Az ülések fejtámlái egy szürke tenger rendezett hullámaiként terültek el előttem, itt-ott felbukkant köztük egy-egy fekete, barna vagy szőke fej. Az üléstengert kettéválasztó folyosón egy ötven év körüli légikisasszony terelgetett maga előtt egy öltönybe szorított hústornyot – külön-külön is teljes széltében kitöltötték a folyosót. A hölgy céltudatos sebességgel haladt előre, majd mellém érve megállt, legyűrve minden fizikai akadályt megpenderítette a férfit, és beszuszakolta a mellettem lévő ülés két kartámasza közé.

Végigömlött rajtam az alkoholgőz, és az ablak felé húzódva kinyújtott karral nyomtam vissza a dülöngélő férfit a saját térfelére.

– Nem hagyhatja itt ezt az embert, ez részeg – méltatlankodtam, de hangom dolgavégezetlenül lecsurgott a légikísérő sebesen távolodó hátán.

Utastársam felém düllesztette vízkék szemeit – Szergej! – nyögte, majd előredőlve kikapcsolt.

– Hát ez király – sóhajtottam, és mindjárt meg is bántam, mert a kelleténél nagyobb adagot lélegeztem be az alkohollal átitatott levegőből.

Mi másra számítottam? Végtére is Oroszországban voltam. Végre.

Úton voltam Magadan felé. A biológiai kutatóintézet munkatársaként jelentkeztem egy projektre, melyet a magadani egyetem tanszékével karöltve hoztunk létre az Ohotszki-tenger mikroszkopikus élővilágának megismerésére. A doktori disszertációmhoz szükséges volt némi helyszíni tapasztalat.

Elkalandozva megigazgattam a fülbevalómat, és az ablak felé fordultam. Valóra vált egy régi álmom. Oly sokszor jártam már végig gondolatban a gyerekkorom meséiből ismerősen ismeretlen tájakat, tartottam attól, milyen lesz szembesülni a valósággal.

Kata barátnőm röpködött az izgalomtól, amikor megtudta, hova készülök. Számára az utazásom egy izgalmas kaland volt, amin szemlélőként vehetett részt az otthon biztonságából.

Oviskorunk óta jóban-rosszban osztoztunk, mint egy öreg házaspár. Én, a könyvmoly, ő, a cserfes csajszi, kölcsönösen belevittük egymás életébe azt az ízt, ami a másiknak hiányzott.

– Végre nemcsak a kémcsöveket bújod, hanem igazi emberi lényekkel találkozol. Majd kérek fotókat a jóképű orosz pasikról – szögezte le, miközben kiválasztott egy élénk színű, szűk garbót a szekrényemből, és a kofferembe dobta.

– Az egyetemen leszek végig, Kata. Egy éve folyamatosan e-mailezek velük, nem lesz ott semmi – válaszoltam szétszórtan, és kirángattam egy kimutatásokkal teli dossziét a bőröndből. Az irataimat képtelenségnek tűnt becsomagolni, kénytelen voltam a laptopomra hagyatkozni.

– A biológia nemcsak kémcsövekben kutatható ám, Zsókám – elmélkedett kedvenc barátnőm. – Képzeld, az emberi test is csupa biológia, hát még ha két test interakcióba lép egymással. Ott aztán van biológia – nevetett, s közben a fejét csóválta. Pontosan tudta, hogy nem a munkám vagy a doktorim miatt vagyok nyugtalan.

 

A biológia iránti szenvedélyem Péter nagypapám hagyatéka. Már egész kis koromban elvitt magával a gimibe, ahol tanított, és bevezetett a biológia-szertár borzongatóan izgalmas titkaiba. Követtem az ujját a nagy viaszkosvászon térképeken, így utaztuk be együtt az egész világot. Biológiatanár volt, de engem már nem taníthatott. Meghalt, mielőtt középiskolás lettem.

Hirtelen tűnt el az életünkből, hiányát még fájdalmasabbá tette, hogy a családban senki nem akart többé beszélni róla. Anyuék csak évekkel később, a nagyi halála után merték elmondani, hogy nagyapa nem természetes halált halt. Öngyilkos lett egy havas januári délutánon.

Nagypapa számára a második világháború orosz hadifogsággal ért végett. Derűs természetének köszönhetően azon kevés szerencsések közé tartozott, akik túlélték. Hazahozta magával a történeteit, de valamit ott hagyhatott, ami belefagyott az örök hó világába.

 

Szibéria volt a vesszőparipája, és a hófödte sztyeppek állatairól szóló meséibe belefonódtak emlékei a lágeréletről. A szibériai tigris, a hóbagoly és Artjom, a magadani tábor részeges főszakácsa vidáman elfértek egymás mellett nagypapa kalandos történeteiben.

Nagymama nem állhatta ezeket a történeteket. Nem szólt semmit, de annál beszédesebb volt, ahogy elfordult, és merev mozdulatokkal kicsattogott a konyhába. Még a ruha hátán is szemrehányó redőket vetett. Ilyenkor nagyapa elhalványult, mint a diaképek a vetítőgépben, ha lekapcsolják, kihunytak benne az emlékek, és magukkal vitték a szája körül játszadozó vidámságot is.

– Menj a nagyi után, biztos örül egy kis segítségnek! – simogatta meg a fejem, és szelíd unszolással az ajtó felé irányított. Rám nézett ugyan, de már nem látott – mint aki két világ között rekedt.

Szaladtam a nagyi és a konyhából terjengő kakaóillat felé, de fejemben nagypapa történetét fontam tovább, aki így egyre inkább a hó világának titokzatos királya lett számomra.

 

A mellettem ülő óriás egy nagy rángással feléledt, engem is visszazökkentve a valóságba. Végigmért, mint aki most lát először.

– Szergej vagyok – bökte magát mellkason valami mosolyra emlékeztető arcrándulással, majd kérdően az irányomba mutatott.

– Zsóka – nyikkantottam, és igyekeztem minél nagyobb távolságot tartani a mutatóujja és a melleim között.

– Orosz vagyok. Orosz! – szónokolt zengő hangon. – És te?

– Magyar vagyok! – paríroztam könnyedén.

– És mit csinálsz? – horkantotta, és vizsgálódva végig mért.

– Egyetemen tanítok.

Válaszom hallatán gyanakvóan csücsörített, mint aki egy gyanús új ízről latolgatja, hogy ehető-e, vagy sem.

– Na figyelj, megmondom neked! Magadanban gulág nem volt! Az hazugság, érted? – harsogta fenyegetően.

Felhúztam a szemöldököm. Ezek szerint Oroszország távolabbi vidékein még mindig szubverzív elemnek számít egy egyetemi tanár – hitetlenkedtem magamban, és felnyitottam a laptopomat, jelezvén, hogy nem kívánom folytatni az eszmecserét.

Szergej még nekem szegezett néhány leplezetlenül leleplező kérdést, például, hogy szeretem-e Putyint, vagy hogy kém vagyok-e, de mivel nem kapott választ, méltatlankodva visszaaludt.

A gép zúgása és részeg szomszédom horkolása mellett alvásra gondolni sem lehetett, így még egyszer átfutottam az útra összeállított anyagokat. Valamikor mégiscsak elnyomhatott az álom, vagyis az álomtalan fáradtság.

Elgémberedve ébredtem, és a hideg ablaküveghez nyomtam a kezem, hogy magamhoz térjek.

Hajnalodott, a fény halvány csíkban jelent meg a szürke felhőtakaró szélén, egyre szélesedve szamócaszínű tejszínhabhullámokká varázsolta, majd szikrázva végigömlött rajta, és hófehérre mosta a felhőréteget. Valahogy így képzeltem el az alattunk elterülő tájat is, mint szikrázóan fehér végtelent.

A gép ereszkedni kezdett, óvatosan nyújtózkodtam egyet, és útitársamra sandítottam. A férfi is ébren volt, zavartan pislogott maga köré, és a tegnaphoz képest lényegesen választékosabb angolsággal megszólalt.

– Hölgyem, bármi is történt az éjszaka, engedje meg, hogy elnézést kérjek – szuszogta, miközben a homlokát dörzsölte.

Annyira őszintén törtek elő ezek a szavak, hogy zavartan elmosolyodtam.

– Tudja, betegesen félek a repüléstől, muszáj leinnom magam, hogy kibírjam – folytatta, és széttárta a kezét. – Kérem, bocsásson meg. Mindig figyelmeztetem a személyzetet, hogy külön ültessenek, de ez a gép tele volt. Nem volt mit tenni.

– Túléltük mind a ketten, ez a lényeg – biccentettem, és megigazítottam a biztonsági övemet a leszálláshoz. Szergej belekapaszkodott a karfába, és halálmegvető elszántsággal felkészült a leszállásra.

A kis reptér kockaépülete fölött határtalanul kéken vakított az ég, mögötte szürkésen fehér erdő hullámzott a végtelenségbe. Magamba szívtam a ropogós levegőt, és elindultam lefelé a repülőgéplépcsőn. Szergej végtelen udvariassággal lesegítette a csomagomat, és búcsúzáskor ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjam a névjegykártyáját.

– Zsóka, a Magadan Hőerőmű főmérnöke vagyok. Ha bármire szüksége van, minden ajtó nyitva áll Ön előtt. Csak egy szavába kerül – bizonygatta nyájasan.

Szórakozottan a kabátom zsebébe csúsztattam a névjegyét, s ezzel meg is feledkeztem róla.

 

Még otthonról foglaltam le egy szállodai szobát az egyetem közelében. Elitnek hívták ugyan, ám a fennhéjázó név múlt század elején épült faházat takart, melyet némi vörös festékkel és egy gázkazánnal modernizáltak – talán 30 évvel ezelőtt.

A szobákban a tulaj rég felnőtt gyerekeinek ifjúsági bútorai és a nyolcvanas évek ízlésvilágát tükröző drapériák fogadtak. Bakfis termetemmel szerencsére éppen elfértem az ágyon, hacsak ki nem nyújtottam a lábam. A csapból valóban folyt az ígért forró víz, de arra már nem figyelmeztettek, hogy hideg vízre ne számítsak. Sikongva pörkölgettem le magamról a szappant a testszőrzetemmel együtt. 

 

Másnap gyalog tettem meg az utat az egyetemhez. Áldottam az eszem, hogy titokban kicseréltem a Kata által rám erőltetett magassarkú csizmát egy bakancsra, különben kitörtem volna a bokámat a repedezett betonjárdákon. Szürke panelházak szegélyezték a kopár utcákat, rozsdás gerendák, kimustrált autógumik hevertek szanaszét. A gazos, lommal teli előkertekben szinte tapintható volt a szegénység. Még nem esett elég hó, hogy palástolja a múlt tévedéseit.

Az egyetem portája előtt várt a fogadóbizottság, élén Irinával, a tanszékvezetővel. Vastag keretű szemüvege mögül pislogott rám, és keblére ölelt.

– Privjet, Zsóka, mindjárt tudtam, hogy te vagy az! Csakhogy végre személyesen is találkozunk! – üdvözölt szívélyesen.

– Hadd mutassam be Szonja Sosztakovát, az asszisztensemet, és itt van Grigorij Petrovics, ő lesz a közvetlen munkatársad... – folytatta Irina a felsorolást, ám én elvesztettem a fonalat abban a pillanatban, amikor Grigorij előre hajolva megszorította a kezemet. Valószínűtlenül ismerős volt a mozdulata, összerándult a gyomrom, és csaknem visszahúztam a kezem.

– Szólíts csak Grisának – mosolygott, és az arcomat kémlelte.

Nyílt vizsgálódása nem volt sem tolakodó sem bántó, egyszerűen számba vette az arcvonásaimat, mintha leltárt készítene. Mégis zavarba hozott, és megszeppenve elhúzódtam tőle. Szonja odapenderült mellém, és karon fogva elhúzott a lépcső felé.

– Grisa, ne foglald le az új kolléganőt – csivitelte közelebb hajolva hozzám. – Gyere, megmutatom, hol a kávéfőző. Egy jó kávé után mindjárt otthon érzed itt magad.

A kávé ugyan nem volt jó, de legalább időt nyertem, hogy magamhoz térjek. Szonja olyan volt, mint Kata barátnőm orosz kiadása. Szőke haja, élénk színekkel kifestett, bájos arca éles elmét takart. Kitűnő szakember volt, ugyanakkor ismert minden helyi pletykát, ami tudományos körökben is sokat segít a karrierépítésben.Végigvonszolt az intézeten, mindent és mindenkit bemutatott, végül a sok új benyomás eltompította a reggel élményét.

– A kávét velem ittad meg, de ebédelned már mással kell – fuvolázta Szonja, és szélesre tárta az utolsó labor ajtaját.

 – Jó munkát kívánok, Grigorij Petrovics – incselkedett, azzal lendületesen ránk csukta az ajtót.

 

– Hát itt volnánk – nyugtázta Grisa halkan, és hátrasimított egy tincset a homlokából.

Én csak álltam az ajtóban moccanatlanul, mint azokban az álmokban, amikor szaladni kellene, de egyik lábam sem mozdul. Grisa találta fel magát előbb, odalépett az egyik íróasztalhoz, és kihúzott nekem egy széket.

– Talán nézzük át az eddigi korrespondenciánkat – javasolta, és gálánsan a szék felé intett.

Zavartan pislogtam, majd merev térdekkel odalépkedtem, és leültem. Grisa odébbhúzta saját székét, nagyobb távolságot teremtve köztünk, és mindketten elővettük laptopunkat. A gépem duruzsolása és a jelszó bepötyögése visszakapcsolta a tudományos énemet. Újra biztos talajon éreztem magam, és máris a mérhető adatok és értelmezhető statisztikák nyugalma áradt szét bennem.

Grisa kérdezett, én válaszoltam, az eredményeket közösen értelmeztük, és ahogy teltek az órák, egyre természetesebb összhangba kerültünk. Elhűlve figyeltem fel arra, hogy gondolkodás nélkül fejeztük be egymás mondatát. Mintha már mindig is együtt dolgoztunk volna. Továbbra is vizsgálódva figyelt, amikor azt hitte, nem veszem észre, én pedig a feladataimra összpontosítva harcoltam az újból és újból rám törő szorongással. Észre sem vettem, hogy átdolgoztuk az ebédidőt, és már koromsötét volt odakint, mire szedelőzködni kezdtünk.

– Jobb lesz, ha visszakísérlek a hotelhez, nem biztonságosak az utcáink, és a lámpák sem égnek mindenhol – bizonygatta Grisa, míg felsegítette a kabátomat.

– Ki hitte volna, hogy Putyin országában bárki is rosszalkodni mer – válaszoltam ironikusan.

– Igen, hosszú a karja, de hozzánk valahogy mégsem ér el. Leginkább akkor nem, amikor szükségünk volna rá – nevetett.

Séta közben szigorúan szakmai kérdéseket firtattunk, a lélegzetünk párája szövegbuborékokat formálva lebegett felettünk. A szállásomhoz érve Grisa megdörzsölte fagyos állát, és elismerően csettintett a nyelvével.

– Látom, nem ragaszkodsz a civilizált világ hívságaihoz – konstatálta, – ha esetleg mégis több komfortra vágynál, akkor szólj, és segítek.

– Köszönöm, de még akklimatizálódom. Talán így jobban át tudom érezni a bennszülöttek életkörülményeit.

Másra sem vágytam, mint hogy becsukhassam magam mögött az ajtót, és ízekre szedjem a bennem dúló képzavart. Egy félszegre sikerült köszönés után felviharzottam a szobámba, és kabátostul ledobtam magam a fotelba. A telefonom zümmögött – Kata várta az útibeszámoló első részét, de nem volt erőm a faggatózásához. Tompa puffanással padlóra ejtettem a telefont, és ruhástul kinyúltam az ágyon. Ez utoljára gyerekkoromban fordult elő velem.

– Zsóka, mi ütött beléd? – reccsent fel anyám hangja a Junyosztj TV hangszórójából.

– Fogalmam sincs, anyu, de ezek szerint már képzelődőm is – szakadt ki belőlem tanácstalanul.

Összekuporodtam, szabadjára engedtem az egész nap kordában tartott feszültséget. Kavarogva törtek fel a nap eseményei és gyerekkorom rég elfelejtett emlékképei, mígnem túlpörgetett agyam kikapcsolt, én pedig hálásan alámerülhettem a sötét öntudatlanságba.

 

Zavaros álomból riadtam fel az éjszaka közepén. Levetkőztem, kibotorkáltam a fürdőszobába. Teleengedtem a kádat vízzel, vártam, hogy lehűljön, közben előhívtam az álmom részleteit.

Nagyapa lépett elő a fürdőszoba neonfényében kavargó gőzben, intett, hogy kövessem. A fehér ködben megjelent egy havas táj, mentem nagyapa után, láttam a lábnyomait a hóban. Megállt, hátranézett, de most már nem nagyapa volt, hanem Grisa, aki egy szék támlájára támaszkodva intett, hogy foglaljak helyet.

Összefontam a karomat, és visszamentem a szobába. Szükségem volt egy kis lehűlésre, de az ablakról hiányzott a kilincs, ezért a homlokomat a jéghideg üveghez támasztottam. Annyira ismerősnek tűntek Grisa mozdulatai, ahogy a haját hátrasimította; a biccentése, amikor tetszett neki valami, amit mondtam, néha még a hanglejtése is – mindet jól ismertem, hiszen ott őrizgettem őket mélyen az emlékeimben. Mintha nagyapa támadt volna fel egy fiatal orosz férfiben.

Mindenre van magyarázat, az ok-okozat láncolatát kell csak végigkövetni, és feltárulnak az összefüggések. Ez volt a vezérfonál a munkámban, és ezt követtem az életemben is. Kollégáim azt becsülték bennem, hogy mindig könnyen feltaláltam magam, nem voltam talán a legkommunikatívabb alkat, de a helyzetet felismerő és gyorsan megoldó képességem sosem hagyott cserben.

Tudtam, mit kell tennem, és határozott mozdulattal beléptem a kádba, hogy felkészüljek a holnap kihívásaira, majd felszisszenve visszarántottam rákvörösre forrázott lábszáramat. Talán egy kicsit elhamarkodtam a dolgot.

 

Másnap szombat volt, el kellett napolnom a haditervemet.

A mobilomon villogtak az üzenetek – többnyire Kata fenyegetésbe hajló felszólításai, hogy azonnal jelentkezzek, de volt köztük egy üzenet Grisától is. Városnéző túrára hívott, hogy tanulmányozhassam a bennszülöttek életkörülményeit. Elismerően konstatáltam, hogy emlékszik a tegnap esti csipkelődésemre. Ezek szerint nem felejt egykönnyen, sőt arra is emlékezett, velem ellentétben, hogy hétvége van, persze ő nem repült át kilenc időzónát egy nap alatt.

Elfogadtam az ajánlatát, és az emésztőrendszeremet kihívások elé állító reggeli után teljes menetfelszerelésben toporogtam a hotel előtt. Éjszaka leszakadt az ég, legalább fél méter hó borított be mindent. Egy Lada Niva állt meg csúszkálva előttem, némi matatás után kivágódott az ajtó, és Grisa jól ismert gesztusával mutatott az anyósülésre. Egy pillanatra elterjedt a köldököm táján a tegnapi zsibbadás, de egy mély levegővétellel legyűrtem. Most már tudtam, mit kell tennem. Ebbe a tudatba és az ajtókilincsbe kapaszkodva bekászálódtam az ülésre.

– Dobroje utro, kollegina, látom, felkészültél a sétára – láttamozta az öltözékemet.

– Van értelme elindulnunk? Ebben a nagy hóban egyáltalán eljutunk valahova? – feleltem kételkedve.

– A városban nincs sok látnivaló. A Nagy Szovjetunió művészeti remekeit szerencsésen sikerült felszámolni, helyükön anyaszentegyházunk állított magának emlékműveket. Majd megmutatom azokat is, ha szeretnéd – javasolta, oldalról rám sandított, és sebességbe rakta váltót.

– Kezdjük azzal, amit jónak látsz, és ami lehetséges, amíg le nem kotorják az utakat – válaszoltam, miközben a biztonsági övvel matattam.

– Hát arra várhatnánk – nevetett fel Grisa. – Mi itt magunknak tapossuk le a havat. A hókotrók ilyen rossz időben nem merészkednek ki a garázsból. A kályha mellett vodkázva várják meg a tavaszt.

A Lada megdöbbentően könnyedén vette az hóakadályokat, szinte szánként siklottunk végig a városon. Hamarosan magunk mögött hagytuk a házakat, egyre csak felfelé vezetett az út. Az interneten talált információk alapján derengett, hogy hova is tarthatunk, és hamarosan megláttam úticélunkat az előttünk lévő dombtetőn.

Grisa leállította a motort, kikászálódtunk a kocsiból, és egymásba kapaszkodva elindultunk felfelé a hóval borított lépcsőkön. Más helyütt jókat kacarásztunk volna esetlen csúszkálásunkon, itt a maró hideg és a hely szelleme a torkunkra fagyasztotta a nevetést. Komoran magasodott fölöttünk a Szomorúság maszkja, mementót állítva a gulágok névtelen halottainak.

A szobor mellé érve körülnéztem. Két hatalmas tengeröböl és a hegyek határtalan fatengere közé ékelődve terült el a város. A házak szabályos alakzatba rendezve dacoltak végtelen elhagyatottságukkal.

Visszafordultam a szoborhoz. Itt hallgattatta el Oroszország az értelmiségét.

– Mennyi ismeretlen élet, mennyi kerékbe tört sors – suttogtam.

– Nem mindenki maradt névtelen, aki megjárta a lágereket. A város lakóinak nagyrésze az ide deportált foglyok leszármazottja. Azt mondják, Magadan lakosságában a legmagasabb az értelmiségiek aránya. Szinte minden családban akad egy-két professzor – mondta visszafojtott hangon. – Van egy emlékmúzeumunk, amely őrzi a rabok névsorát – folytatta. – Sokan életcéljukká tették a nyilvántartások rendszerezését. Állítólag az egyik legalaposabban vezetett kartotékrendszer, de sajnos csak engedélyhez kötötten és alaposan indokolt esetben adnak hozzáférést az adatokhoz – hangja tárgyilagosan csengett, de arcizmai feszülten dudorodtak. Kérlelően rám nézett, majd türelmetlen mozdulattal hátat fordított.

– Hideg van, meg fogsz fagyni. Gyere menjünk – mordulta, és elindult a lépcső felé, majd feleszmélt, és visszafordult, hogy karonfogva lesegítsen a kocsihoz.

Szótlanul hajtottunk vissza a városba, meredten figyeltem a szemlátomást növekvő jégrózsákat az ablaküvegen.

– Megérkeztünk – törte meg Grisa a csendet.

– Hol vagyunk? – értetlenkedtem, és végigmértem az előttünk álló épületet.

– Lehet, hogy nem említettem, Irina és a többiek ünnepi ebéddel várnak – megint a régi Grisa nyugodt, megfontolt hangján szólt.

Megkönnyebbülten szálltam ki a kocsiból, és néhány mély lélegzetvétel után lelkes kifejezést varázsoltam az arcomra, majd belevetettem magam a társaságba. Minden jobb volt, mint magam előtt látni Grisa feszült arcát.

A jetlagre hivatkozva elhárítottam a kollégák jobbnál jobb programötleteit, akik ebéd után ragaszkodtak ahhoz, hogy elkísérjenek a szállodámig. Nevetgélve csúszkáltunk végig a járdán, mindenki szörnyülködött szállásválasztásomon, és lelkesen kértek, hogy jelentkezzek, ha bármire szükségem van.

Nem tódítottam nagyot a jetlaggel, nehéz volt a testem, alig vonszoltam fel magam a szobámig, és hálásan rogytam az ágyamra. Másnap délután tértem magamhoz, odakint már sötét volt, a mobilom képernyőjén villogtak Katám üzenetei, aki most már teljes kétségbeesésében a legrosszabbakra gondolt.

– Ugye nem falt fel valami orosz medve, vagy ha igen, akkor azonnal avass be a részletekbe, mert különben... – nem olvastam tovább.

A könnyebb utat választva emailben írtam neki egy példásan unalmas beszámolót, így esélyes volt, hogy lecsillapodik, és megúszom a számadást.

 

Hétfő reggelre visszatért az erőm és az elszántságom. Előhalásztam a kabátzsebemből Szergej névjegykártyáját, és türelmetlenül vártam, hogy fogadja a hívásomat.

– Szergej? Itt Zsóka, szükségem van a segítségére – rontottam rá, és választ sem várva folytattam. – Van kapcsolata az Emlékmúzeum levéltárához?

– Zsóka, Ön az? Hát persze, várjon kérem. Hadd legyek szolgálatára! – szinte röpködött örömében, hogy latba vetheti a kapcsolatait.

Már úton voltam az egyetem felé, amikor megszólalt a mobilom.

– Zsókám, minden rendben – bődült fel Szergej öblös hangja. – Jegyezze meg Jevgenya Kornyikova nevét. Őt keresse a múzeum igazgatóságán. Délután várni fogja – jelentette ki elégedetten.

– Köszönöm, Szergej, nem is tudja, mekkora segítség ez nekem – hálálkodtam.

Nem is értettem, Grisa miért mondta, hogy nehéz bejutni a levéltárba, elég volt egy részeg orosszal végigülni egy kilencórás repülőutat.

 

A siker lendületet adott a napomnak, könnyedén letudtam a teendőimet, nem akadtam fenn Grisa zárkózottságán, aki leadási határidőkre hivatkozva a képernyőjébe temetkezett, és sebtében elköszöntem a kollégáktól, amint végeztem, nehogy bárkinek eszébe jusson, hogy szórakoztatnia kell engem. A múzeum épülete néhány utcányira volt az egyetemtől, a portás gyanakvóan méregetett, és szinte vigyázzba állított a fal mellé, míg Jevgenya Kornyikova ki nem szabadított a fogságból.

– Üdvözlöm, Zsóka! – rázta meg a kezemet. – Szergej említette, hogy Magyarországról érkezett. Örülök, hogy ellátogat hozzánk.

– Köszönöm, hogy fogadott, Jevgenya Kornyikova – viszonoztam a szívélyességét.

– Szükségünk van néhány adatra, mielőtt a levéltárba mennénk – jegyezte meg a vendéglátóm. – Kérem, kövessen az irodámba.

Gyorsan túlestünk a formalitásokon, és máris a levéltár ajtajában találtam magam, ahol Jevgenya egy pirospozsgás arcú asszonyságra bízott, aki üdvözlésképpen puha kezébe temette a kezemet, és végtelen meghatottsággal bizonygatta, hogy mennyire örül a látogatásomnak.

– Merre is vezessem, kedveském? – kérdezte, és kitárta a levéltár ajtaját.

Elcsüggedve bámultam a hatalmas pincehelységet, és az egész teret betöltő, plafonig érő polcsorokat.

– Hát ezt képtelenség átnézni – sóhajtottam.

– Ne csüggedjen, aranyoskám – vigasztalt a jó tündérem, és karon fogott. – Csak mondja meg nekem szépen az évszámot és a nevet, és én majd odaviszem magácskát a megfelelő polchoz.

– Honnan tudja, hogy egy bizonyos valakit keresek? – szaladt ki a számon.

– Mindenki ezt teszi – legyintett a néni. – Ide nem a kutatás, hanem az emlékek vagy a veszteség bánata hozza el az embereket. Én pedig segítek, hogy megtalálják, amit keresnek.

– Ugye, meg tetszett járni a lágereket – jelent meg bennem a felismerés.

–  Hát persze, persze – legyintette könnyedén. – Sokan vagyunk ezzel így. Végül mindannyian rájövünk, hogy a felejtés nem vezet sehová, csak a megbocsátás segít. – Na, hova is vigyem magácskát? – terelte el a szót.

Hálával gondoltam nagypapa meséire, részletességük segített aránylag pontosan behatárolni a kutatásom területét. Három polcnyi dosszié így is bőséges elfoglaltságot ígért.

 

Innentől kezdve lázas kutatómunkával teltek a napjaim. Az egyetemen a biológia, munka után a levéltár foglalta le minden gondolatomat. Néha kénytelen voltam engedni a kollégáim nyomásának és megismerkedni Magadan éjszakai életével, amely szerencsére igen eseménytelennek bizonyult.

Grisával udvarias kivárással figyeltük egymást, néha egymás szavába vágva vitáztunk, néha szótlanul dolgoztunk egymás mellett.

A többiek pusmogva figyeltek minket, csak Szonja volt elég bátor, hogy rá is kérdezzen, milyen viszonyban vagyunk egymással.

– Ti szoktatok találkozni Grisával munka után? – puhatolózott.

– Dehogy, eleget látjuk egymást itt, bent – feleltem, és megráztam a fejemet. Igyekeztem félvállról válaszolni, nehogy eláruljam, hogy nekem sincs fogalmam, milyen viszonyban is vagyok Grisával.

 

Két hét kutatómunka után a levéltárban rábukkantam egy dobozra, amelyben az iratokon kívül fényképek is voltak. Összeszorult gyomorral néztem végig a sok lesoványodott, beesett arcú embert, akik beletörődött tekintettel néztek vissza rám. Gyerekek is voltak a képeken, néha a szüleikkel kézen fogva álltak, néha növekvő sorrendbe állítva egymás mögé, mint az osztályfotókon.

Az egyik képen megakadt a szemem.  Egy férfi és egy nő álltak egymás mellett, a férfi karjában tartott egy hároméves forma kislányt, aki élénk kíváncsisággal fordult a kamera felé. A többivel ellentétben ez a gyermek vidámnak tűnt, és a felnőttek is derűsen néztek a kamerába, ezért tűnt olyan különösnek ez a kép. Nehéz volt kivenni az arcvonásokat, ezért odaléptem Dásenyka nénihez, a jó tündéremhez.

– Dásenyka, szükségem lenne a nagyítójára – kértem, és meglobogtattam a képet.

– Tessék, aranyom! – nyújtotta felém. – Hadd lássam, mit talált? – kérdezte, és mögém lepve átlesett a vállamon.

– Nicsak! Ezek Ánya Petrovics szülei! És ott van a kis Ánja is. Hogy nem vettem észre eddig ezt a képet? – ámult el Dása néni. – Kiszabadulásuk után Ánja és az anyja itt maradtak a városban. Most is itt él a fiával. Asszem, Ánya tanító lett, mint az anyja, de biztos már nyugdíjas ő is, a fia meg az egyetemen dolgozik talán. Bizony, sokan itt maradtunk, mintha láthatatlan szálak kötnének minket őseink vagy saját szenvedésünk színhelyére.

Szavai foszlányokban jutottak csak el az agyamig, hipnotizálva meredtem a képen álló férfi arcára, a vékony bajuszára. Pont ilyet hordott nagyapa a fiatalkori képein. Létezik, hogy a levéltár mélyén egy kifakult régi képen megtaláltam nagyapámat egy idegen gyermekkel a karján? Vagy ez a képzeletem szüleménye, mert annyira vágytam rá, hogy magyarázatot találjak az öngyilkosságára?

– Mit is mondott, Dásenyka? – vontam kérdőre a jótétlélek segítőmet, aki készségesen szóról szóra elismételte az elhangzottakat.

Most már egészen biztos voltam benne, hogy ezen a képen ott a válasz a kérdéseimre, és Grisa Petrovics lesz az, aki segít a megfejtésben.

– Le szeretném fénymásolni ezt a képet, elengedhetetlenül szükségem volna rá – erősködtem. Mint hamar kiderült: feleslegesen.

– Hova gondol, angyalom?! Nem a világ végén élünk mi itt – nevetett Dásenyka néni. – Nálunk szkennerrel sokszorosítják ám a képeket! – büszkélkedett.

A munkámhoz gyakran kellett képeket szerkesztenem, így néhány ügyes fogással éles képet készítettem az elhalványult fotóból. Minden kétséget kizáróan nagyapa nézett vissza rám a képernyőmön. Kinyomtattam a fotót, zsebre vágtam.  Hazafelé menet a kép szinte égette a zsebemet, nem várhattam meg a holnapot, itt és most kellett megkapnom a válaszaimat. A hotelbe érve remegő ujjakkal kaptam elő a telefonomat, és még a recepcióról küldtem egy üzenetet Grisának, hogy azonnal találkoznunk kell. Fel sem mentem a szobámba, mert tudtam, hogy hiába nem válaszolt, már úton van. Még sosem voltam ennyire biztos semmiben.

Nem kellett sokat várnom. Betoppant az ajtón, leverte a kabátjáról a havat, odaköszönt a recepciósnak, majd észrevett. Szótlanul vizsgálta az arcomat, mint az első találkozásunkkor, de most elégedettnek tűnt, mint aki végre megtalálta, amit már akkor keresett.

– Beszélnünk kell – sziszegtem, és magammal húztam a sarokban álló fotelekhez. Nem akartam a szobám magányában egyedül lenni vele. Grisa az arcomat fürkészte, amikor előhúztam a zsebemből a fényképet, és elé raktam.

– Tudod, hogy kik vannak ezen a fotón? – kérdeztem, s közben lestem a reakcióját.

Épphogy csak egy pillantást vettet a képre.

– A nagyszüleim és az édesanyám – válaszolta nyugodtan. Úgy viselkedett, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne, miközben bennem éppen óriási robajjal borult fel a világ. Levegő után kapkodtam, összeszorult a mellkasom, a fotel karfájába kapaszkodtam.

Grisa elkapta a kezem.

– Zsóka, nyugodj meg! – szólalt meg nagyapám hangján. – Hadd meséljek neked!

– Nagyanyám tanárnő volt Moszkvában. Onnan deportálták, és itt találkozott nagyapával a lágerben. Tudta, hogy nagyapának volt egy családja odahaza, de szükségük volt egymásra, és a gulagban egyik napról a másikra éltek az emberek. Anyám négyéves volt, amikor kiszabadultak, és nagyapának haza kellett mennie. Tudták, hogy többet nem találkoznak, de azt is tudták, hogy sosem felejtik el egymást.

Könnybe lábadt a szemem, annyira emlékeztetett nagyapára.

– Hogy lehetsz ennyire olyan, mint ő? – hebegtem. – Fogalmad sincs, mennyire hiányzik nekem.

– Én sosem találkozhattam vele – mondta csendesen. – A bábuskám és anyám meséltek róla. Meg hát a leveleit is olvasgattam sokat.

– A leveleit? – a hangom elcsuklott. – Neked leveleket írt?!

– Csak így tudtunk kapcsolatot tartani. Tudtuk, hogy van egy családja, akinek szüksége van rá. Megígértette velünk, hogy sosem fogjuk elmondani neked, hogy létezünk.

– Te rólam is tudtál? – hitetlenkedtem elhűlten.

– Hát persze! Nem volt könnyű elérni, hogy Irina meghívjon téged ide – hangjából leplezetlen büszkeséget hallottam ki. – Nem mondhattam el neked, ki vagyok, de legalább meg akartalak ismerni.

Grisa egyre felszabadultabban mosolygott, és izgatottan előredőlt.

– Amikor a szobornál jártunk, rájöttem, hogy az lenne a megoldás, ha te magadtól kitalálnád, ki vagyok! – mondta.

– Te mindent tudtál rólam, és még irányítottál is, én pedig születésem óta egy hazugságban élek, vakon és tudatlanul? – szakadt ki belőlem.

Felpattantam a fotelből, de fogalmam sem volt, hova akarok menni. Szétvetett a felismerés, hogy végig ott volt előttem, de képtelen voltam meglátni az igazságot.

– Gyere, ülj vissza! – kérlelt Grisa, és megint a kezem után nyúlt.

 Elhúztam előle, még nem bírtam volna ki az érintését, de visszaültem.

– Nagyapa évente küldött egy-egy képet rólad, aztán egyszer csak nem jött többé sem kép, sem levél. Nagymamám évekig várta, hogy hírt adjon magáról, majd elvesztette a reményt. Lassan elhervadozott, nem volt már minek élnie. El tudta fogadni, hogy magunkra hagyott, de azt nem, hogy elfelejtett minket.

– Nagyapa öngyilkos lett egy havas januári délutánon – mondtam csendesen, bele az unokatestvérem szemébe. – Kettészakadt a két világ között.