Egy kihalt állat föltámasztásáról

 Vannak ilyen fura dolgok, mint a magázódás, a színházi díszletfestő, a csizmadia vagy a házastársi hűség: van is, meg nincs is, csinálják is, nem is, értik is, nem is. De az biztos, hogy a látható közelmúltig ezek még valóságosan léteztek, és közmegegyezésesen ez nem is volt baj.

Valami ilyesmi a kritika és a kritikus is. Állításom persze joggal bélyegzi rafinált pofátlanságnak vagy bűnös tájékozatlanságnak bárki, elvégre a jól hangzó és közönségcsalogató címmel ellentétben nem halt ki sem a kritika, sem a kritikus.

Csak úgy elcsöndesedett egy kicsit. Háttérbe vonult. Elvesztette össztársadalmi jelentőségét. Nem fürdőzik momentán a legszélesebb néptömegek érdeklődő tekintetének sugarában. És igen sápadt az ábrázata az utóbbi időben.

Persze bizonyos ágazatok és zsánerek dübörögnek: a filmkritika, étel- és étteremkritika, illetve az autó- és szerszámgép-kritika (a zsargon utóbbiakat tesztnek mondja, de az irodalmat nem lehet átverni, a műfajuk kritika, és punktum) hozzáértő és laikus olvasók meg vitázók seregeit vonzza.

Kultúrfronton a filmkritika olvasottsága talán megközelíti a mindenféle száguldó-berregő gépekéit. A zenekritika tán kicsivel ez alatt fut, bár mindkét esetben fölmérhetetlen, hogy a kedvenc filmsztáromra-popsztáromra való kattintás egyet jelent-e az értő olvasással (persze kedvenc autómárkám esetén ugyanez a helyzet).

A képzőművészeti és színházkritika már nem kicsivel van a fentiek alatt olvasottságban: itt több emeletet süllyedünk. E témákat lényegében az menti meg, hogy van hozzá sok kép. Nagy, színes, beteríti monitorunk, izgatja látóidegünk, jaj, de finom!

És minden tájékozott Olvasónk számára egyértelmű, mi van a fölsorolás földszintjén, vagy inkább valahol az alagsorban, ha csak nem egyenesen egy dohos pincében: a könyvkritika. Ott gubbaszt szegény a sötétben, és ha kap három lájkot, már örömkönnyeket hullat, amik tócsává gyűlnek a pince hideg padlóján, de föl sem tudnak száradni rendesen, mert rossz a szellőzés.

Itt aztán nincs kép! Maximum egy könyvborító, vagy, ha kicsit trükközünk, egy egész könyv, valamilyen környezetben. De bűvészkedhetünk bárhogy, nincs kiút a tragédiából: itt bizony olvasni kell!

Ha valaki azt mondja nekem, hogy a könyvkritika, vagy bármilyen, valódi beszélgetésre, vitára invitáló kultúrkritika él és virul, annak kedvenc és klasszikus példám szegzem: hányan voltak Ady temetésén? Van róla kép, nem színes, de nagy, lehet rajta nagyérdeműt számolni. Ilyet ma csak halott futballisták vagy popsztárok tudnak. Azóta költő ilyet nem tudott. Ady Endre mai szóval mainstream volt. Ma az irodalom egésze és a kultúra legnagyobb része ehhez képest underground. Kivéve, mikor Sylvester Stallone Nagy Lászlót szaval, de ezek az önironikus gegek most nem érnek, hisz épp a fenti helyzetre reflektálnak.

Így állunk tehát. Félig-meddig kihalt állatok vagyunk, küzdünk az életünkért, vagyis az olvasóért, és napról napra, kattintásról kattintásra, lájkról lájkra, pályázatról pályázatra szívjuk magunkba az életet adó, ám egyre ritkuló levegőt. Hogy lesz ebből föltámadás, kérem?

Fentebb direkt írtam így: beszélgetésre, vitára invitáló kritika. Nem pedig így: értékadó, mértékadó kritika. Ez utóbbiról ugyanis menthetetlenül lecsúsztunk. Vannak irodalmi és egyetemi berkek, vannak kulturális fellegvárak, van szakma és szakzsargon, tudományos vita és konferencia. Ott alkalmasint bevehetjük lovasrohammal az empiriokriticizmus metastrukturális lövészárkait a szinkretista intertextualitás bon mot-jaival. De Isten lássa lelkem, egyetlen olvasóra sem vetnék követ, ha éppen nem kíváncsi erre. Amúgy pedig kapja, amennyiben ilyen vizekre merészkedik, ha kíváncsi rá, ha nem.

Távol áll tőlem, hogy a tudományosság ellen szóljak. Megvan a méltó helye. És minden kritikusnak-recenzensnek Isten adta joga eldönteni, kihez akar szólni. Ám tegye azt tudatosan! Hozzunk meg egy döntést már az első betű előtt: kollégákhoz beszélünk, vagy egyetemi professzorainkhoz, vagy szaktársainkhoz, vagy az Olvasóhoz? (Aki mindegyiket tudja egyszerre, azzal még nem volt alkalmam kezet rázni, én kérek elnézést.) Horribile dictu: hajlandóak vagyunk lemondani bizonyos értelmiségi hübriszről, és megszólítani az Olvasót? Hajlandóak vagyunk mesélni neki, beszélgetni vele?

Ez nem jelenti sem kultúrába való beágyazottságunk, sem szakmaiságunk föladását. Csak egy merev jégpáncél föloldását jelenti, ami rutinszerűen rárakódott a stílusunkra.

Milyen utak vezethetnek a föloldáshoz, avagy a dicső, halott állat föltámasztásához?

Beszélünk valakihez. Beszélgetünk valakivel valamiről. Megosztunk egy élményt. Nyilván szakszerűen, de azért érthetően. Mert szeretnénk, hogy ő is elolvassa. Vagy ellenkezőleg: meg akarjuk menteni a recenzált művészi produktum gyötrelmes hatásaitól. Mi már megszenvedtünk helyette is. De a valódi szellemi fundamentum minden esetben a kultúrtörténeti kontextus. Minden értékelés csak annak fényében lehet érvényes – no meg érdekes! Milyen áramlathoz tartozik, mikkel összevethető adott mű? Ki hogyan oldott meg egy, a tárgyalt műben is fölmerülő problémát? Keressünk párhuzamot, asszociáljunk, hagyjuk elkalandozni emlékezetünk és képzeletünk: ki csinált már a tárgyalt műhöz hasonlót? Kultúrtörténeti beágyazottsága avagy asszociációs mezeje mindennek van, történelmi regénytől a dadaista versig. Semmi, amit halandó emberként kézbe veszünk, befogadunk, semmi nem a saját, különálló univerzumában lebeg. Aki ilyet talál, annak azonnal átadom a munkaköröm.

Fontos, ha egy konkrét szövegrészről beszélünk, idézzük azt. Ha nem tesszük, az olvasónak olyan, mintha nem beszélnénk semmiről. Ne higgyük, hogy majd elolvassa kritikánk: Tollnokfalvy Eugénia Felhőnyenyerítő ciklusának második alciklusában a metaforák élettelennek hatnak. És majd ha megvette a kötetet, és szavaink hitelét ellenőrizve odalapozott, elégedetten csettint: igen! Vagy: nem! Olvasónk nem fog ilyet tenni. Ha beszélünk valamiről, érdemes idézni.

És ha már idézünk, érdemes hosszabban. Inkább kevesebbet, de hosszabban. Hogy olvasmányos legyen, élvezhető, kerek. Egy kis sztori, egy kis érzés, egy kis hangulat, bármi, ami tényleg jellemzi azt, amit adott művészi produktumról ki akarunk fejezni, vagy ami szerintünk adott produktum lényegét fejezi ki. Minél kisebb alkotóelemet idézünk, s minél rövidebbre fűzzük azzal kapcsolatos megjegyzésünk, annál nehezebben helyezkedik bele olvasónk a történetünkbe.

Micsoda? Hogy a kritika történet?

Bizony! A gondolkodásom története. A művel való, epizódról epizódra változó, fejlődő, alakuló töprengésem fordulatos históriája. Ami, akár a mese, vagy jó véget ér, vagy nem.

Egy művészi produktum megélése és föltárása szellemi kaland, amit másokkal is érdemes megosztani. Ez a kritika. Hangsúlyozom: nem véleményem szerint ez, hanem itt és most, ebben a jelenvalóban megfellebbezhetetlenül ez. Ha egy kritikus le meri írni, hogy „véleményem szerint”, az véleményem szerint csaló, kókler, hamiskártyás. Vagyis nem véleményem szerint, hanem abszolúte. Pardon.

A kritikus nyílt lapokkal játszik, kint van címere zászlón és pajzson. Állít, és nem föltételez. Ha valamit nem tud (de mit nem tud egy kritikus?), azt vállaltan nem tudja, s vállaltan keresi a megértéshez vezető utat. Amibe bevonja az olvasót, s adott esetben ettől lesz élvezhető egy kritika.

Nem azért olvasunk bármit is, mert élvezzük, hogy a tapasztalt túravezető profin végigcsinálja a rutinkirándulást krokodilmocsártól vulkánig. Azt élvezzük, ha a tapasztalt vezető eltéved, kicsit mi is összecsináljuk magunkat, mert majdnem megevett a krokodil (vagy legalábbis azt hittük), de aztán megvan a helyes ösvény. És minimum túléljük a túrát.

Ha ilyesmit olvasok, azt mondom: jöhet a következő!

Emlékezzünk, vagy lapozzunk csak bele: hogy cseveg Olvasónkkal egy Szerb Antal, egy Móra Ferenc, egy Umberto Eco! Nem fakszniznak, nem röstelkednek; ha nem tetszik valakinek, hát nem tetszik, ők egy olyan megalapozottságból beszélnek, amiért bármikor képesek sorompóba állni.

Légy hülye, bigott, bornírt, maradi vagy hipermodern: légy hű valamihez! Ha bizonytalan vagy, hát légy hű bizonytalanságodhoz! Mert abból elindulhat egy beszélgetés. És jelenleg a beszélgetések korát éljük. Persze a kinyilatkoztatásokét is – ám azokat jó esetben szintén beszélgetés követi, amit vállalni kell. Magam is szívesebben fejnék kecskét a lemúriai elefántcsonttorony posztatlantiszi fiatornyában, de nekünk most más adatott.

Támadj föl, kihalt állat, haló poraidból, az Úristen dicsőségére!

Írjunk kritikát szabadon, büszkén, töprengjünk, tűnődjünk az Olvasónak, az Olvasóval – ez közös ügyünk. Sokan élnek a világban, akik azt sem tudják, hogyan kell beszélgetni. Ha mi nem mutatjuk meg, hát kicsoda?