Találkozásom Kő Pállal

Nekem úgy tűnik, hogy Lujosnak, aki egyébként Kő Pál, az egész világ a barátja volt. Nemcsak a nap, a hold és a csillagok, hanem mindannyian, akik itten, a nagy kék égbolt alatt élünk. Tulajdonképpen föllelhető mindenkiben valami jó és szeretetre méltó, de ő talán e jó és szép tulajdonságokkal született. És másokban is csak ezt vette észre! Mivel nem a gyarlóság és gonoszság bántotta őt, hanem annak örült, ami értékes és szép az emberben.
Nagyon illett rá ez a Babits-idézet:

                   „Mindenik embernek 
                   a lelkében dal van, és a
                   saját lelkét hallja minden  dalban.
                   És akinek szép a lelkében az ének,
                   az hallja a másik énekét is szépnek.”

Ezenkívül őszinte ember volt, s nemcsak tessék-lássék nyilvánult meg, ahogyan mostanában dívik. Oda tudott fordulni érdeklődéssel a másik emberhez, ezért aztán mosolygósan élt, s talán még az ellenségei is kedvelték – ha egyáltalán léteztek ilyen elvetemült személyek. Képes volt másokra tekintettel lenni; türelemmel, hittel, szeretettel figyelt arra, aki segítséget kér tőle. Sokan voltak. 
Minderről éveken át sokszor meggyőződhettem. S nincs benne semmi túlzás, hacsak egy árnyalatnyi nem, amit a szeretet diktál.

 
S Úristen, milyen nagyszerű mestere lett a tanítványainak! Járt-kelt közöttük a Képzőművészeti Főiskolán (később lett egyetem, és akkor ő címzetes egyetemi tanár), az órákon nem javított bele a munkáikba, csak halkan, egy-két mondattal korrigált. És szeretett dicsérni. Tisztelet és hála övezte, nemcsak az egyetemi katedrán a tanárt, a főiskola rektorhelyettesét vagy a Kossuth-díjas szobrászt, de mesternek szólították az epreskerti sétákon is, ha hozzákapcsolódtak a szobrászpalánták. Előttük mindenkor nyitva állt műtermének ajtaja. 

Egyszer megmutatta egész évre teleírt naptárát, mert előttem is nyitva állt ez a nevezetes ajtó, és váratlan érkezéseinkkel többször felébresztettük magasra vackolt ágyában, ugyanis szundított egyet, ha a nappalai szédületes tempójában elfáradt. (Tanítványok, pályatársak kiállításaik megnyitóira kérték föl, kongresszusok előadónak, képzőművészeti lapok szerkesztésre, lektorálásra, bizottságok, alapítványok értékelésekre s egyáltalán: mindenki mindenféle fontos munkára.) Meg is kérdeztem tőle: Lujoskám, nem szobrászkodással kéne teleírnod a lapokat? Bűnbánóan bólogatott.
Életműve ugyanakkor elképesztően gazdag. Wehner Tibor róla írt nagymonográfiája is erről tanúskodik: az ország nagyvárosaiban királyszobrai, történelmi nagyjaink és eseményeink, irodalmunk klasszikus alakjai, s az emberi megnyilvánulások olykor mosolyra ingerlő, ironikus megmintázásai. Mintegy pótolni akarta a Magyarországon annak idején eltüntetett, lerombolt történelmi szobraink színe-javát, ezért is nyelte el őt a történelmi téma, s ezért tartotta őt Wehner Tibor jellemzően magyar szobrásznak.

Amikor személyesen megismertem, az 1970-es évek közepén, már a kedvenceimé fogadtam munkáit.  Előtte láthattam a Műcsarnokban első önálló kiállítását, ahová igen sokan ellátogattak.  Különösen a Gyűrűfű fogott meg; tulajdonképpen dráma, diófába faragva: kezében kis házát szorongató parasztember alakjával. A törvényesen kierőszakolt magyar faluösszevonások első áldozatának mementója. Sokan megálltak előtte, mert az ország pusztulásával néztünk szembe. Ezt akkor megmintázni bátor tett volt.  A téma különben is tiltott volt.    

Érthető hát, hogy őt hívtam föl a kéréssel, legyen első partnere, befogadója egy induló országos kísérletnek. A „szocialista brigád” címre a fizikai munkásoknak akkoriban pályázniuk kellett, és elnyerése jelentős előnyökkel járt. Nemcsak a norma teljesítése volt feltétel, hanem a közös részvétel is kulturális eseményeken, programokban. Addig csak a közös mozizásig és színházi előadásokig jutottak el, ezért javasoltam a képzőművészetet, a műtermi látogatásokat is. 1975 táján lehetett, amikor martinászok ötfős brigádját vittem el a műtermébe – azaz a zuglói Munkácsi Mihály utcai lakásukba, mert akkor még nem volt műterme. Olyan kedvesen fogadta a melósokat, mintha régi barátai lennének. Az ajtóban nagy demizsonnal várt minket, vidáman, nagy, fekete bajusszal. Arra emlékszem, hogy, ahová beléptünk, a szobában, Kossuth Lajos állt előttünk, színesben, zsinóros, filc mentében, árvalányos posztókalapban. Kicsit groteszk hősként, mintha népmeséből lépett volna elénk. Szinte vártuk, hogy megszólaljon. Koccintás közben körbejártuk a többit is: a Krisztus-arcú Utcaseprőt és a Kukást. Nem volt szokás addig a képzőművészetben megjeleníteni az ilyen munkákat végzőket. Tetszett a martinászoknak az Arany fülbevalós kislány is (igazi arany fülbevalóval); a győztes megjelenítése ez, amint sikeresen fölkapaszkodik a magas székre. Az Anyám könyvei is ott volt még a leterített kis tonett asztalkán, pici ceruzacsonkkal az egyik nyitott könyvben. (Így is el lehet mondani, hogy édesanyánk elkoptatta a ceruzáját, annyi levelet írt nekünk.)
Kiderült, hogy vendéglátónkat hihetetlen hajszában kaptuk el éppen; a Mohácsi Történelmi Emlékhely 29 sírjelét elkészítette már, és éppen ingázott Mohács és Budapest között. A 29 tervet a rajzasztalon szétszórtan nézegettük. Sok szobrász egész életében nem hoz létre ennyi alkotást. És ezek a különös fejfák egyedülállóak az emlékműszobrászatban.
Miután megismerhettem és megírtam édesanyját, barátsággá nemesedett a kapcsolatunk. Olyan szeretettel, annyiszor beszélt róla, hogy föl kellett keresnem a kilencven éve felé közeledő anyát. Előtte még egy történetet itt megosztanék róla, ahogyan jó humorú fia bemutatta nekem:

– Úgy biciklizik anyám, mint Eddy Merckx (a fiatalabb korosztálynak segítségül mondom, hogy kerékpáros világklasszis volt, a biciklizés koronázatlan királya). Hat szatyor lóg a bringáján anyámnak, és fittyet hány a KRESZ-re. Amikor átmegy az úton, dudálnak és szentségelnek az autósok. Ezért aztán beültetem magam mellé, és KRESZ-órákat tartok neki. „Látod, Édes? Ahol egy ilyen háromszög alakú tábla van, ott álljál meg! Meg kell állnod! És ahol ilyen a tábla – mutatok a nyolcszögletű STOP-ra –, ott aztán nagyon meg kell állnod! Értetted? Különben meghalsz!”
– És megérti? 
– Meg! Mindent megtanul!
– Tehát ezt a tulajdonságot tőle örökölted? 
– Ezt is, és a hihetetlen szívósságát. A könyörtelen következetességét! Azt is, hogy az elkezdett munkát, ha belehal is az ember, be kell fejezni! Sorolhatnám a végtelenségig, mert például nagyon-nagyon lelkiismeretes, és hihetetlenül bírja a terhelést. Viszi a hátán, és le nem tenné, amit magára vett. Hogy a Szent István bronzszobrom két évig készült, s a Menyasszony tizenkettőig, ezt a kitartásomnak tulajdonítom. A zenéhez való kötődésemről aztán ne is beszéljünk! Nagyon szeretek énekelni. Még citerával is. Nem tudom, van-e olyan magyar dal, amit édesanya ne tudna.

Amikor egyszer, elég régen, hívtam őket Hevesen, kérdeztem, nem zavarok-e, Lujos így válaszolt: Nem zavarsz, dehogy is, édesanyámmal éppen énekelgetünk. Milyen jó volt ezt hallani innen, Pestről, az idegtépő, zajos fővárosból!  És elképzelni a meghitt helyzetet, amint a fia az anyjával az öreg hevesi kúriában, a csöndes délutánban együtt fújja a pentaton dalokat. Lám, lehet így is élni ebben a mai világban! 
Többször meghívtak engem is Hevesre, amikor már leköltöztek a feleségével, Hevesy Csilla szobrászművésszel és két kamasz fiukkal.  Amikor a visszaszerzett, ősi nemesi kúriát már fel tudta újíttatni Lujos. Egyszer együtt ebédeltünk, és utána magunkra hagytak Terikével. (Mert azt mondta, így szólítsam.)  Ő mindvégig kacarászó vidámsággal vallott nehéz életéről. „Csak semmi komolykodás”, áradt minden porcikájából az öröm, s én igencsak meglepődtem, hogy a majd kilenc évtizednyi élete során nem vesztette el eredendő jókedvét. Csiripelt, mint egy kismadár, szinte röpködött. Elmondta, hogy akkor sem sírt, amikor mindkét család, még a saját szülei is kiebrudalták. Inkább nagyon örült, boldoggá tette őt születendő gyermeke, és tudta, biztosan tudta, hogy szerelme, ifjabb Maczky Béla csakis az övé, és amint visszatér a frontról, mellé fog állni. Ugyanis Pataki Terézia szép fiatal leányként itt, Maczky nagyságoséknál szolgált, ebben a házban, kis cselédként. És bizony elcsábította az ifjú nagyságos urat. Erre különösen büszke volt. Az akkori megítéléssel ellentétben ő boldogan élte meg ezt a helyzetét, bár a ház asszonya nagyon megharagudott rá, és elzavarta. Sokkal jobb partit nézett ki a fiának. 
De amint a fia hazatért a hadifogságból, megtért Terikéjéhez, nevére íratta kicsi fiát, aki így már a második névváltoztatáson esett át; Pataki Lajos után Maczky Levente Lajos lett. Az apát forradalmi tevékenységért ’56-után hét évre bebörtönözték, ezért csak a szabadulása után köthettek házasságot. 
A fiú már szobrásznövendék volt, amikor üldözött apja miatt véglegesen a szakmájára asszociáló Kő Pál nevet vette fel. A „Lujos” becenevet pedig görög barátjától kapta, aki a „Lajos”-t nem tudta kiejteni.

Lujos meghalt 2020. július 7-én. 79 évesen.
Már tudjuk, hogy igenis vannak nélkülözhetetlen emberek!