Fráter Zoltán

„Kedves, jó Sándor bácsi”

2023. július. 30. - 10:45

Bródy és Karinthy, meg a Húsevők

Bródy Sándor hazatért Egerbe, ahol mindig is otthon volt.

Alexander Brody üzletember, Bródy Sándor unokája végső kívánsága szerint az egri Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtárban helyezték el az éppen 160 éves névadó író és fia, Hunyady Sándor, valamint a család irodalmi hagyatékát. A több ezer kötetet és iratot tartalmazó állományban Bródy és Hunyady Sándor kéziratai, levelei, könyveik első kiadásai, fotók, filmplakátok, újságkivágatok találhatók. A dokumentumok mellett ezután az egri könyvtár őrzi Alexander Brody könyvgyűjteményét és bútorait is. A Böngészőnek nevezett emeleti termet Brody Szalonnak nevezték el.

Olvasó ember számára (főleg negyven-ötvenen túl) még ma is feldereng a Bródy-életmű egy-egy örökbecsű története, novellája, drámai alkotása. A Kaál Samu, A bölény, az Erzsébet dajka lesz, a Rembrandt napjainkban is szívszorítóan hat, befogadásuk nem okoz különösebb nehézséget. Élő, legalábbis könnyen életre kelthető színdarabjai A dada és A tanítónő – kísérletező kedvű társulatok számára némi frissítéssel játszható a többi színműve is. A maguk idejében botrányt és sikert kiváltó regényeinek (Színészvér, Az ezüst kecske, A nap lovagja) naturalista boncolással mélyített cselekményvezetése ütemesen gördül ugyan, de a mese korhoz kötöttsége talán már inkább álmosítja a fiatal olvasót. Bródy rengeteg újságcikket írt, a huszadik századfordulón napi szinten volt jelen az irodalmi és közéletben. Nélküle, merész és szókimondó természete nélkül nem lett volna annyira felforgatóan bátor az új század első évtizedeinek irodalma. Nemzedéke – a Nyugat későbbi nagyjai előtt – honosította meg az irodalmi modernség változatait, Ambrus a szimbolizmust, Gárdonyi az impresszionizmust, Justh Zsigmond a verizmust, Herczeg a történelemre és társadalmi rétegekre összpontosító regionalizmust, Ignotus a szecessziót, Bródy a naturalizmust. A vidéki reménységként Pestre került író érdeklődése jó néhány regény és elbeszéléskötet után a színpad felé fordult. Mikszáth biztatta, felismerve az Erzsébet dajka lesz drámai lehetőségeit. Móricz Zsigmond látásmódot, hangot, igazságérzetet tanult tőle.

Bródy Sándor jelentősége azonban nem csupán irodalomtörténeti. Viselkedése, szavajárása, gesztusai, hangsúlyai erősen hatottak az akkori pályakezdőkre. Megjelenésének személyes varázsa volt, megtestesítve az „úri bohém” típusát. Étkezésben, utazásban, udvarlásban etalon. Ady és Krúdy, a századforduló nőcsábászai a hölgyekkel való bánásmód fortélyait lesték el tőle. „Tudd meg, hogy egy kétéves leány már nem gyerek, hanem nő!” – oktatta Nagy Endrét, a magyar kabaré első konferansziéját. Öltözködésben Kosztolányi, Szép Ernő és az ifjú Karinthy dandyzmusa számára Bródy volt a példakép, ha kabátjára, zakójára sokszor szivarhamu hullott is. Látszólag nem érdekelte a pénz, sohasem törődött azzal, aranyak vagy krajcárok csörögnek-e zsebében, mégis mestere volt az anyagi ügyeknek, a szerzésnek is.

Öngyilkossági kísérlete után egy évvel váratlanul megjelent az Otthon-körben, amelynek valaha alelnöke volt. Általános ovációval köszöntötték, még a javíthatatlan lumpok is felugráltak kártyapartijuk mellől. A mámoros hangzavart egyszerre csak túlharsogta Faludi Sándor, és a Vígszínház nevében előleget ígért, ha Bródy nekik írja meg friss színdarab-ötletét. A pisztolylövés halálközeli poklából visszatért szerző azonban nem volt hajlandó elárulni következő témáját, egyre csak kérette magát. Faludi már szinte könyörgött, hogy mondjon bármilyen címet, amelyre valódi készpénzt utalványozhat.

– Nem szeretem a készpénzt – fanyalgott Bródy –, annyi mindenből kiszerettem, miért pont a készpénzből ne szerettem volna ki?

De Faludi sem hagyta magát, mániákusan hajtogatta, hogy címet kér, és már a népes társaság is kórusban követelte az új dráma címét. Bródy kénytelen volt módosítani álláspontját:

– Nem arról van szó, hogy általában nem szeretem a készpénzt. De van kis készpénz és nagy készpénz. Amióta visszajöttem erre a világra, már csak a nagy készpénzt szeretem.

Faludi önérzetesen válaszolt:

– A Vígszínháznak van nagy készpénze is. Csak a darab címét mondja meg, Sándor bácsi!

– Olyan jót úgyse találok, mint amilyen A dada volt. Ámbár sok tanítónő van az országban, róluk kellene színművet írni.

– Holnap felveheti a Vígszínház főpénztárában a nagy készpénzt A tanítónő című színdarabjára, Sándor bá.

(Más forrás szerint az eset a New York kávéházban történt, kevésbé teátrálisan. A főpincér egy füzetet tett a kártyavesztesége miatt az asztalánál csüggedten bóbiskoló Bródy elé, hogy jegyezze csak rá valamelyik tervezett darabja címét. A színpadi szerzők királya kis töprengés után odakanyarította: A tanítónő. Faludiék az üres irkára rótt címre adtak tetemes előleget.)

S hogy mennyire volt „tényező” mint híresség, művészkörökben jól ismert, már-már befolyásos ember, vagy legalábbis mennyire tartották annak, jó példa rá a fiatal Karinthy reménykedő, szinte könyörgő levele, amelyet „Sándor bácsihoz” intézett. A levél keltezetlen, ám valószínűleg 1914-re datálható, amikor az ifjú író-újságíró két hónapig Piliscsabán katonáskodott a 32-es gyalogezredben. A levelet őrségben vagy őrségbe lépés előtt írhatta, erre a „Fújnak Vergatterung-ot” kifejezésből következtethetünk, a „Vergatterung” ugyanis az őrségváltás trombitán felhangzó jele. Nem tudjuk, Bródy közbenjárt-e, és ha igen, milyen eredménnyel.

Mélyen tisztelt Uram;

kedves, jó Sándor bácsi

életemnek ezekben a nehéz és ostoba napjaiban egy szép cikke jutott eszembe (érthető asszociációk révén), amelyben megírta, hogy Jókai hogyan lépett közbe érdekében annak idején, mikor a katonakórházban sínylődött. Kétségbeesésem és Sándor bácsinak irántami megszégyenítő jóindulata szóljon értem, amiért kicsiny személyem érdekeiben e nagy példához merek folyamodni. Mint egy szalmaszálba, úgy kapaszkodom most ebbe a gondolatba: – hogy Sándor bácsit meg tudom hatni nyomorúságomban, és felidézem benne annak az érzésnek emlékét, ami abból a cikkből engem meghatott. Váratlanul és ostobán lehoztak ide, Pilis-Csabára, két hónapra, bakának. Úgy téptek ki életemnek szubjektíve legszebb, legcsodálatosabb szenzációjából, egy csodálatosan szép szerelemből, mely talán egyetlen esély volt arra, hogy valaha elmondhassam: boldog voltam én is; – úgy téptek ki, mintha tövestől kitépnének egy kart, amelyik éppen ölelni akart. Bedugtak egy bűzös és elviselhetetlen barakkba, két szuszogó paraszt közé, akik éjszaka rám feküsznek, összenyomnak, úgy, hogy ki se nyújthatom meggémberedett tagjaimat. Közben rettenetes lelki gyötrelmek fojtogatnak, elintézetlen dolgok, otthon, végtelenül, végzetesen fontosak – és nem mozdulhatok, leszorítottak a földre, bele kell dögleni ebbe.

Most az jutott eszembe, hogy ha Sándor bácsi nehány szót írna itt valamelyiknek – talán tudnék kapni nehány napi szabadságot, vagy legalább betennének az irodába, ahol mozoghatnék, írhatnék valamit, tehetnék valamit – vagy másképp könnyítenének kétségbeejtő helyzetemen: melyet büszkén s nem gyávaságból nevezek kétségbeejtőnek – mert meggyőződésem, hogy művész-embernek semmi köze csatákhoz és polgárok védelméhez – legföljebb, hogy krónikásuk legyen, és megőrizze az emléküket. Úgy tudom, Sándor bácsi ismer katonákat – azért ideírok egy pár nevet, a 32-es gyalogezred tisztikarából. (ezekhez tartozom)

Tehát: Kossuth főhadnagy, Molezs őrnagy, Brenner hadnagy, Linhardt hadnagy – stb.

Fújnak Vergatterung-ot.

Rohannom kell, nincs időm, hogy bocsánatot kérjek és magyarázzam vakmerőségem. Kérem, bocsásson meg és értsen meg.

Nagyon meggyömöszöl a nyomorúság.

Megkülönböztetett tisztelettel

Karinthy Frigyes póttartalékos

Pilis-Csaba 32. gyalogezred, II. század III. szakasz.

A Bródy Sándor öngyilkossági kísérlete után megjelent írás egy 1905-ös Új Időkben

Bródy az 1890-es évektől komoly műformává emelte az egyébként Herczeg Ferenc, Pekár Gyula prózájában is dívó huszár- és katonatörténeteket, akárcsak a nála hét évvel fiatalabb, korán elhalt Thury Zoltán. Mély emberismerettel és nemegyszer helyi színezettel átitatva szól a Monarchia közös hadseregének tagjairól, a helyőrségben állomásozó főtisztek viselt dolgaitól a bakák egyszerű engedelmességén át a hozzátartozók, a nők, feleségek, szeretők sorsközösségének bemutatásáig (Két katonatiszt, Kaál Samu, Pók Dóra, Tuza Istvánné, Rab katonák, A patrícius-lány, Egy katonatiszt). Híre ment, hogy „otthon van” a laktanyák világában. De Karinthy levele minden bizonnyal arra a cikkre utal, amelyben Bródy az általa szerkesztett Jövendő hasábjain részletesen beszámol arról, Jókai hogyan menekítette ki őt a katonaság kötelékéből. Huszonegy évesen mint közkatona szolgált a csehországi Josefstadtban. Éppen a rabkórházi részlegen feküdt, szinte csontvázzá soványodva. Egy májusi estén azonban az ezredorvos kíséretében egy alezredes lépett be a kórterembe, és Bródy ágya mellé állt:

– Maga egy költő ? – kérdé az alezredes.

– Író. Már kiadtam egy könyvet.

– Tudom! – mondá a jószívű katona, akit azonnal megszerettem. (Kedves, jó emberek ezek a katonák, sohse fogok róluk hiéna-vezércikket írni!)

– Maga művelt ember is. Szépen ír magától. Ezt magáról kérvényben beadta – a Jókai.

Oh, de jól emlékszem! Olyan lett a ványadt, falfehér, vértelen kezem, mint a tűz, úgy elpirultam a boldogságtól és a meglepetéstől. Tehát Jókai tudja, hogy vagyok, sőt azt is, hogy írok, és még arról is tudomása van, hogy itt »szenvedek« idegen földön, a josefstadti híres börtönökben! Ha azt hozzák hírül nekem, hogy a jó Isten, az igazi, az Egy: szólt, direkte König altábornagy szólt: soll mann den gemeiner Alexander Bródy gleich superarbitriren! – Isten bocsássa meg, még az sem lep meg úgy, még az sem tesz akkor oly boldoggá, minthogy Jókai szólt. Oly messze és magasban, magunk fölött éreztük őt akkor. Ide kell jegyeznem és követelem, hogy ezt a későbbi kor – ha ez írásra rátalál – dokumentumnak vegye: az ifjúság, aki Jókaival egy korban élt, többnek nézte őt, mint embernek. Azt hittük, több a hatalma, mint az összes királyoknak és meg voltunk győződve arról, hogy bármelyikünk kedvesének, akármily fiatal és szerelmes leánynak ha szól, ha csak egy tekintettel int, az ott hagyja kedvesét, hogy az övé legyen… Elég az hozzá, hogy Jókai csakugyan egy kérvényt írt alá, amelyet személyesen adott át – ha jól emlékszem – József főhercegnek, hogy a szegény josefstadti katona csakugyan beteg és nem szimuláns, renitens, lássák ezt be és eresszék haza, nagy hadi tények úgysem várhatók tőle, ellenben valószínű, hogy sok vad és elegyes történetet fog írni. Itten hamarosan kilöktek a katonaságból, és szállhattam haza.

Alkotói-emberi konokságáról, érzékenységéről már életében legendák és anekdoták keringtek. Különösen a színház világából származnak ellentmondásos – elvi kérdésekben nem, a realitás nyomása alatt kis mértékben engedékeny – karakterét példázó esetek.

Nyílt titok volt, hogy A szerető témája a Habsburg-ház akkoriban zajló, pikáns botránya, felismerhető karakterekkel. Az első világháború utolsó előtti évében mindez meglehetősen zavarta a bécsi arisztokrata körök nyugalmát. Az előadást a rendőrség megbízottja a főpróba kellős közepén betiltotta. Bródyt elő kellett volna állítani, de az író nem volt hajlandó konflisba ülni, gyalog akart bemenni a főkapitányságra két rendőr kíséretében. Mivel a szigorú parancs előírta, hogy kerüljék a feltűnést, a főváros rendőrfőkapitánya jobbnak látta, ha maga intézkedik, és percek alatt a színházban termett. Udvariasan, kellő diplomáciai érzékkel azt javasolta, hogy az osztrák neveket változtassák meg, adjanak a szereplőknek például orosz neveket, a monarchikus díszítés helyett alakítsanak ki cári miliőt, és máris meg lehet tartani a bemutatót. Bródyt a kezdeti heves tiltakozás ellenére azzal sikerült meggyőzni, hogy a környezet és a nevek megváltoztatása ellenére is mindenki tudni fogja, melyik valós esetre utal a darab. A közönség tudta is, és estéről estére dörgő tapssal jutalmazta az előadást. Az Erkölcsrajz egy főhercegi családról hosszú ideig telt házzal ment, de a szerző sohasem jelent meg a színházban, hogy megnézze legsikeresebb drámáját. A kérdésre, hogy miért, így felelt:

– Nem én írtam. Budapest főkapitánya írta.

A súlyos betegségből felépült író 1913-ban az Új Időkben

Korunk művészeti irányzatainak áradásában, a tiszavirág-életű és hosszabb távon ható izmusok egymásmellettiségében érdemes kicsit elbolyongani a naturalizmus örökségében. Bár egyik tárcanovellájának címe (Húsevők) igen alkalmas az életmű jellemzésére, zavarba ejtő a valójában néhány oldalas, nem túl igényesnek látszó életkép kiemelése. Pedig a rövidke hangulatrajzot Bródy már 1913-ban könyvcímmé emelte, majd elbeszéléseinek két kötetes, mind ez idáig legteljesebb válogatása is ezt a címet kapta 1960-ban. Mindezek ellenére alaposabb figyelem mégsem irányult erre a vázlatszerű szövegre. A helyszíni közvetítésnek is beillő írás epikus magja nem túl bonyolult: az elbeszélő Bécsben ül egy étterem ivójában, és a vendégeket figyeli, mi minden történik az asztaloknál gábli idején. (A 'gábli' a Monarchia korának kedvelt villásreggelije, ebéd előtti étvágygerjesztő 11 óra körül. Egyszerűbb formájában jókora sós kifli vagy egy szelet kenyér és egy krigli sör is megteszi, ám igazi beteljesedése többnyire a főtt marhahús – leveshús – csontról leszedegetése tormával, paradicsomos mártással, esetleg mustárral körítve; lásd Krúdy Gyula ez irányú, kimerítő értekezéseit.) A beszámoló in medias res indul, az egyre feszültebben várakozók türelmetlenségét próbálja mérsékelni a pincérek biztató közlése, a még tíz perc, még öt perc bejelentése, miután valóban jön a várva várt attrakció, a tányérokban felszolgált csonthús, és megkezdődik a fogyasztás. A társaság nagy része a „szolgai rendhez” tartozik, bolti eladók, kiszolgált komornyikok, gyógyszertári laboránsok, éjjeliőrök, pedellusok vannak többségben, de akadnak számtisztek, fináncok, miniszteri tisztviselők is, akiknek legfőbb foglalatosságuk, hogy délelőtt a söntésben főtt húst egyenek. Mialatt esznek, sőt „falnak”, remek irodalmi közelképeket láthatunk a bekebelezés műveletének típusairól. Két nyugállományú polgár, tudósítónk asztalszomszédai – miután lila arccal, vérben forgó szemmel lesték a gyomorcsillapító megváltást – nem is sejtik, hogy a hamarosan bekövetkező gutaütés előtt, már a „halál számára” étkeznek. A koppanó, koccanó, csörrenő közegben, a szürcsölő, csettintő, fújtató, nyüzsgő sokadalomban csodás világ tárul az elbeszélő elé. Már nem eleven arcokat lát, hanem – Leonardo valamely talányos ábrázolása nyomán – állatfejű lényekre cserélődött embereket. A mérges, vörös pénzügyőr sovány róka, a csendes elmélyedéssel rágcsáló szabómester teve, a gipszes ruhájú szoboröntő oroszlán. „Hiénák, tigrisek, sőt, madarak is vannak a húsevők között.” (A jelenséget, amikor nem az élettelen dolgok, fogalmak vagy állatalakok kapnak emberi tulajdonságokat – lásd antropomorfizmus –, hanem emberi tulajdonságok állati alakban jelennek meg, jól ismeri és thériomorfizmusnak nevezi az irodalomtudomány. Talán nem is egészen véletlen egybeesés, hogy az egymásra kölcsönösen ható barátság évtizedei alatt a nemzedéktárs Gárdonyi elbeszéléseiben szintén előfordulnak a thériomorfizmus elemei.) A Húsevők éhes kompániájában a mérges pénzügyőr sovány rókasága: az elégedetlenkedő haszonlesés, a szabómester mint kérődző teve: a fontolgató, rágódó aggodalom, a gipszes ruhájú szoboröntő, aki oroszlán: a nyers erő által formált hatalom. Még ennél is különösebb tapasztalat kezd kibontakozni, amikor három új vendég – egy férfi és két nő – telepszik az felszabadult székekre. Az imént tartották esküvőjüket, a gáblit kinevezik ünnepi ebédnek. Az asszonynak felnőtt lánya van, a házasságkötéssel a férfi a jócskán túlsúlyos, tizennyolc-tizenkilenc éves lány mostohaapja lett. Az újdonsült feleség a saját alapítású ruhatisztító üzletet vezeti, mindhárman ott dolgoznak. Pillanatok alatt behabzsolják az ételt – a fékezhetetlen étvágy sokszor a nemi vágy gyors kielégítésének igényét is jelzi –, távozásuk módja előre vetíti a hármasság jövőjének alakulását. Elöl a férfi és a mostohaleánya, már árulkodó, hogy valamivel gyorsabban mennek a kelleténél. Bár a sarkon most még megvárják a rossz lábain botorkáló anyát, az elbeszélő mégis azon töpreng, hogy elveheti-e valaki a mostohalányát, ha felesége időnek előtte meghal? „Félős, hogy a két húsevő addig sem vár.” A megcsalási románc valószínű kifejlődését sejthetjük abból is, hogy a férfi és a mostohalánya külsejük alapján sincsenek messze egymástól, mindkettő vörös képű, szőke típus. A férfi már most lekezelően oktatja asszonyát („Egyél, mama!”, „Hideg snidlingszószt egyél, mama: a nők azt szeretik.”), saját okosságát bizonygatva hitvese fölé helyezi magát, mostohalányának pedig kétértelmű megjegyzésként mondja, hogy nézze meg őket, vegyen róluk példát, „és majd te is boldog legyél!” Távozásuk után az elbeszélőnek sok „bolond dolog” jut eszébe, a húsevőkről, rólunk, mindnyájunkról. A délelőttről, a várakozó, tátott szájakról, amikor a másik állat életét a mi életben maradásunk érdekében oltjuk ki. A házaspár és a mostohalány példája viszont azt sugallja, hogy „falunk és felfalatunk”, ahogy a férfi fel fogja falni tehetetlen nejét, és az izgalmas, titkos viszony után fel fogja falni a szeretőjévé tett mostohalányát is. Az ember ragadozó léte már nem csupán biológiai értelemben érvényes, hanem a társadalmi harcra nézve is, ahogy a szociáldarwinizmus tanítja. Az ember civilizált, nagyobb közösségekben is együttműködő, társas lény, ám ugyanakkor ragadozó is, s ezt a természetét átviszi az együttélés szféráiba. Biológiai eredetünket megszüntetni nem tudjuk soha. Emberlétünkhöz tartozik, mint a gondolkodás. A Húsevők erre hívja fel a figyelmet. Hosszú távú aktualitása nem kétséges.