Galambok

A peron

Zseblámpával közlekedünk a városban, 
szentjánosbogarak vagyunk térképén. 
Elmosódott, fekete foltok az utcák. 
A házak, kapuk és kertek még
szokják a láthatatlanságot, 
a hegyen magasodó, ősi vár falai 
beleolvadtak a vibráló, kék 
felhőbe. A templomkertben álló szobrok 
eleinte naphosszat sugdolóznak, 
majd örökre elalszanak. 
Vigyáznunk kell, hova lépünk,  
kátyús az út. Ködjéből olykor macska 
válik ki, csontváz sétál 
az ismeretlenbe. 
Törmelék ropog talpunk alatt, 
nem tudjuk, éppen mi omlik össze. 
Talán a hold. 
Néhány hete eltűnt az égről. 

A vasúti bemondó éjszakánként
egyre hangosabb. 
Csak két irányba lehet jegyet venni –
a harctér felé, vagy
az országhatárhoz. 
Katonaruhás férfiak, bőröndöket kerülgető 
nők tolonganak a deres oszlopok körül. 
Egyedül a peron ragyog a városban. 
Mindkét irányt fény szegélyezi, 
bele lehet vakulni. 
Indulásra készen állnak a vonatok. 
Félúton elnyeli őket
valami.  
 

Galambok

A vonatállomásra telepedett 
csönd szétroppantja 
a toronyórát. Elromlott a jelen. 
Ülök a padon, alacsonyan 
repül minden madár. 
Eltűnt a szél,
mi itt ragadtunk.
Zárva a határ, idegen az ország. 

Anyám az ablakban áll, 
múlik mellette a szoba.
Bölcs fám árnyéka a 
macskakövek közé folyik. 

Eltörölték a menetrendet, 
a váróterem üresen tátongó 
lyuk, belakják a galambok. 
mellkasomban is fészkelnek,
föl-alá repkednek csontjaim között.

Szitakötők

este holtak másznak le a fákról, 
kántálják, hogy kint már elfeledtek,
ruháimat szétosztották,
hózentrógeres nadrágomat 
a kocsmáros asszony választotta ki,
kalapjaimat a mezőkön álló 
madárijesztőre aggatták,
csíkos ingemből géprongy lett.

testemet szitakötők másszák, 
velem remegnek éjjel.
ha a nap perzsel, szemhéjam alatt 
keresnek rejtekhelyet. 
 

A verseket Kopriva Attila A kapu című festményével illusztráltuk.