Betonteológusok a betonálmodóban
Szabó Márton István filozofikus hajlamú, kellően távolságtartó, némileg cinikus, másrészt valamiféle „technotörzsfejlődésben” gondolkozó, e hozzáállást hol szenvtelen, hol lírai beszédmódokkal vegyítő kortárs szerző. A beton szimbolikáját, mint korunk szürke, mindent uraló anyagát plasztikus módon használja, modern civilizációnk néma segélykiáltásait érettnek tűnő eszköztárral jeleníti meg. A szonettforma, amely dominálja a kötetet, nem céltalan, a problémák felszíni kifejtéseinek eszköze. A fülszöveg szerint „...az elveszett utópia lenyomata máig itt lappang az arctalan hatalmak által tervezett tudattalanunkban. Szabó Márton István második verseskötete ezt az utóéletet próbálja feltárni egyfajta lírai archeológia keretében.” Ahogy az már korábbi könyvében is nyilvánvaló, takarékos nyelvi eszközökkel és azok elmozdításaival új láttatási módokat, összefüggéseket talál, és így közli modern, betonba ágyazott kultúránkról, amit érdemesnek vél. A kötőanyagok néha érdesek, de súlyosan tömörülnek a mondanivaló körül, ahogy annak lennie kell, és a versek sohasem dőlnek alapjaikra vissza, mint egy rosszul felhúzott panelház.
Mindjárt az első szonettben bepillantást kapunk ennek a költészeti munkálatnak a természetéről, és a mindent uraló objektív valóság hatalmáról, némi társadalomkritikai háttérrel: „Stadionhomlokzatról zuhanó / segédmunkás vagyok. Amint / földet érek, összekaparnak és áthúzzák / a testem egy másik utcába, hiszen / kivitelezői szempontból nem létezem.” A fiatal költő kiszolgáltatottnak tűnik a betonba ágyazott világgal szemben, olyannyira hogy nem is próbál menekülni előle, inkább tényeket rögzít, helyenként eredeti gondolatokat ütköztet, problémákat vet fel, a megoldások keresése nélkül. Lírájában dinamikusan érvényesül a mai költői nyelvezet, amely a személyességet megszokott módon távolító beszédmódjain keresztül nem akar többet mondani, mint kortársai többsége, akik látszólagos technocivilizációjukban megpróbálnak otthonosságot találni. Valamennyire a rabság rezignációja és a digitalizált újdonságok iránti figyelem párosul a jelen idő betonból öntött mozzanataival.
Az érzékenység jelen van, de maga a vers csillapítja annak hőfokát. A létezés kérdései nem nagy, és nem megválaszolandó kérdések, inkább ténymegállapítások arról, hogy a világ működőképes módon átjárja pszichénket, és ezáltal kapcsolatainkat is élteti: „Nem kell hálálkodni, tényleg, hát nincs mit. / Az is bőven sok, hogy amikor vetkőzöl, / szín-szabás-anyag, a bőrödön: működik.” A disztópikus hangszerelés helyenként látszólag erős társadalomkritikával párosul, de ez nem egy adott rendszer, inkább az utóbbi száz év „törzsfejlődésének” eredménye, vagy talán lenyomata, lírai beletörődésekbe burkolt textusok lázadásvágy, a változtatás igénye nélkül. A költő tisztában van a tervezett elavulás fogalmával, egyetlen sorban szerepelteti Bosch-t, Kaffkát, Ligetit, Marxot, Engelst, Lenint a figyelemre méltó, kicsit Téreyt idéző Megérkezés a Királyságba című versben, ahol az említett szereplők „kötelet húznak a mókuskerék felett. A nyertes / trojka az álom-államba a jövő héten költözik”. Érdekes és kellően talányos befejezés, talán a múlt és a mai valóság eszméinek párhuzamairól vagy továbbgondolásáról egy történelem nélküli korszakban, esetleg maga az elavulás tényeit szemrevételező poétikus kísérlet.
Hasonlóan jól sikerült szöveg A Királyság befagyasztja a munkaerőpiacot, ahol ügyes párosítások és logikai átmenetek révén jutunk el egy végül is körvonalazhatatlan valóság absztrakt és mégis ismerős terepére: „Ha Betonkozmoszban gondolkodunk: itt / a sóder a szivárvány-, a cement a király-nép, / a víz a valuta — megmozgat, összeköt // Habár a sóder a legközönségesebb, sóderszegény / vidéken vámot vetni rá, egy építkezni vágyó / közösségben, finoman szólva: nem ildomos.” A szövegek között felfedezhetünk néhány valódi szonettet is, ahol időnként, talán a verstani kötöttségek miatt, nem mindig sikerül a mondanivaló plasztikus megjelenítése. Kicsit banálissá válhat például egy ilyen, szinte dalszerű befejezés: „Szorongat már, ami ránk vár az éjszakából. / Sérült rostjainkat ma féreg rágja át.” Amikor a koncepció azt kívánja, hosszabb, több tételből álló darabokból tevődik össze a költemény, ilyen a Galapagos-elmélet vagy a Betonbarokk értekezés. Mindkettő afféle verssorokba rendezett tanulmány, félig építészeti brosúra, kivonatolt értekezés, egyszerre okoskodó és játékos költészeti leírás olyan dolgokról, amelyek az egész kötetet áthatják.
A Betonszféra érzékletes módon vegyíti napjaink kollektív érzéseit egy kísérletező, de ismerős lírai világ nyelvezetével, jól alkalmazva a fiatal szerzőktől megszokott eltávolító versbeszéd technikáit, még ha közben viszonylagos ismeretségbe is kerülhetünk a versek írójával. Tudjuk, hogy Budapesten él, milyen a ruhatára, valamennyit megismerünk a párkapcsolatáról, meg hogy hol nyaralt, és hogy Boglárnak hívják a macskáját. Galapagostól az Üllői útig bejárhatjuk az építészet és a beton történetét, és annak szimbolikáján keresztül egyéb téridőbeli utazásokat tehetünk, akár a Szovjet-Bolgár Barátság Emlékműhöz, illetve különféle „betonteológusokkal” is találkozhatunk. Helyenként csak lapozgatjuk a prózai sorokba szedett hosszas, tudományosnak ható leírásokat, máskor eltöprengünk egy-egy jól sikerült vagy érdekesnek tűnő mondaton: „Hátha egymást kioltó szinuszhullámok a sérüléseink.” „Érzéketlen állat ne legyen az én ivadékom.” „... vagy ahol a Természetfeletti másik neve: „Betonálmodó”. A kötet végül is beteljesíti célját, amennyiben szándékai szerint megmutatja nekünk a betonszféra világát, költészetét, zenéjét, „a földalatti szerveződések utolsó himnuszát”.
Szabó Márton István: Betonszféra. Scolar Kiadó, Budapest, 2022.
