ami egy új elemet hozott be, ahogy az angol mondja, ranking, a piacosodás. Elkezdődött az a folyamat, hogy amit eladnak, az a jó, a bestseller-felfogás, a siker másfajta mércéje jött elő. Az átpolitizálódás az irodalomelmélet és -kritika területén annyira erős, hogy ma van egy kétpólusú irodalom, nincs átjárás a kettő között, nem olvassák egymást, nem írnak egymásról, ezért a megbeszélhetőség lehetősége megszűnik az irodalomban. A piacosodás meg elsősorban a műfordítás-irodalmat támadta meg, azokat a regényeket fordítják, amelyekről film készült, amelyek bestsellerek, ebből lehet profit. A 708090-es években lubickoltunk a fordításokban, hetente jelentek meg antológiák, drámai művek, Modern Könyvtár, költészeti sorozatok, eljutottak hozzánk a művek. Ha valaki ízig-vérig irodalmár, akkor is ír, amikor nem ír, nem vasárnapi író, az agya arra jár, amikor nem ír, akkor is, ez egy sróf. Én azért fordítok világirodalmat, mert kíváncsi vagyok. Az ausztrál irodalomról például semmit nem tudtam, de egy csodálatos találkozás az Írószövetség könyvtárában összehozott egy Ausztráliában élő magyar származású hölggyel, aki Göncz Árpád meghívására volt itt, a magyar filmekről írt. Elkezdtünk beszélgetni, folyamatosan küldött könyveket hetente, havonta Melbourne-ből, beszéltünk sokszor telefonon, és kinyílt egy világ előttem, egy eddig ismeretlen, különleges világ. Most már több antológiát és önálló kötetet adtunk ki az ausztrál irodalomból.

A fiatal nemzedékben is megvan a szemléletváltás, de én azt látom szerkesztőként, hogy a negyven alattiak azért sem fordítanak figyelmet erre, mert az önmenedzseléssel vannak elfoglalva, és nincs meg ez a kíváncsiság, más népekre kinyitni az ablakot. Buzdítjuk a fiatalokat, hogy legyenek fordítók, mert ez a hihetetlen bőség, ami a 70-es, 80-as években volt, ez úgy volt lehetséges, hogy Hárs Ernők, Lator Lászlók, Göncz Árpádok, Mészöly Dezsők és még sokan az egész életüket ennek áldozták. Kell az utánpótlás. Te alanyi költőként termékenyebb lettél ebben az időben, ez az irodalmi házasság a te dolgaidra milyen hatással volt? Van-e olyan versed, amit kimondottan Morgannak ajánlanál, és mi a te személyes viszonyod Morgan fordításához?

Az igazán mély kapcsolódások sokkal áttételesebbek. Nem született Morgannek címzett szövegem, nem tudom, hogy bármelyik szavát, kifejezését használtam volna, de az a sajátos belső panoráma, az a nagyon tiszta, szókimondó, nem kertelő, de mégis függő beszéd sokat segít abban, hogy letisztítsam, levágjam azokat a művésziesnek tűnő elemeket, amire ő azt mondaná, hogy felesleges. Abszolút lényeglátó volt, miközben mesélt, jelenségeket vett észre és vetetett észre velünk, eközben nagyon intakt módon egy dísztelen, prózaszerű költészet az övé, ezért is egyszerre könnyű és nehéz is fordítani. A jó fordító tudja, hogy lehetetlent csinál, bármilyen fordításról beszélünk, az csak egy a lehetségesek közül, ez borzasztó felelősség. A fordítótól függ az értés és hangzás közti ingamozgás, ez hozza létre a szöveg feszültségét. Eliotnak igaza van, hogy a szabadvers mennyire nem szabad, mert a gondolatritmus erősebben tart téged fogva, mint a rímek. Ezra Pound szerint, ha betiltanák a rímeket, egy csomó költő menne a levesbe, a rím csak segít. A gondolatritmus dolgozzon. Irónia, tény, tény megmutatása – mindig ezt a hármasságot látom. El nem ismert törvényhozója a világnak, mondta Morganről Shelley. A skót parlamentben tartott beszédeiről könyvek születtek.

Felfejthettük a titkot, ami a kíváncsiságom eredménye: ha nem kérdezek rá Faludy Gyurkánál, ki is ez az Edwin, ha nem marad öt évig a fejemben, ha nem hívnak meg, akkor nincs ez a kötet. A sors sem más, mint a döntésünk. Az én döntésem volt, hogy megcsinálom a könyvet, véletlenek és döntések sora, a szakma figyel egymásra, visszajelzéseket kaptam, biztatást. A fordítás rabszolgamunka, a legszebb rabszolgamunka. Edwin Morgan személyisége, azok a képek, amik előjöttek, amikor már nem élt, és eszembe jutottak, hogyan fordult hozzám, tette vállamra a kezét; puha madárkeze volt, milyen kedvesen nézett kék szemével!

 

Lawrence Venuti híres könyvének megjelenése óta (The Translator's Invisibility: A History of Translation, 1995) óta hallottunk arról a fogalomról, hogy „a fordító láthatatlansága”. Ez az angol világban azzal is együtt jár, hogy a fordítók kulturális filterként is működnek, és kiszűrik az idegenséget az angolra fordított művekből. Venuti könyvének célja, hogy láthatóbbá tegye a fordítókat.

Turczi István egyszerre láthatatlan és látható. És még vagyunk sokan, akik, ha nem is vagyunk fordítók, de kíváncsian várjuk a hasonló köteteket. Költők, adjátok tovább a tüzet egymásnak!

 

Fotó: Székelyhidi Zsolt


Edwin Morgan: A démon kiskátéja. Turczi István fordításai. Magyar Napló, Budapest, 2022

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.