A háború több rossz embert csinál, mint amennyit elpusztít – mondotta Immanuel Kant. Mondják még, hogy a legrosszabb béke is jobb minden dolgok legrosszabbikánál, a háborúnál. De mi van, ha bosszúállást, önkényt, megaláztatást, hazugságot és rablást kapunk az áhított béke leplébe csomagolva? Miféle béke az, mely túszokká tesz minket? A háborús bűnösöket megbüntették. És békebűnösök, békesikkasztók nincsenek? Több mint kétezer éve beszélünk a báránybőrbe bújt farkasról. Semmit sem rendeztek el véglegesen, amit nem az igazságnak megfelelően rendeztek – figyelmeztetett Abraham Lincoln.

Első találkozásom a párizsi békével eléggé énközpontú. Bocsánat. Az Úr 1972. esztendejét írtuk, jómagam meg az államvizsga-dolgozatomat, a kolozsvári egyetemen. Jászi Oszkárról és a nemzetiségi kérdésről. Kissé rázós téma, hisz a nemzetiségi kérdést tökéletesen, véglegesen megoldottuk, mondta is mindig Ceaușescu elvtárs – akkor minek piszkálni? Dolgozatvezetőm, G. E. professzor beajánlott B. E.-nél, mint aki otthon van ebben a kérdésben (is), ősforrás, érdeklődjek. A sok viszontagságon átment, örökmozgó férfiú kikérdezett, ki fia-borja vagyok, satöbbi. Amikor kikottyantottam Trianont, azonnal megragadott, és kivitt a szabadba. Később értettem meg, miért. Sétálgatva cserélgettük a gondolatokat, mint a peripatetikusok az ókori Athénban. Egyszer csak azt mondja B. E. bátyánk: Kedves fiatal barátom! Egyébként örömmel közlöm, hogy a trianoni imperialista rablóbéke – ahogy Lenin nevezte – már nem érvényes. Döbbenten meredtem rá, ő meg folytatta. Mert az 1947-es nem imperialista, nem rabló és (szünet)… de mégis béke van érvényben. Hogy neveznénk ezt másképp? – kérdezte, s én nem tudtam, mennyi ebben az irónia, mennyi a szent. Hűha, „minek nevezzelek”?! Helyzet, állapot – nyögtem. Pax Sovietica – mondta ő – ami több mint béke. Világtörténelmi ívű váltás. Elég a Nyugat utáni sóvárgásból, mely sosem értett meg minket, csak magával törődött, még azt sem okosan – nekünk meg kell értenünk, el kell fogadnunk a Keletet. Kompország ideje lejárt. Ez az „itt és most” parancsa! Az „ittésmoston” kívül B. E.-nek volt még néhány dédelgetett kedvence, úgymint a Duna-völgyi népek testvérisége.

Nyomatékosítva: tejtestvérisége. Hídverés. Helyzettudat.

És a romániaiság. Nyomatékosítva: szerves romániaiság. Ez a romániaiság, bármennyire fülfacsaróan, nyikorogva hangzott, talán a transzilvanizmus „haladó továbbfejlesztése”, ún. minőségi ugrás lett volna, nem tudom. Szétnéztem, láttam a romániaiságot s ez nekem elég volt… Eltársalogtunk még Masaryk néhai csehszlovák elnökről, aki igen megértően, barátian fogadta őket, „sarlósokat”, és segített nekik. S Benešről, akit a túlzásai tettek tönkre. Hogy Beneš a túlzásaival kiket és hogyan tett tönkre, arról is esett pár szó. Tisztelettel emlékeztünk Gróza Péterre, aki „barátunk és barátom volt” – mondta B. E. Nem úgy Clementis (róla most hallottam először), akivel a harmincas években „elvtársak voltunk Szlovenszkóban”, de magyarfalóvá lett ez a Clementis, és szégyen-gyalázat, a szocialista Csehszlovákia külügyminisztere.

Így kezdődött beavatásom ebbe az 1947-es nem imperialista, nem rabló hogyishívjákba.

Egy másik találkozás Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi apánk/pajtásunk emlékiratainak köszönhető. Az elhallgatások, csúsztatások és elszólások remeke e mű, s ha valahol, akkor itt az ördög tényleg az apróságokban bújik el. Rákosi Mátyást 1945 elején engedte rá a Generalisszimusz Magyarországra. A többi, szovjet csapatok által „felszabadított” kelet-európai ország kommunista vezetőjéhez hasonlóan, Sztálin akaratának érvényesítője lett itthon, s nem az ország érdekeinek érvényesítője ott. A rendkívül becsvágyó, többszörösen frusztrált, az utolsó atomjáig bolsevik Rákosi tudta, hogy a magyaroknak valami piros-fehér-zöldet, mézesmadzagot, csalit, „áfiumot” is kell mutatni, nehogy úgy járjon, mint Kun Béláék 1919-ben. Joszif Visszarionovics is ezt várta el, egyelőre. S akkor beüt a ménkű, erőszakkal kitelepítik a magyarokat az ismét Csehszlovákiához került, tisztán magyarlakta területekről is. S kik a legkeményebb kitelepítők? A csehszlovák kommunisták, akik szintén fennen lobogtatják nemzeti zászlójukat, de nem csak mézesmadzag gyanánt. Ők, akikkel a moszkvai emigrációban a magyarországi kommunisták életre-halálra egymásba elvtársosodtak, forradalmi proletár nemzetköziségben. Rákosi felháborodott s úgy tűnik, egy pillanatra kiesett a moszkvai Nagy Rendező osztotta szerepéből. (S innentől kezdve mond következetesen Csehó-Szlovákiát s Szlovákkomlóst Tótkomlós helyett. Bosszantás, elégtétel?) Egy szokatlan, vakmerő levelet ír. A levél visszaemlékezéseinek I. kötete végén, a jegyzetekben található.

„A Szovjetunió generalisszimuszának, Sztálin elvtársnak!

Tudom, hogy Ön mennyire elfoglalt, de felmerült nálunk egy fontos kérdés, amelyet az Ön közreműködése nélkül nem tudunk megoldani.

A csehszlovák kormány és kommunista párt elhatározták, hogy az összes magyart kitelepítik Csehszlovákia területéről. Azzal érvelnek, hogy nekik erős nagyszláv föderációt kell létrehozniuk, és a 600 ezer magyar jelenléte Szlovákiában zavarja ezt a dolgot. A legfőbb érvük az, hogy Ön egyetért ezzel a politikával. Amikor a csehszlovák delegáció június végén Önnél volt és feltette azt a kérdést, hogy eljárhatnak-e a magyarokkal ugyanúgy, mint a németekkel, Ön állítólag kedvezően válaszolt, és még azt is mondta. Csapják jól pofán őket! (Dajtye im po zubam – az eredeti orosz szövegben.)

Az elvtársak Csehszlovákia Kommunista Pártjának KB-jából – akikkel én két héttel ezelőtt beszéltem Prágában – hozzátették ehhez az érveléshez azt, hogy a kommunista párt ezen a vonalon olyan messze ment, hogy nem tud visszakozni anélkül, hogy az a pártnak hatalmas veszteséget ne okozna.

Mi kértük Csehszlovákiát, hogy bánjon a magyar kisebbséggel úgy, mint Jugoszlávia és Románia (Tito elvtárs, akivel beszéltem erről, támogatott ebben a kérdésben).

Nem lenne szerencsés, ha a szláv föderáció létrehozása érdekében elromlana a demokratikus Magyarországgal való viszony azáltal, hogy az összes magyart elűzik Szlovákiából. Véleményünk szerint a magyarok Szlovákiából való kitelepítése megmérgezné a viszonyt Csehszlovákia és Magyarország között, és hatalmas csapás lenne a fiatal magyar demokráciára, és felettébb felerősítené a magyar soviniszták tevékenységét. Ezenkívül az ilyen lépés káros lenne a szovjet–magyar-barátságra, és megerősítené az angolok befolyását. A lakosságcsere itt keveset segítene, mivel a magyarországi szlovákok száma csak 1/5-e a szlovákiai magyarok számának.

Kérjük, hogy vizsgálja meg ezt a kérdést, és közölje elhatározását.

Forró kommunista üdvözlettel. Rákosi

Budapest, 1945. augusztus 7."

Bárhogy nézzük, egy legázolt nép nyomorúságának, reményének és reménytelenségének tükre e levél.

Harmadik, feledhetetlen légyottomért a párizsi békével Petre Romant illeti a hála. Ceaușescu bukása után ő lett a miniszterelnök, s az újságok megírták, hogy Petre apja az a Valter Roman, aki se nem Valter, se nem Roman, hanem Neulander Ernő, és Nagyváradon született. Mint egy banktisztviselő fia, megengedhette magának azt a luxust, hogy akár kommunista is lehessen. Intelligens, kockázatvállaló és ravasz káder volt. 1956-ban – mint magyarul jól beszélő, magas rangú román pártmegbízott – Budapesten Nagy Imre (jól ismerték egymást a moszkvai emigrációból) és a forradalom ellen kémkedett. De nem most került először a történelem színpadára. Mint neves erdélyi kommunistát, 1944-ben a szovjet béke-előkészítő bizottság őt is megkérdezte, mi legyen Erdéllyel? Roman elvtárs jól átgondolta és javasolta, hogy Erdély legyen független állam! A szovjet béke-előkészítőknek tetszett a dolog, megfontolták, komoly alternatívának tartották s úgy döntöttek, nem! Pontosabban, Sztálin döntött így. Mint mindig. az ő hatalmát, személyiségét, ösztönvilágát – gondolkodását és szándékait lehetetlen pontosan értelmezni. Sztálin, mint afféle nagy egyszemélyes összeesküvés – a sors fintora – mindenkiben tényleges vagy lehetséges összeesküvőt gyanított. A jelenséghez a bolsevik hatalomfilozófia nyújthat némi kapaszkodókat. A legfontosabb, a hatalmat minden áron meg kell ragadni és minden áron meg kell tartani. A többi, ne bízz senkiben és semmiben, csak abban a hatalomban, amellyel te rendelkezel. Mindent titkolj el, leginkább azt, ha titkaid vannak – mert ameddig tiéd a titok, tiéd a hatalom és élet. Csak kétféle ember van, akiről már tudjuk, hogy ellenség s aki még nem tudja, hogy ellenség, de majd bevallja. Végül, oszd meg és uralkodj!

Tény, hogy Sztálin nem szerette a magyarokat. De ő semmit se szeretett a hatalmon, a jól időzített édes bosszún és a félédes kaukázusi borokon kívül.

Magyarország békekálváriája már 1941 decemberében elkezdődött, csak még nem tudott róla.

Eden brit külügyminiszter a Kremlben tárgyal. A német Wehrmacht Moszkva kapuit döngeti. A helyzet katasztrofális, ám Sztálin úgy terjeszti elő területi igényeit, mintha máris megnyerte volna a háborút. Az angol gentleman elképedt. A szovjet vezető, többek között azt javasolja, hogy Románia nyugati határait terjesszék ki Magyarország rovására. Akkor, amikor Románia több, mint 600 ezer, míg Magyarország 50 ezer fővel sem harcol a Szovjetunió ellen. S még mindig zajlik az Odesszai mészárlás, melyben 123 ezer(!) szovjet civilt végez ki a 4. román hadsereg, bosszúból egy robbantásos merényletért.

Megint december, megint Moszkva, de már 1943.

Eduard Beneš, a londoni csehszlovák kormány feje bejelenti, hogy a háború után a németek mellett az összes magyart is kitoloncolja. Sztálin helyesli. A jegyzőkönyvekből.

Molotov. A magyarok magatartása irányunkban sokkal rosszabb volt (mint a románoké), és az az igazságos, ha a Szovjetunió a Magyarországgal folytatott vitában Románia mellé áll, és segít visszaállítani a megelőző állapotot az erdélyi kérdésben. Sztálin. A magyarok rosszabbak, mint a németek, akik hóhéroknak használják őket. (Netán még mindig nem jutott a fülébe Odesszai?!)

Ekkor vagy máskor mondta Sztálin. A magyarkérdés csak vagonkérdés.

Ekkor vagy máskor mondta Beneš. Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságot, az állam érdekében és személyes érdekemben. Jegyezzük meg ezt. Menjünk tovább.

Sokat megérthetünk M. Litvinov, a vén róka, szovjet exkülügyminiszter, volt washingtoni nagykövet, a szovjet béke-előkészítő bizottság fejének 1944 júniusában előterjesztett, Erdély című referátumából. Minden szava súlyos, ütős, ha van fül a hallásra, szem a látásra. Idézünk.

„Magyarország volt az első állam, mely csatlakozott az antikomintern paktumhoz. Soha semmiféle hajlandóságot nem mutatott a Szovjetunióval való közeledésre, ellenkezőleg, a lengyelek összes szovjetellenes intrikáiban részt vett. Magyarország – minden ok nélkül – Németország oldalára állt, mikor az megtámadta a Szovjetuniót. Magyarországnak nem voltak olyasfajta követelései a Szovjetunióval szemben, melyekkel Finnország és Románia próbálja igazolni a háborúban való részvételét.

Magyarország a keleti fronton minden bizonnyal még Olaszországnál is jelentősebb katonai segítséget nyújtott Németországnak.

Esztelenség lenne megjutalmazni legfőbb területi követeléseinek kielégítésével. A politikában természetesen kizárólag célszerűség alapján lehet eljárni. Ebből a nézőpontból akár még Erdély visszacsatolására is gondolhatnánk, feltéve, ha ezzel biztosítanánk Magyarország szoros és hosszú távú együttműködését. Egy ilyen jellegű együttműködés azonban csak a jelenlegi uralkodó körök félreállítása, illetve egy mindenre kiterjedő átalakulás útján lenne megvalósítható.” (Megjegyzendő, ekkor még mind Románia, mind Magyarország Hitler oldalán, az oroszok ellen harcolt!) Litvinov következtetése az, hogy a magyar kutyából nem lesz szovjet szalonna, ezért Erdélyt teljes egészében Romániának kell adni. (Machiavelli beállhatna hozzá kisbojtárnak.)

Fő érve, „Romániának ez esetben szüksége lenne a Szovjetunió segítségére Magyarországgal szemben, amely soha nem nyugszik bele Erdély teljes és végleges elvesztésébe.”

A tanulság? Nagyon sötét, nagyon mély sorsunk és az igazság kútja...

A gyűszűnyi életvize, mely elviselhetőbbé teszi kegyetlen szomjúságunkat, egy francia nemzeti hős, gondolkodó és történész ajándéka. Yves de Daruvar magyar-horvát eredetű apa és francia anya fia. Így sommáz.

„Az 1956-os októberi-novemberi napok, mikor gyakran felhangzottak a Marseillaise hangjai is, a magyar nép egyik leghősiesebb lapját írták be a történelembe. Magyarország elterelte a figyelmet más országok erőtlenségéről, különösen hagyományos vádolóiról és elkeseredett rágalmazóiról.

1956-ban egyes nyugati politikusok bizonyos lelkiismeret-furdalást érezhettek, mikor látták, hogyan támadnak hősök, a kommunizmus igazi ellenállói abból a népből, abból az országból, melynek megcsonkításához maguk is hozzájárultak, melyet haragos magatartásukkal éveken át üldöztek, igazolva Tacitus mondását.

Azt gyűlölik, akinek ártottak.”