A felejtés birodalmába csigalépcső vezet

Különös kötet a Legenda, Rózsássy Barbara új verseskötete. Címek, cikluscímek és oldalszámok bójái nélkül hullámzó versek, versciklusok alkotják, s a kötetet szervező formai váltások úgy követik egymást, mint a tengeri áramlatok. Az első rész felező hatos ütemhangsúlyos, rímtelen formát ölt, aztán a lassú felvezető után a szöveg felpörög, és egy szonettkoszorú darabjai lüktetnek végig az olvasó tudatán, majd a végén a hullámok lecsendesednek, és nyugodtabb, prózaibb hangvételű záró rész következik szabadversben. Nem légből kapott a természeti allegória: a témaválasztás is természeti táj-motívumsorra épül, embertől távoli, érintetlen vidékre kalauzolja az olvasót, elhagyott, tengerparti kikötőbe, amely lelki tájjá alakul át, és önmaga természetleírásán túlmutatva az emberi psziché hullámveréseit jeleníti meg.

„Egykor barlangod volt / az a tengerparti, / szikla mélyébe vájt, álomhozó szentély. / Körül béke honolt. / Ha a mólón ültél, / csak a vízmorajlás / törte meg a hosszú, / összefüggő csendet. / Nyári hajnalokon / lebegett a móló” – hangzik a felütés, amely a kötet egészét tekintve kijelöli a lírai én tengerszintre helyezett perspektíváját. Kisebb hibának érzem a második számozatlan oldalon szereplő vers kezdősoraiban, a „Soha nem hallottál / fegyverropogásról, / dobhártyaszaggató / halálsikolyokról” részben található jelentéselmozdulást. A 'hallani' ige mintegy magához rántja tárgyaként a fegyverropogást és a halálsikolyt, s az már egy ettől különböző jelentéslétesülés lesz, hogy valójában ezekről nem hallott a lírai én, ami a hallásnak egy más értelmű jelentését hívja be az értelmezésbe, zavart keltve ezáltal a befogadó tudati folyamatban.

Majd tovább bontakozik a kép: E/2-ben hangzik el önmegszólító helyzetleírása, mely szerint az azúr királynője volt egykor a lírai alany, akinek egész birodalma a kikötő, ahová csak néha ért el sirályok és hajókürtök távoli hangja, ám ebbe a kikötőbe végül nem jutott el senki. Távol a világtól, „fegyverropogástól” és „dobhártyaszaggató halálsikolyoktól” a lélek megpihent és nyugalomra talált. A nyugalom azonban csak látszólagos, kiderül, hogy az álom megcsalta az álmodót. A „Csak barlangod falán / táncoló fáklyafény / űzött tréfát veled. / Ócska árnyékszínház, / filléres mutatvány / – félig lehunyt szemmel, / félig öntudatlan / bárki becsapható.” sorok Platón barlang-hasonlatát villantják fel éles kontúrokkal. A hasonlat szerint emberek egy csoportja földalatti barlangban él, ahol láncokkal megkötve, hátulról világító tűz fényénél csak a barlang falára vetülő árnyékokat látják. Ez az árnyékvilág az emberek számára az egyetlen valóság, amit ismernek, és fogalmuk sincs arról, hogy a barlangon kívül egy másik valóság is létezik. Ám azok, akik elszakítják magukat a láncoktól, és feljutnak a barlangból, megláthatják a valódi világot a napfényben. Először vakítóan fényesnek és zavarónak találják, de idővel felfedezik az igazi valóságot, és megértik az árnyékvilág és az igazi világ közötti különbséget. A barlang-hasonlat arra utal, hogy az emberek gyakran ragaszkodnak a megszokott és ismerős dolgokhoz, és nehézséget jelent számukra kiszakadni belőlük, felfedezve az igazi valóságot, „félig öntudatlan (…) becsaphatók”. Platón szerint az igazi tudás és bölcsesség elérése az igazi valóság felismerésétől függ, ami a tapasztalatokból kiinduló, de azokon túlmutató megértést és felismerést jelent. Ebbe a filozófiai keretbe foglalható a kötet első részének üzenete.

Majd megérkezett a vihar, ostorsuhintásként csapkodtak a villámok, kigyulladt a móló, az elbeszélő rémülten menekült vissza a barlangba, rájőve, hogy társa, a kékszemű husky bizony hátramaradt a viharban, és később nem is került elő többé. Innentől a lélek örök nyugtalanságra és bolyongásra van ítélve: „Éjjelente felkelsz, / tágra nyitott szemmel, / félig öntudatlan / járkálsz négy fal között: / Lábad alatt recseg / – mintha kristálygolyók / zúzaléka lenne – / milliónyi perced.” Ennek a belső bolyongásnak a folyamata bomlik ki a következő ciklusban, a szintén cím nélküli szonettkoszorúban.

A szonettek jambikus lüktetése behívja a már említett áramlatváltozás képét, dinamizmust adva a szövegnek, mintha egy imbolygó, de valamilyen ismeretlen cél felé, és átvitt értelemben a lírai én belső lényege felé határozottan tartó hajón utaznánk a nyílt tengeren. „Habár hajóm sosem sodorna vissza, / hullámok hátán önmagamhoz érek, / lehunyt szemem mögött kitárva titka: / mi volt, lebegve bennem újraéled.” Itt utalhatunk a görög filozófia egy másik alakjára, Hérakleitoszra, e verssorokat olvasva az ő pantha rhei elméletére reflektálhatunk: a folyó sosem sodorna vissza, „minden áramlik” és „minden folyton változik”, vagyis az univerzum és az emberi tapasztalat is állandó változásban van. Hérakleitosz filozófiájában a folyamatos változás és a mozgás alapvetően jellemzi az egész valóságot. S ebben a változásban az attól való félelem is benne rejlik: „…belül emészt a kínzó nyugtalanság, / hogy visszanő a hályog majd szememre, / s kivet a víz vakságom sziklapartján”, azaz a lírai én saját magában is bizonytalan, fél attól, hogy megszerzett tisztánlátását és ezzel önmagát is hirtelen elveszítheti.

Ez az önmarcangoló attitűd adja a szonettek alaptónusát, a tengeri út érzékelhetően belső utazássá transzformálódik. Az utazást átszövi az álommotívum, amely mindig a múltba vezet, jelezve egyúttal, hogy a múlt és főleg a gyerekkor nem visszahozható, az idill végleg az enyészeté lett. A magasba szálló vadkacsák a nehéz, durva energiájú fizikai testtől való megszabadulást teszik a vágy titokzatos tárgyává: „bár engednél, test, belőled kiválnom”, sőt az emlékektől, az öntudattól is szabadulna a költő: „S ha millióból egy réce akadna, / ki a távlatot elcseréli velem, / nem emlékeznék többé önmagamra”. Az embereknek gyakran múltbeli történéseik és tetteik, illetve azokkal kapcsolatos érzés- és gondolatviláguk adja identitástudatukat, teszik őket azokká, akik, miközben kiszakadnak az egyszerű jelen pillanat tisztaságából és időntúliságából. „Lennék újszülött testemben idegen, / hol közeledni látszik már a túlpart”: a jelen emlékek nélküli, intenzív megtapasztalása vethetne véget az időtlen bolyongásnak, a terméketlen önmarcangolásnak.

Majd a tűz és a víz találkozása, egymást kioltó összecsapása tárul elénk erős képekben: „A parti nádas most lobogva lángol, / hol ott felejtett énem állna veszteg, / … repedve hull a korhadt bárkatestek / kigyúlt sora hínáros félhomályba.” A rímek elevenek, sodróak, az elemek harcát jelenítik meg változatos nyelvi eszköztárral, illetve a káoszt idézik szokatlanságukkal: az „állna veszteg” sorvéggel pl. a „sután lebegve” szókapcsolat áll rímhelyzetben, miközben a „bárkatestek”-re rímel a másik strófában, illetve a „bárkatestek”-kel a „cseppje”, amely nem rím, inkább csak asszonánc, de a mozgásban levés, elsodródás kontextusa mégis ismerőssé, érvényessé teszi ezt a szabálytalanságot. Az elemek játékába egy harmadik is bekapcsolódik, a levegő. „Magába zár a pillanat remegve, / most hőlégballon fönt a Nap korongja / – himbálódzó kötéllétrát ereszt le, / hágcsón emel elhagyott birtokomra.” A plasztikus kép lelassítja a szövegáramlást, és behívja a szövegtérbe a lélegzetvétel szabadságának megkönnyebbülést hozó képzettársítását. Ezzel egy időben a vízszintes dimenzióra merőlegesen, amelyben a tenger, a vihar, a tűzvész földközeli perspektívájú képei bontakoznak ki, egy y koordinátát is felrajzol. A földi lépték a Nap képének beemelésével kozmikussá tágul. Amikor a Napot figyeljük, elképzelhetjük annak hatalmas méretét és távolságát, és elmerülhetünk a kozmosz végtelen mélységében; ennek tapasztalata segíthet abban, hogy megértsük a világegyetem méreteit és a Földünk helyét benne. Ez a tudatosság pedig arra ösztönözhet, hogy meglássuk az emberi lét jelentőségét a nagyobb kozmikus rendszerben.

A 8. szonett: „Szitálva hull ezüst-fehér selyempor / parti sétányon száradó avarra / – mint karcos zenéjű, régi lemez szól, / ha lábam előtt a szél felkavarja. // S mit vállamról felkapott egy fuvallat, / e sápadt levél keringőzve játszik, / különös októberi zenekarban / pörögve levitál a feltámadásig.” érzékletesen, képekben gazdagon festi le az őszi időjárást és a természet változásait, ami ismét belső tájként vetül az olvasói képzelet vásznára. A szitáló ezüst-fehér selyempor érzékelteti az őszi avarra hulló csöndes esőt vagy deret. A hulló levelek hangja, ahogy a szél felkavarja és pörgeti őket, hasonló hatást kelt, mint egy összekarcolt, régi lemezen forgó dal. A levél pörögve levitál: a szél emeli és hordozza a levegőben, egészen addig, amíg el nem jön a „feltámadás”, amely lehet a levél újra lehullása vagy más jelentős pillanat az őszi évkörben. Ezek a sorok erős képekkel dolgoznak, emellett a szonett sejtelmes hangulata és a vers ritmusa is részt vesz a versélmény létrehozásában.

A gyermekkor emlékképei is hangsúlyosak ebben a ciklusban: „Mit kislány-kezem épített egykoron: / kunyhóm, a nádsuttogású időtlen, / ötödik égtájra nyíló templomom, // falát anyám hajszálaiba szőttem. / – Miként a kép, a vízszín újra tiszta, / ma még vagyok, ki fényeit beissza.”; „Betöltve bőröm minden repedését, / lüktet a vízcsobogás ereimben, / elfeledett harmónia, zenélj még, // hangjegyeiddel percem telehintsem, / fülembe játszd még dallamod, nemes moll. / – Ilyen, ha végre megtalálsz, gyerekkor.” A kunyhó a költő számára egy időtlen, nádsuttogású hely, amelyet a gyermeki kéz alkotott meg. Az építmény szimbolizálja a költő kis magánuniverzumát, egy olyan templomot, amely az ötödik égtájra, azaz egy misztikus és elérhetetlen dimenzióra nyílik. Az újra tiszta vízszín arra utal, hogy a lírai én lelkében még mindig ugyanaz, aki a kunyhóban gyermekként létezett, aki befogadja annak fényeit. Azt sejteti, hogy a költő megtartotta a gyermeki látásmód és képzelet erejét, és még mindig képes felfogni a világ szépségét és csodáját.

A ciklus végére a tenger-allegória inkább egy folyóhoz köthető, sőt a 14. szonettben már konkrétan a Léthé vizén evez a lírai én: „Kompomról a Léthé habjait nézem, / mellettem régen elaludt révészem. / Mióta tart az átkelés? – Én húzom, // emlékezet s felejtés közt félúton / az evezőt – s átjáróm még nyitva. / Habár folyóm sosem sodorna vissza.” Léthé a görög mitológiában a feledés folyója. Az elhunytaknak Léthé vizéből kellett inniuk a Hádész, az alvilág birodalmába történő érkezésükkor, hogy elfelejtsék földi életük emlékeit és tapasztalatait. Ezáltal a Léthé jelképezi az újjászületést, a lelki tisztulást. A szonett utolsó sorai kifejezik, hogy a költő átkelt a Léthé folyóján, azaz eljutott a felejtésig, s a folyam sosem sodorja vissza. Vagyis a döntése, hogy átkeljen a folyón és belemerüljön a felejtésbe, végleges és visszafordíthatatlan. Ezen a ponton, a már említett sor újra felbukkanásával visszakanyarodunk az alaphelyzethez, amelyben a pantha rhei áthatja az élet minden szegmensét.

A befejező részben megint a tengerre asszociálhatunk, korallok közt hajózunk, és tengeri mérföldben számoljuk a távolságot. Egy szokatlan váltással azonban elsötétül a kép, a lírai én a kalózokkal azonosítja magát, akik „fürgén hordták partra, / ládaszám gazdag rakományodat”, de az „kétes zsákmány, harcok hozadéka” volt, rabolt kincs csupán, melyből igaz világot építeni nem lehet. Elégikus így a végkicsengés: „Úgy lehet, legjobb emléktelenül. / Mert ki tudta, mennyit ér csatában / szerzett győzelem, véres ütközet / jutalma? – Hisz megannyi csonkított / hevert lábad körül, mire leszállt, / acélhidegen rád terült az est. … amint lebárdolt fejek koppannak, / s torzult, kínba merevedett arcok / hajópadlón gurulnak végig, … megannyi éjen át újra láttad.” A lírai én szerint a legjobb módja az emlékektől való búcsúzásnak az, ha teljesen elfelejtjük őket. Senki sem tudta, mennyit ér valójában a győzelem, mert a győzelemért vívott véres harcok sok áldozatot követeltek. A lábánál heverő csonkított testrészek és a hideg este rámutatnak a csaták, a háború kegyetlenségére és a veszteségekre. Az elbeszélő újra és újra látja ezeket éjszakákon keresztül, a háborús emlékek és traumák nem hagyják nyugodni. Néhány strófával később pedig már egyenesen haláltáncról ír, amit báli ruhába bújtatott, álarcos csontvázak járnak a lakkozott táncparketten. „Itt a felejtés birodalmában / mindenhova csigalépcső vezet, / két lét közt lebegő labirintus.” A felejtés birodalma a költő által megteremtett képzeletbeli hely, ahol az emlékek elhalványulnak és eltűnnek. A csigalépcsők jelképezik az emlékek fokozatos elvesztését, ahogy egyre mélyebbre hatolunk ebben a birodalomban. A labirintus pedig arra utal, hogy a felejtés birodalma összetett és összekuszált, könnyű eltévedni benne.

A tengeri áramlatokon túl egy zenei asszociációt is elindított bennem a kötet: úgy építkezik, mint a zeneművek közt a szonáta. Felvezetéssel indul, melyben bemutatásra kerülnek a fő témák és motívumok. A középső részben, a témakibontásban ezek továbbfejlesztése, átalakítása és variációja történik. Itt a zeneszerző kreatívan dolgozza fel a korábban bemutatott témákat, új ötleteket, motívumokat hozva be. Végül a záró rész, a levezetés visszatér a kezdeti hangulathoz és témához, de azok általában erőteljesebb vagy feszültebb változatban jelennek meg. Ez a szerkezet végigkövethető a kötetben, s ha így olvassuk, nem hiányoznak a vers- és cikluscímek sem.

A Legenda érzékeny és finom mű, kompakt, de teljes költemény. A gerincét adó szonettkoszorú izgalmas és összetett költői forma, amely megkívánja a gondos tervezést, a művészi megoldásokat és a kreatív variációkat. A kötet sikeresen alkalmazza ezt a formastruktúrát, és ezzel megmutatja Rózsássy Barbara képességét a költői nyelv lehetőségeinek virtuóz kibontakoztatására, a költeményben rejlő mélység és intenzitás átadására.

Rózsássy Barbara: Legenda. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2022