Cseresznyéskert

lánytörténet 

(versrecepció Annie Ernaux regényére)

egy francia írónő az eltűnt idő 
nyomába ered, hogy ásson egyre mélyebbre,
egészen a szégyen gyökeréig, 
tinédzserkoráig, de szikes, rögös a talaj, 
nehéz eljutni ötvennyolc nyaráig, 
az Orne megyei tábor képe még homályos, 
az emlék töredezett, hol van az a szoba,
ahol történt, ami történt, és lehet-e 
spontán gyógyulni a poszttraumás stresszből,
ó és mondd, mit ér egy katolikus lány, 
aki eminens tanuló, az iskola dicsősége, 
ha minden tudása elméleti, abban a szobában
pedig az életösztön diktált, és a kiváló jegyek
nem értek többet, mint egy piszkos bugyi, 
nem nehéz így tárgyiasulni, a szégyen 
szinonimájává válni, és enyhén szólva kurvává,
aki már nem dicsősége senkinek, 
és ezen az irodalmi Nobel nem segít, 
egy bekeretezett díj a nappali falán, 
akármilyen szépen csillan meg rajta a fény, 
nem oldja fel a szorongást, 
mert nincs az a fény és nincs az az özönvíz, 
ami semmissé tudná tenni a bennünk élő múltat,
hisz a megalázottságnak nincsen esztétikuma, 
de most, annyi idő elteltével végre kútmélységig 
leásott, és most nem fordította el a fejét ösztönösen, 
nem lendül már tovább a kar, megpihen az ásó,
a nő nagy levegőt vesz, és kitágult tudattal 
nézi énje születését, hogy Istenbe kapaszkodik 
vagy csak egy rozsdás korlátba, ez az olvasók elől 
rejtve marad, azt látjuk csak, hogy felemeli a fejét 
és belép saját világába.

úgy hívják, hangyaboly

itt nincs hekk, lángos, gofri,
itt egy másfajta balatoniság van,
nézem, ahogy lubickol az élet 
a Kisfaludy utcában, ma lecsó 
készül, hozzá nokedlit szaggatunk 
az udvaron, sose tudjuk kinek, 
de mindig valakinek, mert ide 
folyton jönnek, ugyanazok és néha 
más is, az udvaron áll egy ház is, úgy 
hívják, hangyaboly, Örkény is szerette, 
spontán romkocsma, posztmodern
hippitábor, szép, kopott falaiban 
történetek bujkálnak és ódon idők, 
kertjében vén varázslók és vörös 
boszorkányok mulatnak éjszakánként, 
saját kabócáik Joe Cocker dalokat 
játszanak, ilyenkor, ha jól figyelünk,
látni a levegőben a szabadságot, most 
cigánykereket vet a körtefán, most 
összekócolja a hajunk, repked a 
szántódi nyárban, de hiába van 
lepkehálód, elkapni úgysem tudod. 

cseresznyéskert

a legszebb cseresznyéskert volt 
a faluban, én voltam benne a fák 
duzzadó, zamatos gyümölcse, én 
voltam az összes cseresznye, jaj
mennyi május volt a húsomban, 
micsoda nektár a kelyhemben, ugráltak,
ágaskodtak, hogy elérjenek az éhesek, 
és mindig mindenki éhes volt, 
de a cseresznyefák is megöregszenek,
lement már a nap, az összes gyümölcsérlelő 
nap lement, csak a fejszék csattogása 
hallatszik ebben a csuparánc nyárban,
egy pillanatra még összenéznek a fák, 
tűnődnek ezen az egykor volt legszebb
cseresznyéskerten, önmagukon,
szoborrá merevítik a régi, ropogós, 
lédús nyarakat, és egyesével 
belezuhannak a semmibe.