Pokrócosok

Elindultam, mondom, megyek le a főtérre, vegyek egy pakk szivarat. Hát a keresztfáig nem értem le, jön szembe Emre komám nagy felháborodva, hogy aszongya, hova mész Sándor. Mondom, én csak ide, né, a bótba, hogy a füstadót a mai napra es fizessem ki. Ne menjél sehuva, aszongya, gyere, itt a kicsi utcán menjünk le a Mustárosba, met azt halottam,olyan kuncsafthiány van ott, hogy lassan bé kell, hogy zárják.

Há mi van az emberekkel, kérdem, ejszen mindenki Jehova lett.

Lett a nyavaját, aszongya Emre. Ezek a mai fiatalok úgy el vannak fajozva, hogy csak mán otthon isznak pokróccal a fejikbe, hogy senki ne lássa.

Elég elé vagyunk, mondom, bezzeg a mü időnkben reggelibe a hatos busznál annyian vótunk a bodegába, hogy a szivarcsikket egymás csizmaszárába hullattuk.  Vót es ott olyan égett kapcaszag, de taknyos ember, akinek az órát egy szent perc alatt ki ne dugta vóna, egy se vót. Még Szeredából az orvosok es csodájára jártak.

Na aztán, ahogy ezt elbeszéltük, a kicsi utcán bésirültünk, s a Mustárosba bé, kértünk egy-egy decit s egy-egy üveges sert, s ott egy asztalhoz leültünk.

Hát a decit még félig se ittuk meg, s aszongya nekem ez az Emre.

– Tudod-e te, Sándor, mekkora drágaság van mindenfelé?

– Tudom, Emre – mondom –, ne törödj, met én es hozok egy rend italat, ha arra gondoltál.

Na aztán ettől Emre egy cseppet megnyugodott, de a sernek még a végire nem értünk, esment kezdte.
– Tudod-e te, Sándor úgy el vagyok keseredve, az es lehet, felakasztom magamot.

– Ej – mondom –, ejszen anyósodot búsulod?

– Könnyen beszélsz te, Sándor – aszongya –, met te hanemegyeb nem nézted az este a tévében a híreket. Pedíg ott bémonták, hogy nem elég ez a háború s a fődrengés s a sok járovány, de a zúnió kihirdette, hogy monstantó mindenki bogarakot s gelesztákot kell, hogy egyék.

– Menj el, komám – mondom –,  bolondokot ne beszélj! Tudod-e te, hány ember van a világon? Annyi bogarat s gelesztát honnan szednek essze, hogy mindenki jóllakjék?

– Onnan – aszongya –, hogy mint a hatvanas évekbe viszik ki az iskolásokot a mezőre, s a kolorádót gyűjtetik velik essze, s a gelesztákot, s amit még ott essze tudnak szedni.

– Há – mondom –, komám, az a tányérodból egy szent percre kimászik, há hogy eszed meg?

S egy akkorát kacagtam, hogy még az üvegek es esszekocogtak a felső pócon.

– Te most kacagsz – aszongya Emre –, de meglátod, a gyermekecskékkel ami férget esszegyüjtetnek, azt megszárítsák, s csinálnak belőle lisztet.

Na de ekkor mán a bodegás leányka, amelyik az italokot tőti, es úgy kacagott, hogy majd béesett a ládák közi.

– Tudod-e mit, Emre – mondom –, én hozok még egy-egy decit, met ilyen jót rég nem kacagtam, de ennek a beszédnek a kulcsát tegyük el, met még valaki meghallja, s münket szégyenszemre Szeredába a múzeum mellé mentővel a viccesekhez bévitetnek, hogy gombatokányt ettünk, met ne, miket beszélünk.

Aztán hoztam még egy decit, de alig ültem le, hát Emre esment kezdi.

– Láttad-e te, az újságba, Sándor, Sepsisentgyörgyön milyen Petőfi-szobrot akarnak rittyenteni?

– Nem láttam – mondom –, de milyen baj van vele?

– Azzal semmi, te Sándor – aszongya Emre –, csak még szerencse, hogy nincsen nekie sírja szegénynek, met most foroghatna benne, hallod-e.

– Há métt, na? – kérdém esmént.

– Azért, érted-e – aszongya Emre –, mett sovány, de olyan szegény, szerencsétlen, mint a kollektív lova. Combjai es csak olyanok vannak, mint régen a gosztáti csürkéknek. S elég az hezzá, hogy így akarták kitenni a főtérre, hogy mondom, legalább egy gagyát adhattak volna rea, me ez így méges csak csúfság.

– Há de ki csinálja ezt a szobrot, te Emre? – kérdem.

– Nem tudom – aszongya –, valami kolozsvári szobrász vagy miféle.

– Há – mondom –, lehet, hogy ez a kolozsvári ember Petőfit soha nem látta az iskolás könyvbe lerajzolva, s ő így képzelte el, s azétt ilyen.

– Nem az a baj, Sándor – aszongya Emre –, az a baj, hogy ezek a mai fiatalok nem értenek semmihez. Vót Mihály Gyuszi bá a szekciófőnök az öntődébe, na, hallod-e, egy este, mikor mentünk bé a gyárba, a műhely ablakából a gittet kiszedte, s olyan bilin ülő fehérnépet csinált, hogy münk reggelig lestük, hogy mikor áll fel róla. Na, az vót a szobrász, nem ezek.

– Há – mondom –, te Emre, lehet azétt lesz olyan sovány az a szobor, met most mondtad, hogy van ez a nagy drágaság, s akkor a szobor se legyen kövérebb annál, mint aki azt nézi, az, amelyiknek még pityókája sincsen, s lapostetűlisztet kell, hogy egyék.

– Lehet – aszongya Emre –, de nyugudj meg, met mostanába semmilyen szobor nem lesz, az biztos. Me szerencsére az asszony, a Teri, s még a faluból egy csomóan, akik jártak le a annak idejin a tanácshoz izére, na, azok most internetből úgy ki vannak képezve, hogy hálistennek bé tudtak irogatni mindenübe. Egy marék sót éppen csak hogy belé tudtak hanyittani a dologba, de még így es nem sokon múlott, hogy csúfság legyen belőle, s a szobrot oda a főtérre felállíccsák.

Aztán ezen küjjel egyebet nem es nagyon osztottunk semmit.

Hoztam még egy-egy decit s egy-egy üveges sert, megittuk, s elmentünk haza. De, tuggyák-e, én azóta es azon gondolkodom, hogy lehet, méges csak a fiataloknak van igazik, hogy otthon isznak, pokróccal a fejikbe.